Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-03-18 / 11. szám
JSZÚ 5 83. III. 18. A multinacionális vállalatok szerepe A szabadvállalkozói társadalom egy olyan jelenséget szült, amely egyre inkább aláássa önmaga alapjait. E jelenség neve: multinacionális korporáció. • A multinacionális vállalatok vagyonának értéke 500 milliárd dollár - ez több mint az NSZK és Nagy-Britannia nemzeti összterméke együttvéve. A legnagyobb multinacionális vállalatok - a General Motors, az Esson, az ITT és hasonlók - éves jövedelme tízmilliárd dolláros nagyságrenddel mérhető. • A kapitalista világpiacon belül a multinacionális vállalatokra esik az ipari termelés 40 százaléka és a külkereskedelmi forgalom 60 százaléka. • Az új nyugati technológia egészének 80 százaléka a multinacionális vállatok monopóliuma. Ehhez a technológiához még a kormányszervek sem férhetnek hozzá. • A 600 multinacionális vállalat háromnegyede az amerikai töke ellenőrzése alatt áll. Ahogy a Time magazin megállapítja: „Egyetlen amerikai találmány sem váltott ki annyi ellenérzést, gyanút és ellenszenvet a világban - talán a Cl A kivételével mint a multinacionális vállalat.“ ÁROLLÓ, AMELY ELVÁGJA A HALADÁST A hatalmas nemzetközi monopóliumok tevékenységét aggodalommal figyeli az Egyesült Nemzetek Szervezete. A fejlődő országok kezdeményezésére ezért az ENSZ keretében a multinacionális vállalatok problémájával foglalkozó állandó bizottságot és kultúrközpontot hoztak létre. Az ENSZ kutatói nemrég megvizsgálták tizenkét fejlődő ország export- tevékenységét. Kitűnt, hogy az érintett, alapvetően nyersanyagtermelő országok évente átlagosan 30 milliárd dollárhoz jutnak a multinacionális vállalatoktól áruszállításaikért. A nyugati országokban a fogyasztók ezekért az árukért több mint 200 milliárd dollárt fizettek ki. Ily módon a nemzetgazdaságukat éppen hogy fejleszteni kezdő egész régiók kénytelenek természeti kincseiket a tényleges értéknek mindössze 15 százalékáért áruba bocsátani, minthogy a „szabadpiac“ úgynevezett konjunkturális árait szigorúan ellenőrzi a nyersanyaggal kereskedő közvetítő monopóliumok maffiája. A fejlődő országok egy főre eső ipari termelése tizenhatod része a fejlett nyugati országokénak. Állam- adósságaik összege együttesen elérte az 500 milliárd dollárt. A harmadik világ országai csupán a multinacionális bankoknál esedékes éves visszafizetésekre és kamattörlesztésekre 88 milliárd dollárt költenek. A multinacionális vállalatok évente emelik a fejlődő országokba irányuló ipari termékek árát. Ennek eredményeként képződik az úgynevezett „árolló“, amely rendre megnyirbálja a fiatal államok külkereskedelmi bevételeit. Tíz évvel ezelőt például India egy tonna teaexportjából 17 tonna műtrágyát tudott vásárolni, ma ugyanennyi mennyiségű teáért csupán 8 tonnához juthat hozzá. Egy tonna banán értéke egy tonna acélhoz képest ugyanezen időszak alatt felére csökkent. A profitot hajhászó „multik“ nem riadnak vissza a csalástól sem. Nemrég egy amerikai konszern negyvenéves textilipari berendezéseket adott el új gyanánt Nigériának, és ennek ellenértékeként megkapta egy újonnan alapított amerikai-nigériai közös vállalat részvényeinek 7Q százalékát. A legnagyobb európai és USA-beli gyógyszergyártó cégek gyakorlatilag felosztották maguk között az egész ázsiai, afrikai és latin-amerikai gyógyszerpiacot. Miközben évi mintegy 2 milliárd dolláros profitra tesznek szert, nem ritka eset, hogy olyan készítményt forgalmaznak, amelynek a szervezetre gyakorolt hatását még csak tanulmányozzák, vagy olyan termékeket árusítanak, amelyeket kategorikusan betiltottak a gyártó országban. Amerikai