Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-02-11 / 6. szám
yek, jön utánam. Nyo- , nem tágít, ahogy én az örömök mellé szeg segített. Délután vo- már a biatorbágyi hí- fűtött fülkében hárman sodó őrnagy, egy törő- 6r és én. A fiatalember a beszél. Cipőfűzőről, oncok sapkájáról. Tö- lemben, egy nyaralásiom a lap alján. Febru- ökönap. A piszkos ab- töltésen tüzek fényle- azok, semmire sem jó ik az út mellett. Szökik >zökik-az-év szökik-a- ekek. rítás a mellemben, már , naptárilag rendhagyó fiú meg én a vonaton, zen a maradéknapon, áadásnapon? Uramis- napot értem meg, és izem. apró kiáltásai az ajtó szobából, és minden s nem enged, a sző- odik, a papucs ki akar >1. Pedig nyitná már, ha etnek, csak a gyereke ’ Magdi? Ö nem jön árt ilyen későn? Csak Vagy fölmondták neki? sem kellett volna ott- Bzmérnökséget. Vagy ’ Kötéltánc. Jobb lett rónak maradni. Jaj. El eg int! De melyik? Ez iik lehet. Velük mindig irca az arcom előtt. eteg? azajöttél! szik, fehér huzatokról ét bágyadt nefelejcs. a múltkorit? barack. beszélgetünk. Amiről jhet. Kit érdekel rajtuk dolgom? Ki tartja szá- is elfelejtettem?- Holnap még nem mehetsz haza - mondja apám. - Itthon maradsz egy hétig. Eszel, alszol, felhizlalunk. Akkor majd lesz erőd elbánni. Elbánni? Várom a mondat végét. Apám! Kivel kellené elbánnom? Éjszaka saját hangomra ébredek. Pár órát alhattam, sötét még sűrű, ragacsos. Erőlködve kapaszkodom saját hangomba.- így nem kell. így nem akarom. Ülök, hallgatózom. A szavak halkan koppannak, mintha homok szitálna. jeik vannak. Esetleg nem is dolgoznak? Munkaidőben lovagolnak?... Veszélyesnek tartom az ilyen mondatokat... Manapság, mikor azt hangsúlyozzuk, hogy a tudománynak társadalmi szerepe van...“ Kibukok a földalattiból, úszom az emberadattal. Vajon mikor beszélt a professzor utoljára munkással? Mikor a szobájában a fűtőtestet javították? Vagy mikor szerelőhöz vitte az autóját? Én meg már nyolc éve gyárban dolgozom. Nem tudok megszabadulni tőle. Most vegyem VATHY ZSUZSA-Akkor én elmegyek, de a gyereket elviszem. Majd eljöhetsz meglátogatni. Tényleg. Ha akarsz, mindennap eljöhetsz. És újra a saját hangom.- Nekem ne mondj ilyeneket. Ilyeneket én is tudok mondani. Olyan cifrákat tudok mondani... A sötétben apró horkantások, apám, anyám a szoba túlsó felén. Fejemre húzom a takarót, el akarok bújni. Előlük? Magam elől. Nyomás a mellemben, egy nagy súly lassan vonszol valamit. Lefelé, mindig lefelé. Végre elfárad, megnyugszik. Mikor másodszor felébredek, még mindig sötét van. De ez a sötét már más, levegősebb. Fénye és árnyéka van. Három óra lehet. Ülök a földalattin, a professzor levelét olvasom .....nem kért meg, hogy riportjáho z hozzászóljak, barátom miatt mégis megteszem. Miért kellett belevenni a lovaglást meg azt a lovat? Ha ez egy munkásolvasó kezébe kerül, mit gondol majd? Hogy a tudósoknak burzsoá allűrki a riportból, amit mondott. Szabót-lanít- sam, ahogy ő írja, Szabótlanítani! A szerkesztőség épülete macskasza- gú. A főszerkesztő az íróasztal előtt áll, éppen engem vár.- Miket ír maga? Hogy a kutatót a kíváncsiság meg a játék hajtja? Micsoda képtelenség! Azt akarja, hogy én ezt közöljem?- Miért, mi hajtja?- Mi, mi! Mintha nem tudná. Leülök, magam elé húzok egy poharat. Vörös bor van benne. Uramisten, én tényleg nem tudom, mi hajtja. Ha ez sem, akkor elképzelni sem tudom. Mert mindenkit mozgatnak magasabb rendű eszmék. De mikor már ott tart, hogy a benzol gyűrű vagy lánc, hogy a DNS kettős vagy egyes spirál, akkor már se ötéves terv, se boldogabb jövő. Csak a kíváncsiság, játék és veríték. Munka.- Mi baja vele? - kiáltom. - A legőszintébb, amit ember mondhat. De ezt már csak a falak hallják. A főszerkesztő rég nincs a szobában. Mire harmadszor is fölébredek, virrad. Könnyűnek érzem magam, szinte boldognak. Kintről fény szűrődik be, az állomáson vonat fütyül. Aprókat, rövideket füttyent, mint valami madár. Mozdonymadár. Mindjárt reggel lesz. Anyám fölkel, kimegy a konyhába, először apróbb, később nagyobb zajokat üt. Aztán visszajön, megáll az ablak előtt, karját összefonva a mellén, és néz kifelé, mintha vitatkozna valakivel. Kicsit később odajön hozzám, megnéz, alszom-e.