Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-03-25 / 12. szám
Mint ahogy Arkhimédész valaha egy szilárd pont után sóvárgott, hogy kimozdíthassa sarkából a Földet, úgy vágyik az ember a biztonság, egy olyan szilárd hely után, ahol megvetheti a lábát s kijelentheti, ez * itt egy szilárd pont, ahol mindig megdobban a szívem. Nem mindig az otthon, lehet az a szülőföld is, a gyermekévek, a serdülőkor színhelye, az a hely, ahova mágnesként vonzódnak az emlékek, ahol az új erő képzeletbeli és kiapadhatatlan forrása van. Aki panelfalak közül ismeri a városi lakótelepet, néhány emelet magasból, ám gyermekkorában földszintes családi ház ablakából szemlélte a világot, abban örökre megmarad a nosztalgia a gyermekkor megismételhetetlen gyönyörűsége után. Valahol ott van a szilárd pont, ahol a szív mindig megdobban. Falusi poros utca, sárgáskék házikó két magas és terebélyes hársfa árnyékában, melyek virágait nyáridőben fürge és zümmögő méhek lepik el, zölden viruló kert, visszatéréseimre váró fák, udvar a kúttal, melynek fenekén a gyermekkor legnagyobb titkai nyugszanak, az orgona illatfala, melyet sohasem sikerült megmásznom - mindez az a szilárd pont, ahol mindig megdobban a szívem. Ahogy Atlasz tartotta vállán az égboltot, úgy tartja nagyanyám ezt a szilárd pontot, ahol mindig megdobban a szívem. Ez az elbeszélés rólunk kettőnkről, de főként nagyanyámról szól. Emlékeimből, mint apró kövecskékből rakom össze arcának és lelkének mozaikjait. Megmutatom arcképének néhány vázlatát. Egyszerű vonásokkal ecsetelem. Ennek az elbeszélésnek látszólag nem lesz története. Az események szabadon kapcsolódnak össze, s talán majd arra gondolnak, hogy mindez önökkel is megtörtént vagy megeshetett volna. Elárulom önöknek, hol van az a szilárd hely, ahol mindig megdobban a szívem. Nem félek attól, hogy valaki elveszi tőlem, hogy elállja a hozzá vezető utat. Ez csak bennem rejtőzik, de mindenkinek megvan a saját szilárd pontja, ahol megdobban a szíve. Egy órával később, amint a sárgáskék házikó lakószobájában először felsírtam, nagyapám lépte át a küszöböt és így szólt:- Ismét egy csirkefogó! Aztán a jobb kezében levő ostorral pattintott egyet, sarkon fordult és lement a pincébe, hogy töltsön a szikrázó borból, s annak rubinvörös csillagaiból megjósolja unokája sorsát. Ki tudja meddig jósolgatott volna, ha nagyanyám nem megy le utána. Megállt mellette és azt mondta:- A gyereknek még születése előtt bölcsőt ígértél.- Igazad van - helyeselte és kiitta borát. Estére a szoba közepén állott a bölcső, hársfából. Miközben nagyanyám beletett, első ízben szóltam hozzá. Nem értette szavam, de bólintott. Csupán néhány évvel később árulta el, hogy minden valószínűség szerint azt kérdeztem, náluk maradhatok-e lakni. Ugyanisvez történt. Szüleimnek már harmadik gyereke voltam, így hát nagyanya azt javasolta anyámnak, hogy maradjak ott. Ezt pedig akkor tudtam meg, amikor nagyanya mesét olvasott egy nagyapóról és nagyanyóról, akiknek nem volt gyerekük, ezért a nagyapó fából faragott ki egy kisfiút, és Hasábocska névvel illették.- Mi is szomorkodtunk - mondta nagyanya a mese végén.- De engem nem fából faragtak, ugye? - kérdeztem bátortalanul.- Dehogyis - válaszolta nagyanya.- Én élő vagyok, igaz?- Élő - hagyta helyben. - Te csak most lettél tuskó, amikor szükségem lenne a segítségedre. Állítólag ostobán néztem a nagymamámra, aki úgy kacagott, hogy a könny is kicsordult a szeméből.- Nem érted?- Mit? - csodálkoztam.