Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-03-25 / 12. szám
Jakoby Gyula: önarckép a het- vennyolcadik születésnapomon (olaj, farost lemez, 1981) ISZÚ 11 A Csallóköz szívében, egy bérház nyolcadik emeleti szobájában ülök, s nem tudom, mi lehetne az a számodra újdonság erejével ható, amiről írhatnék. Nézem barátom rólad készített fotográfiáját, amelyen az ágyadnál terpeszkedő fotelben ülsz, s takarod arcodat a fénytől. Polcomon, a Krúdy-könyvek satyujába fogott képegészben, semmi megnyugtató, semmi andalító, mégis szeretetet áraszt. Igen, talán a szeretetról kellene most írnom, az önzetlen szeretetról, amely, festményeidhez hasonlatosan, visszavetíti ránk esendöségünket, amely legyűrhetetlen, mint a tenger. Ámbár meglehet, a nyugtalanságról, képeid sajátos tulajdonságáról, a villogó nyugtalanságról kellene most szólnom, amelynek állandósult honvágya a népérzés és étosz tartományát delejezi. Nem tudom, miről szólhatnék dadogás nélkül? Nem tudom, mert zavarom olyan, mint _&■ kisdiáké, aki tudja, a reneszánsz mesterekre emlékeztető gondossággal szemléled a világot, s elég egy nyelvbotlás, hogy festményre pacázott terpentinként mindent összemossak. Ne haragudj, ezt el kellett, hogy mondjam. Ellenére annak, hogy nehezen viseled a személyeskedő hangvételt, el kellett, hogy mondjam, hiszen bizonytalanságom abból a felismerésből fakadt, hogy figuráidnak is egyetlen lényegük van, az életük. Mint minden egyetemes érvényű alkotásnak, illesztem az állításhoz, de itt és most hadd ne fejtsem ki, miért van ez így. Megfogadtam ugyanis, hogy születésnap ide, születésnap oda, nem eszem a művészettörténészek kenyerét. Minősítsenek ők. vessenekössze unos-untalan a világ nagyjaival, Chagall-lal, Ensorral, Baconnel, Kokoschkával, VanGogh-gal, avassanak festővitézzé, nagy szlovákiai magyar festőremetévé, vagyis azzá, amivé a stíluselemzések alapján avatható vagy. Pedig szerintem kívülről megközelíthetetlen vagy, képzőművészetedbe lehetetlen behatolni nem képzőművészeti módszerekkel és eszközökkel. Képeid nem mondani akarnak valamit, hanem csak lenni. Lenni, mint, mondjuk, a víz, ami semmit nem akar kimondani, mégis sok mindent közöl velünk, például a szomjúságról, a tisztaságról, a lubickolásról vagy éppenséggel a természet rendjéről. És az iszapról is nyújt közlendőt, az iszapról, amely akár a virrasztások hid eg pakolása, a szeretetéhség pépje, a hiányérzet csuszamlóssága, amiről most szólni szeretnék, hogy sem a velem egykorúak, sem az előttünk haladók, sem az utánunk vágtázok nem ismernek, s aki mégis, nem eléggé ismer. Elkülönült jeleid, antropomorfizált alakjaid felségterületeire még érzelmi tartalmainkkal sem tudunk mindenkor bejutni, feszültségterét nem tudjuk belakni. Pedig szükség volna erre, hogy az általad ábrázolt belső folyamatok a lehető legszabadabban kerüljenek napvilágra belőlünk. Hogy a létezés áthatolhatatlan felületében, ahová a valóságot leleplező, a megfoghatatlant tetten érő kilátástalan küzdelmedben behatoltál, magaddal vigyél azokból, akik vállalják az utat, a megismerést, a képeiden mutatkozó didergetős igazságot. De nézőid zömét szorítják a múlt kötelmei, a lelki gyűrődések ráncaiban történő hideglelős felismerésekkel szembeni védekezés, a csökönyös ragaszkodás a régen csődöt mondott életvitelhez, család-, kapcsolat-, szeretet-, természet- és egyéb szemlélethez, köztük az akademizálódott festői irányzatokhoz, s mert- nem tudják, miképpen kászálódjanak ki a képeid kiváltotta örvénylésból, működésbe léptetik önvédelmi reflexeiket. És sorjáznak a miről szól ez a kép jellegű kérdések, hadrendbe állnak a faggatódzások, amelyek a kimondhatatlant akarják kimondatni. S