- Kelj föl. Szeretnék még beszélgetni veled.- Hány óra?- Fél kilenc.- Á, nyolc sincs még. Fejemre húzom a takarót, de már nem tudok aludni. Ágyamból, az ablakon át vastag törzsűTenyőfákra látni. Úgy áll ott, a Várkert szélén az a facsoport, mint egy bátor sereg. Fényes, és legyőzhetetlen. Anyám ül az ágyam szélén, géppel írt papírt mutat.- Kérvényt is írtunk, körbeadtuk a házban. Egy kivételével mindenki aláírta. Gondolhatod, itt a sok bérház, és egész éjjel a kutyaugatás. Egyszer be is mentem hozzá, szóltam neki. Nézze, Juhász úr... - Míg beszél, föl-le mozgatja az ujjait. Mintha kötne. Talán köt is, ha nem vagyok itthon. Fényszálakból fénysálat, nekem. Jó nagy bogok vannak rajta, mert ha elszakad, nem bíbelődik vele. Megfogja, összecsomózza. így múlik majd el a délelőtt. Harangszó után megebédelünk, anyám befőttet csomagol, és készülök a vonathoz. Apám öltözik, kikísér ö is. Maradj, mondja anyám, ne menj, hideg van. Apám veszi a kalapját, nyitja az ajtót. Aztán ülünk a szürke farmotorosban, szemben egymással, nézzük a várost. Az állomáson felszállók a pöfögő vicinálisra, ahol a sínek mellett sípjával játszik a tányérsapkás kalauz. Kihajolok majd az ablakon, és kiáltok valamit apámnak. Hogy jól fűtik a vonatot, egy perc múlva indulunk, vagy valami mást. Mindegy, a szél úgyis elfújja a hangom. O meg ott áll majd, lenn a szélben, kalapján felhők, nadrágja két lobogó zászló. Mit mondasz, kérdezem? Pontban fél négykor sípol a tányéré sapkás. Akkor majd apám fölemeli a kezét, és mikor a vonat elindul, ujjait szétnyitja, összecsukja, megint szétnyitja, megint összecsukja. így búcsúzik tőlem évek óta. izületésnap ugyan egyáltalán nem rfordulónak, viszont nagyon megfe- így az ember elgondolkozzon, sőt l támad, hogy mérleget készítsen 3m hosszú, de eseményekkel, élmé- telített életéről. S vajon miben is len múlandóság értelmét, ha nem ló, kedves személyek társaságában, sn, akik a rózsák között, de a tövise- < az élet útjain. És vajon nem a nő-e tükre, s vajon állt-e valaha is bárki lint a hűséges barátnők, akik sorsa izódik végig életünkön. közepette készülődtem méltó mó- irmincötödik születésnapomat. Mér- im, végül úgy döntöttem (anélkül, ezt mostani feleségemmel), hogy égre minden ismerős hölgyet, aki yolt. Meg kell jegyeznem, hogy i váltunk el, megőriztük továbbra is eztünk egymásnak szép emlékeket 3. Most hát természetesen lesz mit Deszélgetni. 3tt meg minden meghívott ismerőtek éppen elegen. Ott volt Vera, Dláskori barátnőm, Nagyezsda, diákeljött Ljuba, szabad pillanataim S'Szófia is, az energikus bajtárs és íélyben. Megérkezett egy véletlen hirtelen nem jutott eszembe a neve. lásodik és természetesen a harmadik, azaz a mostani feleségem is. Különösképpen meglepett, hogy csakis az én születésnapomra egész Vlagyivosztoktól, repülőgépen megjött egy új barátnőm, Muszja, akivel a legutóbbi hivatalos utamon ismerkedtem meg. Némelyikük magával hozta a kedvesét. Elárasztottak mindenféle ajándékokkal - különböző színárnyalatú nyakkendőkkel, az általam kedvelt és elismert borfajtákkal, sőt közismerten hiánycikként emlegetett téli alsóneművel is. Első és második feleségem a harmadiknak, vagyis a mostani feleségemnek - akárcsak a futók a stafétabotot- átadtak egy-egy pompás virágcsokrot. Az előszobában valóságos ítéletnapi felfordulás volt: sapkákat, kucsmákat, bundákat, kabátokat igyekeztek a látogatók felakasztani, elhelyezni, mások a cipőjüket cibálták le a lábukról, volt aki a haját igazgatta, valaki az ajkát rúzsozta, más az arcát púderozta. Én kedélyesen bemutattam egymásnak a vendégeket, összeismertettem őket a harmadik, vagyis a mostani feleségemmel is, aki- nem értem, miért - kissé zavartnak látszott. Sajnálkozva állapítottam meg magamban, hogy a régi barátnőim közül többen megöregedtek, elhervadtak, elvesztették egykori üdeségüket. Jómagam