-L Hát, hogy tuskó vagy. Csupán néhány évvel később értettem meg, amikor bizonyos alkalommal nagyanya arra figyelmeztetett, hogy ismét tuskó lettem. Akkor már tudtam, hányat ütött az óra. A Hasábocskáról szóló mesével kapcsolatban gyakran megkérdeztem nagymamát, hogyan jönnek világra a gyerekek. Nem adott kitérő választ, mint tőlünk kapnak néha a gyermekeink, hanem határozottan mondta:- A gólya hozott. A madarak közül akkor még csak a verebet meg a cinkét ismertem. A harkályról a kertben hallottam. De a gólyáról? Aztán már nem bírtam tovább, és megkérdeztem az iskolában, hogyan néz ki a gólya. Amikor a többiek kiderítették, miért érdekel ez engem, egészen mást tudtam meg, de a nagyanyával már sohasem kezdtem beszélgetést erre a témára. Amikor négyéves voltam, megműtötték vakbéllel. A kórházban meglátogattak a szüleim, hoztak narancsot, almát meg cukorkát, nem éreztem jól magam, de ezt betegállapotomnak tulajdonították. Mikor aztán kitárult az ajtó, és belépett nagymami, felkiáltottam: Anyuka, Anyuka! Nagyanyám gyermekkoromban gyakran emlékeztetett rá, hogy amikor vakbélgyulladást kaptam, hidegvizes, vastag vászonlepedőbe csavartak be, hogy meg ne haljak. Abban, hogy ezt emlegette, még nem lenne semmi különös. Ám mindig akkor kezdte, amikor betörtem az ablakot, elszakítottam a nadrágom, legeltétéskor elveszítettem a tehenet, egyszóval, amikor valami rosz- szat csináltam. Valahányszor gyengéden megjegyezte:- Gyerek, gyerek, azt hiszem, nem kellett volna téged abba a lepedőbe becsavarni. Mivel tehéntejen és mézen nevelkedtem, nőttem mintha húztak volna. Óvodába nem jártam, ezért csak az iskolában kerültem kapcsolatba közösséggel. Az iskolának nagyon örültem. Fokozatosan vérembe szívódtak a betűk, szótagok, szavak, mondatok. Emlékszem, az egyik órán azt olvastuk, hogy Emma mamája, Mama Emmája. Efölött kissé elgondolkodtam, a tanító néni ezt észrevette, kihívott és megkérdezte:- Mit csinál Emma? Nem gondolkodtam sokáig és kiböktem:- Emma egerészik. Harsány nevetés tört ki, én meg nem értettem, miért nevetnek diáktársaim.- Mit csinál? - kérdezte a tanító néni, szintén mosolyogva.- Emma egerészik - erősítettem meg előző állításomat. Ök nem értettek engem, én meg őket. Csak később fogtam fel, hogy ők Emma nevű kislányra gondoltak, én pedig az Emma cicára. Nagymami ugyanis így hívta a macskánkat. Valahányszor tejet öntött a tányérjába, így szólította:- Emma nesze, nesze... Ez volt életem első nagy kudarca. Hazafelé az iskolából egész úton azon törtem a fejem, hogyan álljak bosszút a macskán. Végül is úgy döntöttem, hogy az iskolában jobban odafigyelek és nem fecsegek butaságokat. Nagyapa egyszer egy fekete-fehér kutyust hozott haza. Találgattuk, milyen nevet adjunk neki, mert nem akartuk, hogy közönséges Bugri vagy Bundás legyen. A kis kutya állandóan ugatott. Nagymama hirtelen így szólt:- Legyen Vakkancs.- Vakkancs? De miért? - kérdeztem.- Azért, mert kaffantásai nem nevezhetők ugatásnak. Az csak olyan vakkantgatás. így lett nekünk Vakkancsunk. Emma cicának és a fekete-fehér Vakkancs kutyusnak a mi háztartásunkban egészen más szerepe volt, mint a hasonló háziállatoknak a korszerű lakótelepi lakásokban. Szabadon kószáltak az udvaron, Vak- kancsnak fából készült az ólja, valódi cseréptetővel, szellös volt és tágas. Sokszor eszembe jutnak nagyanya szavai, amikor látom, hogyan von- szolgatják az emberek elkorcsoso- dott kutyáikat a lakótelepeken. Ilyen összefüggésben mondta egyszer a nagymami.- Áz ember már ilyen. Ha nem kínoz más embert, azt a szegény oktalan négylábú állatot gyötri, amelyet nem véd meg senki. Szívesen hallgattam nagyanyát, amikor ifjúságáról mesélt. Tudom, hogy szegény családból származott, de ezt sohasem nyilvánította ki és nem is panaszkodott. Legszívesebben vidám történeteket mesélt gyermek- és lánykorából. Családi albumban őrzöm egy megsárgult lánykori fényképét. Hasonlított rá az anyám, amikor férjhez ment az apámhoz. A nagymami karcsú, magas teremtés volt, szeme huncutul csillogott és hosszú, sűrű, fekete két copfja mindmáig megvan otthon, csak egy kicsit már kifakult. Ilyen, bár szegény családból való parasztlány iránt sok legény érdeklődött. Egyszer állítólag egy ilyen legény jött kérőbe, leültették hát a szobában, pálinkát is öntöttek neki és vártak, hogy mi lesz. A legényke - nem nagyapám volt az- nem nagyon bocsátkozott beszédbe és a mamuska (így hívták a déd- mamámat) hirtelen megkérdezte:- És földetek van? A megszólított legény mohón bólintott.