aki ebben a helyzetben a bevált nyelv helyett a saját nyelvén kíván alkotni, a kérdések ágyútüzétól óhatatlanul a művészi magány bunkerébe kényszerül. És itt-ott leadott jelzéseire nem érkezik válasz, ezért bezártságában építgeti formanyelvét mindaddig, amíg az köznyelvvé nem válik. Jelentésrendszere és jelentéskészlete többségileg elfogadottá. A tiéd már köznyelvvé lett, utánzóid, sót, másolóid vannak, mert nincsenek tisztában utánozhatatlanságoddal. Azzal, hogy a saját nyelv kialakítása az ösztönfelszabadító folyamatnak ré&e, az én-ben zajló érzelmi és tudati folyamatok irgalmatlanul őszinte kivetítése. Akik ezt nem tudják, azok másolnak, s önmagukkal sem azonosak, mert mások szerint élnek. Akaratukkal nem önmagukat kívánják társadalmilag is legértékesebb emberré, önálló személyiséggé fejleszteni, ellenkezőleg, az utánzással, a másod- vagy harmadkézből vett élményanyaggal feladják lelki függetlenségüket, gondolkodói önállóságukat, érzelmi szabadságukat. Gondolom, nem véletlen, ahogy egyetlen matematikai művelet eredménye sem az, hogy az utóbbi húsz esztendőben alakjaid valahol az eltorzult személyiség, és a magát tudathasadásosan szépnek, műveltnek, határozottnak láttatni kívánó személyiség között mozognak. És mintha mindenfajta időbeli és helyi meghatározottságot elvetnél azzal, hogy egy nem létező, pontosabban a képzeletedben, a világ sorsáért aggódó kreatív tudatodban létező világból, az tafáziás népek világából származtatod őket. Intelmezően, vigyázz-t kiáltóan. A reménynek mégis minden képeden jele csillan, nem a vissza-visszatéró témákban, inkább a színek, a faktúra tapintási értéke által. Emlékezz csak, amikor két fiatal barátommal nálad jártunk, s színes felvételeket készítettünk, a szokatlan fényerőben számodra is megdöbbentő színeiket, vonalaikat, mélységeiket mutatták a képek. Az új fényhelyzetben megmutatkozott egy addig megmutatkozni nem tudott igazság, ami érzelmeid irreális világába vezetett, akárcsak a zene. önfeledten néztük a felragyogó színeket, mint amikor eltöltenek a hangfüzérek, s azt sugallják, hogy a tiszta érzelmek honában vagyunk, érzelmi megfelelőnknél vendégeskedünk. Bár addig is sejtettem, hogy festményeid zenei hatásúak, de nem tudtam, hogy ennyire. Valószínűleg ezért is jó elidőzni kassai lakásodban, hallgatni képeid zenéjét. És azért rossz idő előtt eljönni, mert valami megreped, valami összetörik, ha befejezetlen marad a derengő atmoszférában való elmerülés. Legszívesebben most is nálad ülnék, belvárosi lakásod hátsó szobájában, a terpeszkedő fotelben, hogy alaposan szemügyre vehessem a szemközti fal képegészét, amelyet érzelmi tájaid képi lenyomatai alkotnak. De mi tagadás, elég lehunyni a szemem, hogy lássam sajátos képírású, többnyire eltérő jelentéstartalmú ábráidat. De sebesen kiábrándít a hatvanhármas műútról és a malom udvaráról fölszárnyaló zajegyveleg, megtölti a nyolcadik emeleti tenyérnyi szobát, kiszorítja képeid zenéjét, azért a foghatóbbat, téged képzellek el, amint a látomások labirintusában kivajúdott vásznaid között olvasod e levélfélét, s bölcsen mosolyogsz, mert tudod, a szépség naponta összetörik, hogy újra és újra megalkothassuk. Akárcsak a szerelmet, ami ugyancsak kegyetlenül szakítja szét, amit maga megkötött. Mindent sejtetően mosolyogsz, mert nemcsak bejártad, de ki is vetítetted belső tájaid, és sohasem titkoltad el azok lélektani-fiziológiai meghatározottságát. A rólad írók annál inkább. Háromévesen gyermekparalízis ér, megbénul bal kezed, s a testileg gyengébb gyermek, a pszichoanalitikusok fölfedezte képletnek megfelelően, az anya szívéhez áll a legközelebb. Feltehetően innen a sok szeretetteljes