cégek nemrég 52 olyan gyógyszerféleséget forgalmaztak Peruban, amelynek használatát a limai USA-nagykövetség munkatársai számára nem javasolták. NÖVEKEDÉS - FEJLŐDÉS NÉLKÜL Sajátos' helyet foglal el a multinacionális vállalatok tevékenységében a harmadik világban eszközölt beruházási politika. Azt szokták mondani, hogy ez a politika a fiatal államok iparosítását szolgálja, és azokban új munkalehetőségeket teremt. Valójában azonban másként fest a dolog. A France Nouvelle című párizsi hetilap nemrég tette közzé az alábbi adatokat. A francia elektronikai konszernek mikroberendezések szereléséért és hangolásáért egy órai munkabér gyanánt az alábbi összegeket fizetik ki: Malaysiában és Dél-Koreá- ban 60 centime-ot, Tajvanon 1 frankot. Ugyanezért a munkáért Spanyol- országban, az NSZK-ban és Francia- országban 30—40 frankot fizetnek. Ugyanakkor viszont a készterméket, amelyet a monopóliumok készíttetnek a fejlődő országokban, a világpiacon - az alacsony ráfordítástól függetlenül a „szokásos“ áron értékesítik. A multinacionális vállalatok évente mintegy 8 milliárd dollárt fektetnek be a fejlődő országokban, ugyanakkor profit formájában több mint 25 milliárd dollárt vonnak ki onnan. A multinacionális vállalatok profitrátája a fiatal állomokban 3-4-szer magasabb, mint a fejlett nyugati országokban. Az indiai szakszervezeti kongresz- szus adatai szerint az Indiában működő amerikai vállalatoknál alkalmazott munkás egy USA-beli dolgozó fizetésének legfeljebb 10 százalékát kapja. Természetesen még mindig jobb dolog egy amerikai munkás fizetésének 10 százalékáért dolgozni, mint munka nélkül tengődni. Ám az a helyzet, hogy a „multik“ - bármilyen paradoxul hangzik is - amikor az egyik munkásnak munkát adnak, tíz és tíz, száz és száz másikat fosztanak meg a munka lehetőségétől. így például Indonéziában a külföldi textilvállalatok megjelenése tönkretette a helyi vállalkozókat, és mintegy négymillió embert tett munkanélkülivé, akik közül csak 18 ezer jutott munkához. A „multik“ annak érdekében, hogy megerősítsék vezető szerepüket a különböző vegyes vállalatokon belül, nem létesítenek külföldön teljes termelési ciklusú kapacitásokat. A leggyakoribb az, amikor szomszédos országokban részüzemeket hoznak létre, amelyeknek termelési tevékenységét teljes egészében az USA- ban, Nyugat-Európában vagy Japánban székelő központi cég ellenőrzi. A Ford Motors például egyetlen gép- kocsimodellje különböző részegységeinek gyártását tíz különböző ázsiai ország között osztotta el. A „multik“ ilyen módon ellenőrzésük alá vonják a fiatal államok gazdasági életének egész ágazatait, mindenekelőtt a feldolgozóipart. A nyolcvanas évek elején a fiatal államoknak ezt a kiemelkedő fontosságú népgazdasági ágazatát Ghánában 50 százalékban, Zairében 60 százalékban, Nigériában 70 százalékban a multinacionális vállalatok ellenőrizték. Kenyában angol monopóliumok ellenőrzése alatt áll az ipari termelés mintegy 80 százaléka. A multinacionális vállalatok azzal, hogy saját ipari birodalmukat bővítik a fejlődő országokban telepített, a nemzeti hagyományoktól megfosztott és lényegében nem ezen országok tulajdonában lévő termelési kapacitásokkal, valójában a gazdasági fejlesztésnek csúfján a látszatát teremtik meg. AMIKOR AZ ELEFÁNT ÜL A CSÓNAKBAN A multinacionális vállalatok - a sajátjaik éppúgy, mint a külföldiek - egyre több gondot okoznak a fejlett nyugati országokban is. Ez mindenekelöt Európa ún. kis országaira vonatkozik, ahol a külföldi nagytőke a saját céljaira igyekszik kihasználni a fejlett infrastruktúrát és a szakképzett munkaerőt, birtokba venni a belső piacot és