- Van.- És mennyi?- A konyhában is, a szobában is. Anyám minden vasárnap meglocsolja és felsöpri. Valamennyien felkacagtak, s a fiatalember csak akkor ébredt rá, hogy szántó- nem pedig a konyhaföld érdekli őket.- És vége lett a lánykérésnek- fűzte hozzá nagyanya. - Amikor a nagyapád jött, az egészen más nóta volt. Ám nagyanya sohasem árulta el nekem, hogyan is volt az a nagyapával. Egy biztos - azóta is együtt élnek, már hatvanadik éve. Az én gyermekkorom ott maradt a sárgáskék házikóban, a lombos hársak alatt. Azaz a hely, amelyet mindennél jobban szeretek a világon, ahol mindig megdobban a szívem. Nagyanyám itt járja be az udvart minden reggel, szórogatja kötényéből a szemet, eteti a rikácsoló baromfit. Ugyanolyan, mint húsz évvel ezelőtt, semmit sem változott. Ha kettesben gyermekkoromat emlegetjük, huncutul felcsillan a szeme, újra és újra végtelen beszélgetéseket folytatunk. Nagyanyámat minden érdekli - és ez jó jel. GEDE PÁL fordítása Ipjw látszik, az idei január rácáfolt '-'yy az időjárás évszázados, sőt évezredes rendjére, miszerint télen hidegnek kell lennie, ugyanis már hetek óta nap nap után jóval nulla fok fölé futtatta a hőmérő higanyszálát, fittyet hányva a télre, sőt a meteorológiai előrejelzésekre is. Mintha kedve telt volna abban, hogy valami újat, rendhagyót műveljen. Tegnap délután is, ahelyett, hogy hópelyheket táncoltatott volna, kövérré hízott esőcseppeket vagdosott ütemesen az ablak üvegéhez. Ezt a monoton, mégis kihívó kopogtatást bosz- szantásul szánta a kis szobácskábán pi- hengetö idős házaspárnak. A reagálás nem váratott magára sokáig, és nem a leghízelgöbb formába öntve hagyta el az öblös fotelbe süppedő ősz hajú férfi ajkát, akinek ez a kihívás kapóra jött, lévén zsörtölődő hangulatban, mert legalább kifejezésre juttathatta az egész világ iránti mélységes undorát ilyen megfogalmazásban:- Ez az istenverte eső se tud elállni! Egyfolytában zuhog, csak azért, hogy borzolja az ember idegeit... igazán felháborító... nemcsak a világ, de az időjárás is megfordult, hogy a fene enné meg... szép kort éltem, de ilyen gyalázatos januárra még nem emlékszem, mióta csak az eszemet tudom.- Ki törődik az időjárással?! - csattant fel az asszony. - Van nekünk elég más bajunk!- Hát az van... - folytatta most már egy árnyalattal szelídebben a férfi. - Nem kell érte a szomszédba mennünk.- Tudod min töprengek már napok óta? - szólt az asszony kissé bátortalanul.- Majd megmondod... úgysem bírod sokáig magadban tartani - gúnyolódott a férje.- Tamás barátod szavain rágódom.- Mire célzol?- Nem emlékszel?- Sejtelmem sincs, mire kéne emléS( IC hi 9' a s< je Jfe ai s; te c: V k< nr 9' s; é Si rr s; s; a: le nr Si keznem... a Az asszony, mintha kissé tétovázott vol- s; na, hogy kimondja-e, ami a nyelve hegyén - van, mert úgy érezte, szentségtörést követ P1 el vele, hát inkább csak lehelte, mint á mondta:- Legutóbb, amikor itt járt, azt mondta, - hogy érdemesebb az embernek kutyát ne-.. vélni és azt dédelgetni, mint gyereket.- Miért mondod ezt? - szigorodott meg cs a férfi hangja, kicsengett belőle a megütközés. d< Az asszony, némi röstelkedéssel bár, de d< folytatta:- Ö mondta, nem én... - mentegetőzött tő - a kutya hűségesebb, mint a gyerek... n! Jakoby Gyula: Kohó (olaj, vászon, 1982; Hí dukciója)
