Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-03-11 / 10. szám
1983-ban a kommunisták, a haladó emberek két nevezetes dátumról emlékeznek meg: Kari Marx születésének 165. és halálának 100. évfordulójáról. Száz évvel halála után az a forradalmi tanítás, amelyet Friedrich Engelsszel együtt megalkotott, s amelyet aztán Lenin és a marxi ügynek több más követője továbbfejlesztett és gazdagított, leköti a forradalmárok nemzedékeinek, a szocializmus és a kommunizmus építőinek gondolatait. A kommunista és munkáspártok vezette néptömegek tettei nyomán Marx tudományos felfedezései beépültek sok ország és nép mindennapi gyakorlatába, emberek százmillióinak az életébe és harcába. Marx eszméi a történelem hatalmas erejű ösztönzői voltak és azok is maradnak, kiapadhatatlan forrásként táplálják az imperializmus ellen, a békéért, a nemzeti és társadalmi felszabadulásért, a szocializmusért vivott harcot. Hatásuk szférája egyre szélesedik. Marx neve az emberért, az ember javára végrehajtott forradalmi átalakítások zászlajává lett. Ma, akárcsak Marx életében is, a történelmi tapasztalatok újra meg újra igazolják azt a közismert lenini gondolatot, miszerint Marx tanítása mindenható, mert igaz. A nevezetes dátumok - 1983. március 14. (Marx halálának 100 évfordulója) és 1983. május 5. (születésének 165. évfordulója) - előtt nem árt felelevenítenünk azokat a klasszikus értékeléseket, amelyeket Marx elméleti és gyakorlati forradalmi tevékenységének világtörténelmi jelentőségéről Engels és Lenin adott. Közöljük Engels beszédét, amelyet 1883. március 17-én Londonban a highgate-i temetőben Kari Marx sírjánál mondott. (A beszédet Engels idézi „Kari Marx temetése“ című cikkében, amely 1883. március 22-én jelent meg a Sozialdemokrat című német lapban.) Lehozzuk továbbá Lenin „Kari Marx tanításának történelmi sorsa“ című cikkét, amelyet Marx halálának 30. évfordulója alkalmából irt, és amely 1913. március 1-én látott napvilágot a Pravda című bolsevik napilapban. / / NEVE ES MUNKÁSSÁGA ÉLNI FOG SZÁZADOKON «I Kari Marx Március 14-én, délután háromnegyed háromkor, korunk legnagyobb gondolkodója megszűnt gondolkodni. Alig két percre maradt magára, s amikor beléptünk, láttuk, hogy karosszékében nyugodtan elszenderült - de örökre. Fel sem mérhető, mit vesztett ebben a férfiúban az európai és amerikai harcos proletariátus, mit vesztett benne a történelem tudománya. Nagyon is hamar érezhetővé lesz az űr, amelyet ennek az óriásnak a halála hátrahagyott. Darwin a szerves természet fejlődési törvényét fedezte fel - Marx az emberi történelem fejlődési törvényét: azt az eddig ideológiai burjántól ellepett egyszerű tényt, hogy az embereknek előbb enniök, inniok, lakniok és ruházkodniok kell, mielőtt politikával, tudománnyal, művészettel, vallással stb. foglalkozhatnak; hogy tehát a közvetlen anyagi létfenntartási eszközök termelése s ezzel egy nép vagy korszak mindenkori gazdasági fejlődési foka az az alap, amelyből az illető emberek állami berendezései, jogi nézetei, művészete, sót vallási képzetei kifejlődtek, s így ebből az alapból kell ezeket magyarázni is - nem pedig, ahogy eddig történt, megfordítva. De ez nem minden. Marx felfedezte a mai tőkés termelési mód s az általa létrehívott polgári társadalom sajátos mozgástörvényét is. Az értéktöbblet felfedezése itt egyszerre világosságot teremtett, míg minden előbbi vizsgálat, a polgári közgazdászoké csakúgy, mint a szocialista kritikusoké, a sötétben tévelygett. Két ilyen felfedezés elég volna egy életre. Szerencsés már az is, akinek megadatott, hogy csak egy ilyen felfedezést tegyen. De Marx minden területen, ahol kutatott- s nagyon sok ilyen terület volt és egyiket sem érintette pusztán felületesen - minden területen, még a matematikában is, önálló felfedezéseket tett. Ilyen volt Marx, a tudomány embere. De ez még a fele sem volt az egész embernek. A tudományban Marx történelmet mozgató, forradalmi erőt látott. Bármilyen nagy öröme telt is valamely elméleti tudomány új felfedezéseiben, amelynek gyakorlati alkalmazhatóságát talán még nem is lehetett előre látni - még nagyobb örömöt érzett, ha olyan felfedezésről volt szó, amely azonnal forradalmasí- tóan hatott az iparra, a történelmi fejlődésre egyáltalában, így az elektromosság terén tett felfedezéseket, s az utolsó időben még Marcel Deprez felfedezéseit is élénk figyelemmel kísérte. Mert Marx mindenekelőtt forradalmár volt. Igazi élethivatása az volt, hogy valamilyen módon közreműködjék a tőkés társadalom és az e társadalom által létrehozott állami berendezések megdöntésén, hogy közreműködjék a modern proletariátus felszabadításán, amelyet elsőként ő ébresztett helyzetének és szükségleteinek tudatára, felszabadulása feltételeinek tudatára. A harc volt az eleme. S harcolt olyan szenvedéllyel, olyan kitartással, olyan sikerrel, mint kevesen. Az első,, Rheinische Zeitung“ 1842- ben, a párizsi „Vorwärts!