viszont, a látogatók részéről elhangzott elismerések és bókok után Ítélve, egyáltalán nem változtam meg, továbbra is megőriztem fiatalságomat. Csak az a kár, hogy az én nem éppen tágas lakásom alkalmatlan az ilyen nagyszabályú vendégsereg befogadására. Éppen elég sok gondot okozott például, hogy valamennyiüket odaültessük az ünnepi asztalhoz, s ezt a helyzetet tovább bonyolította néhány vendégkisasszony, akik - holmi előítéletek áldozatai - a világért sem akartak asztalsarokra kerülni. Csak egyetlen egy személynek nem jutott hely: a harmadik, vagyis a mostani feleségemnek. Ez azonban engem egyáltalán nem nyugtalanított - hiszen eleget ülünk együtt az asztalnál máskor, s egyébként is tudatosítania kellett, hogy a meghívott vendégeké az elsőség. Azonkívül meg úgy éreztem, akadt éppen elég tennivalója a konyhában. Feszélytelen, vidám hangulatban folyt a tivornya. Egymás után következtek a fosztok, a borköszöntők. Előadóik, dévaj humorral ízesítve, felelevenítették megismerkedésünk, menyegzőnk, szakításunk, válásunk emlékeit. Kézről kézre járt körbe az a fényképgyűjtemény, amelyet hangyaszorgalommal szedtem össze hosszú éveken át, s amelyeken a jelenlévő hölgyek a meghatódottság könnycseppjein keresztül nézve felismerték egykori fiatal, csinos - önmagukat. A harmadik számú feleségem (vagyis a mostani) alig győzte hordani, váltogatni az üres és a teli üvegeket, miközben az 1. és a 2. számú feleségem, tapasztalt házvezetőnők, bőven ellátták őt a felszolgálás módjaira vonatkozó tanácsokkal. Végül gondűző szórakoztató játékokba kezdtünk, mint valaha régen, ötletszerűen váltogattuk a „mondj igazat!“, az „ülj a székedre!“ nevű játékokat, majd pedig esztrád- müsort rögtönöztünk. Vera, Nagya és Ljuba közösen előadták a Hiszen nő nélkül nehéz az élet kezdetű, kedvelt dalomat. Szonya bemutatta a fergeteges Kardtáncot, a vlagyivosztoki Muszja pedig tangóharmónikán (csakis az én kedvemért hozta magával!) eljátszotta azt a gyönyörű dalt, melynek ez a címe: Távolkeleti ének a szerelem gyötrelmeiről. Úgy éreztem, mindenki elégedett volt az ünnepi esttel. Csak a harmadik, sorrendben egyelőre még az utolsó feleségem a kivétel. Amikor a vendégek elszéledtek, kijelentette, hogy torkig van velem, összecsomagolta a holmiját és eltávozott. Időközben kénytelen leszek megállapítani a telefonszámát, hogy meghívhassam a következő születésnapom megünneplésére. PETRIK JÓZSEF fordítása KONCSOL LÁSZLÓ A VÍZCSEPP Arra szült anyánk, két ikerfiút, arra szült a föld, háromfajta gáz két vegyületét, öt, a levegőt, s vízzé engemet, arra szült, mikor lángban pöfögött, bőrző-fortyogó magma-óceán, bíbor tüzgomoly, körvonaltalan, arra, ikreket, gőz- és gázneműt, két összekevert, de nem egyesült külön elemet, hogy ha hűl a föld, két világ legyünk: társam lenne fönt tiszta, könnyű gáz, én meg többnyire cseppfolyós alant, dús közegjeül, két testvér elem, mindennek, mi fönt, földön, föld felett, s mindennek, mi lent, vízen, víz alatt élni megfogan s burkából kikel. Míg tűz volt a föld, felleg voltam én, sűrű és tömény, szinte szelhető, füstköd, éjsötét, már-már kocsonyás. Minden víz, amely partok közt lapul, tenger, óceán, pára volt, tömör, izzó, viharos, légi óceán, kénes lángtarajt sisteregtető, kérges pontokat vízzel nyugtató szilárdítgató, nedvvel hizlaló. Mikor hűlt a föld, ezredévekig zuhogtam le rá dörgő záporok, egyre hűvösebb ös-zuhék gyanánt, párologva is, mindig föl-le-föl. így élek ma is: mindig más úton, folyton új alak, föl-le szüntelen, s ott, hol én vagyok, minden szín tüzel, bíbor, zöld, fehér, sárga, karmazsin, s minden lény virul, állat és növény, hal, vakond, madár, s látható a tér, látod az időt. Mindig változom, folyton út előtt, új célok felé, új munkára kész, szorgos dolgozó, mindkét végtelen, a tér s az idő folyton más nemű s mindig egyazon munkatársaként, míg a nap kihűl, s lesz a föld sötét, én meg jég leszek, dermedt óceán, csillagok alatt tompán csillogó, abszolút hideg, abszolút nyugodt, mint a végtelen tér és az idő.