a különböző nyersanyagfajtákat. Csupán 1970-1980 között háromszorosára nőttek az ezen országokban eszközölt külföldi tőkeberuházások. Belgiumban például 600 multi-leányvállalat ellenőrzi az ipari termékek eladásának 33 százalékát a belső piacon, és a belga export 25 százalékát. Övék a termelés 90 százaléka a kőolaj- a vegyi és a rádióelektronikai iparban, a színesfémkohászati termékek 75 százaléka. Norvégiában, amely a hetvenes években gazdasági nehézségekkel találta szemben magát, nagy reményeket fűztek az Északi-tenger norvég szektorában talált kőolajhoz. A nemzetközi olajkorporációknak azonban sikerült koncessziót szerezniük a norvég „fekete arany“ felkutatására és kitermelésére. Nyugat-Európában nagy aggodalmat kelt, hogy az elmúlt évben az európai töke tömegesen menekült az óceán túlsó partjára. Ezt az idézte elő, hogy az amerikai kormányzat minden eddiginél magasabban állapította meg a kamatlábakat. Reagan elnök ezt azzal magyarázta, az USA-nak nem áll elegendő eszköz rendelkezésére ahhoz, hogy modernizálja ipari termelését. De hiszen Európa is tőkehiányban szenved. Abban a reményben, hogy ezzel megakadályozhatják a töke nem kívánatos kiáramlását, az EGK tagországai is kénytelenek voltak felemelni a kamatlábakat: Az NSZK-ban 13 százalékra, Nagy Britanniában 13,5 százalékra,Franciaországban 14 százalékra. Ez azonban nem változtatott a helyzeten, mivel ezeket a kamatlábakat csak a nyugateurópai „multik“ zsebe bírja. A közép- és kisvállalatok - a szabadvállalkozás rendszerének szimbólumai - gyakorlatilag így meg lettek fosztva a bankhiteltől, és fokozatosan csökkentik a termelésüket. Ennek következtében csökken a beruházások szintje, lelassul a gazdasági növekedés, nő a munkanélküliség. „Ha a kis csónakban elhelyezkedő elefánt csupán egy-két centit elmozdul, a többi utas a vízbe repülhet“ - írta a londoni Economist az USA és az EGK jelenlegi kapcsolatait kommentálva. Azok, akik az USA-ban tőkehiányról beszélnek, nyilvánvalóan megfeledkeznek arról, hogy csupán a hivatalos adatok szerint 1980 végén az amerikai multinacionális vállalatoknak külföldön 213 milliárd dollár közvetlen beruházásuk volt. A multinacionális vállalatok világszerte olyan önálló erővé váltak, amelyek saját törvényeket hoznak, saját „kormánnyal“ és saját „államapparátussal“ rendelkeznek. A General Motors speciális titkosszolgálatának költségvetése például azonos a teljes francia biztonsági szolgálat költség- vetésével. A fejlett tőkés országok nemzeti érdekeit a nagy business politikája szociális bajokkal is sújtja. Közülük az egyik a munkanélküliség. Egy olyan időszakban, amikor Nyugaton állandóan nő a „felesleges“ emberek száma, a nagy konszernek új termelői kapacitásokat hoznak létre külföldön, ahol magasabb a profitráta. A multinacionális vállalatok külföldi vállalatainál 14 millió munkás és alkalmazott dolgozik. Ez jóval több, mint a munka- nélküliek száma az USA-ban vagy az összes EGK-tagországban. „Kiszámíthatatlan, milyen sokba kerül a korporációk szúklátókörűsége — írta az amerikai Business Week -, de az összeg kétségkívül hatalmas.