Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-02-11 / 6. szám
\ I X Ahogy Annabel és Midge kiléptek a falatozóból, kihívó ráérős járásuk elárulta, hogy egy szabad szombat délután áll előttük. Ebéd után voltak. Táplálékukat'- mint rendszerint - cukrot, keményítőt, olajat és vajat tartalmazó ételek képezték. Többnyire szendvicset ettek, friss, puha kenyérből, vajjal és majonézzel megkenve. Utána néhány szelet tejszíe- habos sütemény következett, fagylalt, majd dióval megszórt olvasztott csokoládé. A változatosság kedvéért néha pástétomot, édes olajbogyót és sűrű mártással leöntött darált húst ettek. Időnként cukormázzal bevont cukrászsüteményekre is sor került, mely valami meghatározhatatlan sárgás színű, édes - napon felejtett kenőcshöz hasonlító félig megolvadt masszával volt töltve. Másféle étel nem létezett számukra, szóba sem jöhetett. Érthető, hogy bőrük olyan sima volt, mint az erdei kökörcsin szirma, hasuk lapos, derekuk karcsú, mint valami fiatal indián harcosé. Attól a naptól kezdve, amióta Midge ugyanannál a cégnél helyezkedett el mint gyorsírónő, amelynél Annabel dolgozott- jó barátnők lettek. Miután Annabel már két éve dolgozott a gyorsírási osztályon, fizetése elérte a heti 18 dollár 50 centet. Midge viszont csak 16 dollárt kapott. Mindkettem családjukkal együtt laktak és fizetésük felét azok támogatására fordították. A lányok egymás mellett ültek íróasztaluknál, minden délben együtt ebédeltek, és napi munkájuk végeztével együtt is mentek haza. Nagyon sok estét és majdnem minden vasárnapot együtt töltöttek. Gyakran előfordult, hogy két fiatalember csatlakozott hozzájuk, de egyik sem jelentett komoly kapcsolatot. A lányok nem vették zokon ha elmaradtak és átadták helyüket a következőknek, mert az újonnan felbukkanó fiatalemberek semmiben sem különböztek elődjeiktől. A két barátnő változatlanul együtt töltötte szabad idejét a forró szombat délutánokon. Állandó együttlétük azonban nem rontotta el barátságukat. Arcban nem hasonlítottak egymáshoz, alakjuk, mozgásuk, modoruk és ízlésük viszont teljesen egyforma volt. Annabel és Midge - bár a hivatalban nem jó szemmel nézték - éppen úgy festették szájukat, szempilláikat, hajukat és körmüket, mint a többi fiatal hivatal- noknö és csak úgy áradt belőlük a parfümillat. Vékony, világos színű, szorosan mellhez simuló rövid ruhát és puha, különleges kapcsolású könnyű cipőt viseltek. Feltűnőek, olcsók, de egyben elragadok voltak. Ahogy a Fifth Avenue-n keresztülmentek, a forró szél felkapta szoknyájukat és szépségüket hangos, elismerő szavak méltatták. Még az újságárus bódé előtt őgyelgő fiatalemberek is elragadtatott szavakat mormogtak és legmagasabb elismerésük jeléül füttyentettek. Annabel és Midge még arra sem méltatták a tetszésnyilvánítást, hogy lépteiket meggyorsítsák. Fejüket felvetve, méltóságteljesen, egyforma léptekkel továbbsétáltak. A lányok szabad délutánjaikon rendszerint a Fifth Avenue-n sétálgattak. Ez ideális terep volt kedvenc szórakozásuk számára. Az itt látható fényesebbnél fényesebb kirakatok növelték játékos kedvüket. Annabel kezdeményezte, illetve ő fejlesztette ki a már a múltban is űzött játékot, melynek lényege a következő: ,,Mit csinálnál, ha volna egymillió dollárod?“ Annabel az új szabályok egész sorozatát állította fel, ezzel bonyolultabbá vált a játék és jobban lekötötte őket. Annabel egyik verziója a következő volt: Tegyük fel, hogy egy ismeretlen valaki meghal és csak úgy egyszerűen egymillió dollárt hagy rád. De a hagyatéknak van egy feltétele. A.végrendelet kimondja, hogy az összeg minden centjét csak magadra költheted. Ha a játék hevében az ember elfelejti a játékszabályokat, és kiadásai közé sorolja például a családja számára bérelt lakosztály árát - elveszti a játszáshoz való jogát a partnere javára. Bámulatos, hogy még a leggyakorlottabb játékosok közül is milyen sokan csúsznak el ilyen kis tévedéseken, és veszítik el játszáshoz való jogukat. Természetesen a lényeg az, hogy az ember komolyan vegye a játékot, a vásárlást jól gondolja meg, és ha kell, érvekkel is támassza alá. Nem helyes, ha a lelkesedés hevében elvadult a játék. Annabel megismertette a játékot a vele együtt dolgozó Sylviával is. Megmagyarázta a játékszabályokat és megengedte, hogy ő kezdjen.