“ 1844-ben, a „Deutsche Brüsseler Zeitung“ 1847-ben, a „Neue Rheinische Zeitung“ 1848-1849-ben, a „New York Tribune“ 1852-1861-ben- ezenkívül harcos brosúrák tömege, munka a párizsi, brüsszeli és londoni szervezetekben, míg végül az egészet megkoronázta a nagy Nemzetközi Munkásszövetség. Valóban, ez megint olyan eredmény volt, amelyre megalkotója büszke lehetett, még ha semmi egyebet nem is tett volna. S ezért volt Marx kora leggyűlöltebb és legtöbbet rágalmazott embere. Kormányok - önkényuralmiak meg köztársaságiak is - kiutasították, burzsoák - konzervatívok meg szélső demokraták is - versenyeztek abban, hogy új szó megrágalmazzák. Mindezt könnyedén félretolta, nem is hederített rá, s csak végső kényszer esetén felelt. És halálakor a szibériai bányáktól egész Európán és Amerikán át Kaliforniáig a forradalmár munkatársak milliói tisztelik, szeretik, gyászolják, s bátran mondhatom: lehetett még sok ellenfele, de aligha volt személyes ellensége. Neve és műve élni fog századokon át! Kari Marx tanításának történelmi sorsa Marx tanításában a legfontosabb az, hogy megvilágítja a proletariátusnak mint a szocialista társadalom megteremtőjének világtörténelmi szerepét. Vajon igazolta-e ezt a tanítást az egész világon az események menete azután, hogy Marx kifejtette? Marx ezt a tanítást először 1844-ben fogalmazta meg. Marx és Engels „Kommunista Kiáltványa", amely 1848- ban jelent meg, e tannak már kiforrott, rendszeres, mindmáig legjobb kifejtését tartalmazza. Ettől az időtől számítva a világtörténelem világosan három fő szakaszra tagozódik: 1. az 1848-as forradalomtól a Párizsi Kommü- nig (1871); 2. a Párizsi Kommüntől az orosz forradalomig (1905); 3. az orosz forradalommal kezdődő szakaszra. Vessünk egy pillantást arra, hogyan alakult Marx tanításának sorsa e három szakasz mindegyikében. I. Az első szakasz elején Marx tanítása koránt sincs uralkodó helyzetben. Mindössze egy a szocializmus rendkívül nagyszámú frakció vagy áramlatai sorában. A szocializmusnak olyan formái az uralkodók, amelyek alapjában a mi narodnyikságunkkal rokonok: követőik nem értik meg, hogy a történelmi fejlődésben anyagi alapja van, képtelenek arra, hogy felismerjék a tőkés társadalom mindegyik osztályának szerepét s jelentőségét, a demokratikus átalakulások polgári lényegét pedig mindenféle, a „népről“, az „igazságról", a „jogról" stb. pufogtatott álszocialista frázisokkal leplezik. Az 1848-as forradalom halálos csapást mér a Marx előtti szocializmusnak mindezekre a lármás, tarka, rikító formáira. A forradalom minden országban működésben mutatja be a társadalom különböző osztályait. Amikor a köztársasági burzsoázia az 1848. júniusi napokban Párizsban halomra löveti a munkásokat, ez végérvényesen megmutatja, hogy egyedül a proletariátus szocialista jellegű. A liberális burzsoázia százszor jobban retteg ennek az osztálynak az önállóságától, mint bármilyen reakciótól. A gyáva liberalizmus hason csúszik a reakció előtt. A parasztság beéri a feudalizmus maradványainak eltörlésével, s a rend pártjára áll, csak nagy ritkán ingadozik a munkásdemokrácia és a burzsoá liberalizmus között. Minden tanítás, amely osztályok fölötti szocializmus és osztályok fölötti politikát hirdet, üres badarság. A Párizsi Kommün (1871) befejezi a polgári átalakulásoknak ezt a fejlődését; csakis a proletariátus hősiességének köszönheti megszilárdulását a köztársaság, vagy az államrendszernek az a formája, amelyben az osztályviszonyok a legkevésbé burkolt formában jelennek meg. A bonyolultabb és kevésbé befejezett fejlődés valamennyi többi európai országban is ugyanilyen kialakult polgári társadalomhoz