anyaképed, s nyilván a nőkkel folytatott férfiúi párharcokhoz vezethetők vissza a női aktok máig tartó sorjázása. És a kétfigurás kompozícióid zöme, amelyekben többnyire az én felett álló lelki intézmény, a felet- tes-én áll őrt, az emberben dúló akaratok és szándékok, tudatok és ösztönök ellentmondását, küzdelmét tükrözik. Egyik tavalyi magnóbeszélgetésünkkor mondtad, hogy egész működésednek alapja és mozgatója a testi hibád, amit a rólad készült tanulmányok, irgalmatlan irgalomból, elhallgatnak. Pedig ez olyasmi, mint szellemi tevékenységformáról beszélni az eszmeiség figyelembe vétele nélkül. Hehe, mondaná erre Vonnegut, Örkény testvére az egypercesekben, mindketten testvéreid az iróniában és a groteszkben, hehe, mondaná, s kanyarintana egy fricskát arról a kritikusról, aki kizárólagosan stíluselemzés alapján határozná meg egy-egy életmű hovatartozását, jellegét. Hehe, szóltál erre te is, a műveid zömét jellemző groteszk iróniával, s lényegében igazat szóltál, mert a művészetnek, ellentétben az emberrel, annak néhány célzatosságával, létmodelljével, nincs szüksége igazolásra. Van, mint a víz. Szociális ihletésű képeid, amelyeken szülővárosod perifériáján tengődő kisemmizetteket, a burzsoá köztársaság elhagyatottjait, a város szolganépét ábrázolod, a platóni szépségeszményhez állnak közelebb. Kedvelem ezeket a képeidet, de hozzám, az Auschwitz után születetthez, közelebb áll Arisztotelész, mert mimézise szerint a művészetnek nem a természetet, hanem a társas lény étoszát kell „utánoznia“, vagyis a folyamatos készenlét állapotát kell fölvállalnia. Mestere, Platón nem tesz különbséget szépség és jóság között, ö viszont e két dolgot szétválasztja, mondván, a jó mindig az étoszhoz, vagyis az emberhez, a cselekvéshez tartozik, míg a szépség lehet a mozdulatlan dolgok sajátja is. Vagyis Arisztotelész a szépség lényegét a cselekvésben látja, ami az utóbbi húsz esztendőben készült, a testi teret formátlan formákban feloldó képeidnek erőteljesebben a sajátja, mondhatnám, a cselekvés e képeid belső dologi tulajdonsága. A teljesség képeiden mindig az étoszban él vagy rejtezke- dik, vagyis a cselekvésben, a mozgásban. Étoszod pedig, kiemelkedve a realisztikusnak minősíthető ember-, táj-, és tárgyfestészetböl, a mögöttes erők, szorongások, mélyen humanista intelmezések jelenlétében kap megfogalmazást. A látványban vibrál a feszültség, s azt sugallja, általa nem egy konkrétan megfogható tárgyat, tájat, személyt ábrázol a művész, hanem egy többkiterjedésű jelenést, többszörösen összetett állapotot. Magyarán: szavakkal nehezen kifejezhető érzelmeket. Azokat például, amelyek azt mondatják, történjék bármi, életed végéig légy hű önmagadhoz, légy hú fölnevelő tájadhoz, szülővárosodhoz. Életed nyolcvan éve Kassához köt. Most szobám magasából azon töprengek, tulandonképpen mi íratta velem ezt a levelet. A képeid, a művészeted, az , hogy több éve ismerlek? Ugyan, együgyüség ezt állítani. Aztán ismét barátom rólad készített fotográfiájára esik tekintetem, s jóleső érzés tölt el. Mert talán a szeretetról is írtam, az önzetlen szeretetról, amely festményeidhez hasonlatosan, visszavetíti ránk esendöségünket, ami legyűrhetetlen, mint a tenger. S bár ismét eszembe jut Arisztotelész, aki szerint „nem az örömöt keresi, hanem a fájdalomtól menekül a bölcs“, mégis, mintha az örömöt kerestem volna e sorokkal. Szeretettel írt, egészséget, alkotó erőt és a folyamatos készenléti állapot megőrzését kívánó soraimmal. Hálával és tisztelettel nyolcvanadik születésnapodon, SZIGETI LÁSZLÓ . III. 25. wzm láK? • ( »fl % Jakoby Gyula: Játszó fiúk (olaj, vászon, 1974) (Hrapka Tibor reprodukciói) mmm JAKOBY BYUUIHOZ