- Nos, mit kezdenél az örökségeddel? - kérdezte. Sylvia - bár az illendőség megkívánta volna - egy pillanatig sem habozott és azonnal rávágta: - Elsősorban felbérelnék egy bérgyilkost Gary Cooper feleségének a meggyilkolására és azután... Válaszával rögtön elárulta, hogy nem érti a játékot. Annabel és Midge barátnőknek voltak teremtve, mert Midge - amióta megismerte a_ játékot - mesterien vett részt benne. Ő volt az, aki színesebbé, kedvesebbé varázsolta azt. Midge újítása szerint, az a bizonyos különc, aki halála után ráhagyná vagyonát, ismeretlen személy, tehát olyan valaki, akihez semmiféle érzés nem fűzheti. Csak éppen meglátta őt és az a gonddla- ta támadt, hogy - ennek a kislánynak sok szép dologra lenne szüksége, ha meghalok, ráhagyok egymillió dollárt. Az ismeretlen halálát sem képzelte el túlságosan korainak vagy fájdalmasnak. Midge elgondolása szerint jótevője élete alkonyán, nyugodtan, felkészülve várja a halált, és valahogy szépen, észrevétlenül szenderül át az élők világából egyenesen a mennyországba. így, kedvük szerint kiszínezve, Annabel és Midge lelkiismeretfurdalás nélkül űzhették tréfás játékukat. Midge olyan komolyan vette a játékot, hogy az már túlzás volt. Barátságukban egyetlen egyszer mutatkozott valami feszültség. Annabel idézte elő azzal a kijelentéssel, hogy az egymillió dollárból elsősorban egy ezüstróka bundát venne magának. Midge-t ez a kijelentés arcul- csapásként érte, és felháborodottan szemére vetette Annabelnek, hogy ezt nem feltételezte róla, mert szerinte az ezüstróka bunda kimondottan közönséges viselet. Annabel visszavágott és ezt kétségbe vonta. Midge sem maradt adós, határozottan állitotta, hogy már mindenki ilyen bundát visel. Kicsit elvetette a sulykot, mert kijelentette, hogy őt bizony még holtan se lássák ezüstróka bundában. A következő napokban, bár ugyanúgy találkoztak mint rendesen, kevesebbet és minden vitát kerülve, óvatosan beszélgettek, sőt nem is játszottak. Egy reggel azonban, amint Annabel belépett az irodába, egyenesen Midge- hez ment és közölte vele, hogy elhatározását megváltoztatta, ha megkapja az egymillió dollár örökségét, lemond az ezüstróka bundáról, helyette inkább nercbundát vásárol. Midge csillogó szemmel, mosolyogva így válaszolt: - Azt hiszem, helyesen határoztál. Rövidesen ismét a Fifth Avenue-n sétáltak és újra játszani kezdtek. Szeptember volt, a már oly gyakran elátkozott forró napok egyike. A nap szinte vakított, és a széltől felkavart por fátyolként lebegett a levegőben. Az emberek a hőségtől elcsigázva cammogtak, de a lányok örökösökhöz illően kihúzták magukat és egyenes tartással, egyenletesen lépkedtek délutáni sétájukon. Már nem volt szükségük a megszokott játékkezdésre. Annabel egyenesen rátért a lényegre.- Nos, tegyük fel, hogy megkapod a millió dollárt. Mit kezdesz vele?- Hát elsősorban egy nercbundát veszek. - De Midge ezt olyan gépiesen mondta, mintha egy már várt kérdésre, egy előre betanult választ adna.- Igen, azt hiszem helyesen teszed - válaszolta Annabel azt az egész sötét nercet ajánlanám. - De ő is úgy felelt, mintha szavait előre bemagolta volna. Olyan nagy volt a hőség, hogy még a legsimufébb és legfényesebb bunda gondolata is elviselhetetlen volt. Egy ideig szó nélkül lépkedtek tovább. Egyszerre csak Midge szeme megakadt egy kirakaton, melynek elegáns, homályos hátterében egy szerényen elhelyezett pompás valami ragyogott.- Nem - szólalt meg Midge hirtelen -, visszavonom amit mondtam. Az első vásárlásom nem nercbunda lenne. Tudod mit vennék? Egy gyöngysort, méghozzá igazgyöngyből. Annabel szemével követte Midge tekintetét.- Igen - suttogta -, ez valóban jó ötlet, és praktikus mert mindenhez viselhető. Együtt mentek a kirakathoz, és szorosan előtte megálltak. Csak egy dolog volt a kirakatban, egy kétsoros, egyforma nagy szemekből álló gyöngysor, sötét színű smaragdcsattal összekapcsolva, mely egy kis halvány rózsaszínű bársony modellnyakat ölelt körül.