vezet. Az első szakasznak (1848-1871), a viharok és a forradalmak szakaszának végére a Marx előtti szocializmus meghal. Létrejönnek az önálló proletár pártok: az első Internacionálé (1864-1872) és a német szociáldemokrácia. II. A második szakaszt (1872-1904) „békés" jellege, a forradalmak hiánya különbözteti meg az elsőtől. A Nyugat befejezte a polgári forradalmakat. A Kelet még nem érett meg rájuk. A Nyugat a jövendő átalakulások korszakára való „békés“ felkészülés szakaszába lép. Mindenütt lényegében proletár szocialista pártok alakulnak, amelyek megtanulják, hogyan kell kihasználni a polgári parlamentarizmust, hogyan kell megteremteni napi sajtójukat, művelődési szerveiket, szakszervezeteiket, szövetkezeteiket. Marx tanítása teljes győzelmet arat és - terjed. Lassan, de biztosan halad a proletariátus erőinek kiválasztása és összegyűjtése, a proletariátus felkészítése az eljövendő harcokra. A történelem dialektikája olyan, hogy a marxizmus elméleti győzelme arra kényszeríti a marxizmus ellenségeit, hogy marxista köntösbe öltözzenek. A velejéig rothadt liberalizmus szocialista opportunizmus formájában próbál új életre kelni. A nagy harcokra való erőgyűjtés szakaszát úgy értelmezik, mint lemondást ezekről a harcokról. A rabszolgák helyzetének a bérrabszolgaság elleni harc érdekében történő javítását úgy magyarázzák, hogy a rabszolgák garasokért adják el a szabadságra való jogaikat. Gyáván a „társadalmi békét" (vagyis a rabszolgasággal való megbékélést), az osztályharcról való lemondást stb. hirdetik. S a szocialista parlamenti képviselők, a munkás- mozgalom mindenféle bürokratái és a „szimpatizáns" értelmiség körében nagyon sok hívük van. III. Az opportunisták még teleszájjal magasztalták a „társadalmi békét", és mindegyre hirdették, hogy a viharok a „demokráciában" nem szükségszerűek, amikor Ázsiában feltört a leghevesebb világméretű viharok új forrása. Az orosz forradalmat nyomon követte a török, a perzsa, a kínai forradalom. Ma éppen e viharok és Európára való „visszahatásuk" korát éljük. Bármi lesz is a sorsa a nagy kínai köztársaságnak, amelyre most különféle „civilizált" hiénák fenik fogukat, a világon semmilyen erő sem fogja visszaállítani Ázsiában a régi feudális rendszert, nem söpri a föld színéről az ázsiai és félázsiai országok néptömegeinek hősies demokratizmusát. Egyeseket, akik nem vették figyelembe a tömegharc előkészítésének és fejlődésének feltételeit, kétségbeesésbe és anarchizmusba kergetett az a körülmény, hogy Európában folytonosan kitolódott a kapitalizmus elleni döntő harc időpontja. Most látjuk, mennyire rövidlátó és kishitű az anarchista kétségbeesés. Nem elkeseredésre, hanem bizakodásra ad alapot az a tény, hogy a nyolcszázmilliós Ázsia bekapcsolódott a harcba, mely ugyanazokért az európai eszményekért folyik. Az ázsiai forradalmak megmutatták nekünk, hogy a liberalizmus ott éppoly gerinctelen és aljas, hogy a demokratikus tömegek önállósága ott éppoly rendkívüli jelentőségű, hogy a proletariátus éppoly élesen elhatárolódik minden burzsoáziától. Aki az európai és ázsiai tapasztalatok után osztályok fölötti politikáról és osztályok fölötti szocializmusról beszél, azt egyszerűen ketrecbe kell zárni és mutogatni kell, mint valami ausztráliai kengurut. Ázsia után - persze nem ázsiai módon - Európa is mozgolódni kezdett. Az 1872-1904-es évek „békés" szakasza visszavonhatatlanul letűnt. A drágaság és a trösztök nyomása következtében hallatlanul kiéleződött a gazdasági harc, s ennek hatására még a liberalizmustól leginkább megfertőzött angol munkások is megmozdultak. Szemünk láttára érik a politikai válság még Európa „leg- sziklaszilárdabb" burzsoá-junker országában, Németországban is. Az eszeveszett fegyverkezés és az imperialista politika a modern Európában olyan „társadalmi békét" teremt, amely leginkább lóporos hordóhoz hasonlít. Ugyanakkor valamennyi polgári párt bomlása és a proletariátus érlelődése feltartóztathatatlanul halad tovább. Mióta a marxizmus a színtérre lépett, a világtörténelemnek mind a három nagy szakasza újabb bizonyítékokat, újabb diadalokat hozott számára. De a marxizmusnak mint a proletariátus tanításának még nagyobb diadalát hozza majd meg a küszöbönálló történelmi korszak. (Béke és Szocializmus) 1983.111.11.