“ Ezzel az értékeléssel csak egy tekintetben nem érthetünk egyet. A „szüklátókö- rűséget“ az „önzés“ szóval kellett volna helyettesíteni. NYIKOLAJ JERMOSKIN (Rabocsaja Gazeta) Egyenlő biztonságot A Szovjetunió, a szocialista közösség országai mindent elkövetnek a béke fenntartásáért, a biztonság megszilárdításáért. Erőfeszítéseik mindenekelőtt arra összpontosulnak, hogy elháruljon a nukleáris háború veszélye. Ma ennél fontosabb feladat nincs. Ehhez a felismeréshez - szerencsére - a nyugati országok józanul gondolkodó közvéleménye is eljutott. Ezt bizonyítja a békemozgalmak kiterebélyeredése, magában az Egyesült Államokban is, de elsősorban a Washington nyugat-európai szövetségeseinek országaiban erősödő háborúellenes tiltakozó megmozdulások. A népek megértették, milyen veszéllyel fenyegethet a nukleáris háború, hisz Földünkön napjainkban annyi atomfegyver halmozódott fel, hogy az életet többszörösen el lehetne pusztítani. Ezért ellenzik a rakétatelepítést, követelik a fegyverkezési hajsza megállítását. A világ évente 550 milliárd dollárt költ fegyverkezésre, azaz naponta másfél milliárdot emésztenek fel a katonai célokra fordított kiadások. Ha sikerülne elérni, hogy ennek az összegnek legalább húsz-harminc százalékát békés célokra fordítsák, rövid idő alatt meg lehetne oldani az emberiség számos gondját. Különösen fontos lenne a szembenállás szintjének csökkentése földrészünkön, mivel ebben a térségben a legnagyobb a két katonai szövetség - a NATO és a Varsói Szerződés - fegyveres erőinek koncentrációja. Jurij Andropovnak, az SZKP KB főtitkárának múlt év decemberi javaslatai új lehetőségeket teremtettek ahhoz, hogy enyhüljön a katonai konfrontáció az európai kontinensen. Sajnos az utóbbi hónapokban tett szovjet indítványok, a Varsói Szerződés prágai nyilatkozatában foglalt kezdeményezések, ez idáig nem találtak egyetértésre a nyugati a partnerek körében. A szocialista országok igazságos rendezési javaslatokat tettek. Kellő politikai akarat, kompromisszumos készség esetén lehetségessé válna a megegyezés. A Szovjetunió azonban egyoldalú leszerelésre nem hajlandó, a Reagan féle nullamegoldás, - amely kifejezetten propaganda-célokra szolgál - nyilvánvalóan elfogadhatatlan számára, hiszen ha egyoldalúan leszerelne, hátrányos helyzetbe kerülne szövetségeseivel együtt. A Szovjetunió nem tartja kielégítőnek az úgynevezett közbülső megoldást sem, amelyet nyugat-európai kormánykörökben az utóbbi időben vetettek fel a nukleáris fegyverzetek korlátozásáról folyó szovjet-amerikai tárgyalások előmozdítására hivatkozva. Az SZKP főtitkára december 21 -i javaslatából egyértelműen kitűnt, hogy a Szovjetunió kész az európai fegyverrendszerek teljes vagy részleges csökkentésére az egyenlőség és az egyenlő biztonság elvei alapján. A „közbülső megoldás“ ezt az elvet oly módon sértené meg, hogy miközben a Szovjetunió csökkentené nukleáris fegyverzetét, az Egyesült Államok növelhetné azt és ráadásul újabb típusokat állíthatna rendszerbe. Az Egyesült Államok és a NATO részéről mindeddig semmilyen olyan javaslat nem érkezett, amely megfelelne az egyenlőség elvének. Pedig az atomfegyverek korlátozásának kérdése az államok biztonságának központi problémája. Ezért emelik fel mind erőteljesebben szavukat a világ békeszerető emberei. Egyre többen tudatosítják azokat a veszélyeket, amelyeket Washington politikája jelent a népekre, köztük az amerikai népre nézve. Az egész világ tudja, hogy ma a Szovjetunió az egyetlen olyan atomhatalom, amely pontosan körülhatárolt és világos kötelezettséget vállalt arra, hogy nem alkalmaz elsőként atomfegyvert, és javasolta hogy más atomhatalmak kövessék példáját. Az amerikai fél valójában nem akar megállapodást, ezért nincs előrehaladás a genfi tárgyalásokon. Gyakorlatilag ultimátumot adott azzal, hogy ha ez év közepéig nem születik valamilyen egyezség, az év végén megkezdik a rakétatelepítést. Időt próbálnak nyerni, igyekeznek megtéveszteni a közvéleményt. Azt hiszik, ha az idő sürgetni fog, engedményeket csikarhatnak ki. A Szovjetunió azonban nem engedhet a kölcsönös és egyenlő biztonság elvéből. P. J. Béketüntetés Londonban (ŐSTK - felv.)