- Mit gondolsz, mennyibe kerül?- Azt én is szeretném tudni - felelte Midge. - Szerintem nagyon drága lehet.-Talán ezer dollár? - kérdezte An- nábel.- Ha jól sejtem, sokkal drágább, a smaragd biztos megdrágítja.- Mégis mit gondolsz, talán tízezer dollár? - kérdezte Annabel.- Fogalmam sincs - felelte Midge. Mintha az ördög bújt volna Annabelbe. Hirtelen megszólalt: - Be mersz menni és megkérdezni az árát?- Ugye tréfálsz? - kérdezte Midge.- Van merszed vagy nincs?- Nos, szerintem egy ilypn üzlet délután nincs is nyitva - felelte Midge.-De igenis nyitva van. Amint látom, éppen kifelé jönnek az emberek. Sót, portás is van. Nos? Van merszed?- Rendben van, megyek. De te is velem jössz - felelte Midge. A portás bevezette őket az üzletbe, és ők nyájasan, de kissé fagyosan megköszönték udvariasságát. A helyiség tágas, hűvös és csendes volt. A falakat faburkolat borította, a padlót puha szőnyegek fedték. De a lányok olyan lenéző arckifejezéssel vették mindezt tudomásul, mintha egy disznóólba léptek volna. Karcsú, kifogástalan megjelenésű eladó lépett hozzájuk és mélyen meghajolt. Jól ápolt arca nem árult el meglepetést láttukra.-Jó napot kívánok! - szólalt meg barátságosan és hanglejtése kifejezte azt a reményét, hogy illedelmes köszönését szívesen fogadják.-Jó napot! - köszöntek vissza a lányok egyszerre, kissé fagyosan.- Mit parancsolnak?- Ó, csak éppen nézegetünk - válaszolt Annabel fölényesen. Az eladó meghajolt.- Véletlenül erre jártunk a barátnőmmel - szólalt meg Midge, aztán elhallgatott, mintha csak saját szavaiban gyönyörködne. Majd tovább folytatta: - Szeretném tudni, mennyibe kerül a kirakatban levő gyöngysor.-Ó igen - felelte az eladó. - Nyilván a duplasoros gyöngyre gondoltak, nemde? Kétszázötvenezer dollár, hölgyeim.- Aha! - Midge csak ennyit mondott. Az eladó meghajolt, majd így szólt:- Ez egy különlegesen szép nyaklánc. Nem óhajtja megnézni?- Nem, köszönöm - mondta Annabel.- Csak éppen erre jártunk. Megfordultak, hogy otthagyják az ékszerüzletet, ábrándviláguk színhelyét, és visszatérjenek a rájuk odakint váró hétköznapi életbe. Az eladó elöresietett, hogy kinyissa az ajtót. Mikor a lányok elhaladtak mellette mélyen meghajolt. Midge és Annabel végigmentek az Avenue-n még mindig öntelt arckifejezéssel.- Most mondd meg őszintén! - fakadt ki Annabel. Lehetséges ez?- Kétszázötvenezer dollár! Hiszen ez egy negyedmillió - felelte Midge.- Volt mersze kimondani! - mondta Annabel. Továbbmentek. Lassan lehervadt arcukról a gőgös magabiztosság, mintha csak valaki letörölte volna. Fejedelmi tartásuk és határozott járásuk semmivé lett. Válluk leesett, és lassan vánszorogtak. Anélkül, hogy észrevették volna, egymásba ütköztek, nem is mentegetőztek, csak bandukoltak tovább szótlanul, szemüket elhomályosították a könnyek. De Midge hirtelen kiegyenesedett, fejét felvetette és csengő, határozott hangon beszélni kezdett.- Ide figyelj Annabel! Tegyük fel, hogy mégis létezik az a borzasztóan gazdag valaki! Érted? Nem ismered őt, de ő látott téged valahol és segíteni akar rajtad. Mondjuk az illető nagyon idős már, meghal, olyan könnyen, fájdalommentesen, mintha csak elaludna és tízmillió dollárt hagyna rád. Nos, mit kezdenél vele? PERTL ETELKA fordítása A“ szokta gődni Az i natra i dón ro ülünk, dött ar bóbisk deréks mérde ra elét Sző ár hús laküve nek fö szeme a tél, ( tél, kai És < értheti nap, a Mit is ezen a ten! K egyre Ottf mögül útját á nyeg i szalad este k jöhet, váratlé nem b Kinek: hagyn Ákos, volna akarna csak a történi Any-M-S-N-Ti-A- N<- D< Apá néz rá-Iffl- M<- Ne Pálii csak a kívül n mon, a A harn mondható lelő alkali leküzdhet a hosszúr nyekkel t lelhetnéni a szívünk olyan emt ken át is \ a férfi leli hozzánk c piros fona Ilyen el dón megt legeltem, hogy tuda meghívok számomra valamenn; a barátsái hagyni a j felidézni, I Sajnos söm. De a legkedvi korom me áldozatos* munkatárs ismerősön Jelen volt W1AQ1 REZN1 Julo Polák: Hétvége
