Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)

1983-02-04 / 5. szám

jaszélen, át akarok úton. Nézek jobbra, jem, hogy nem szá- ázok, nehogy az autó erős és egészséges g szükség van! Min­őre szükség van itt, i megóvni magát, izni kell az átkozott jy száguldanak, hogy ául ez az eset: jobbra in autó; balra nézek tehát elindulok a túlsó i, de lehet, hogy mi- n, azalatt már jobbról ól ott terem az autó, a csontjaimat, ily csak elüthetne, de vigyázok, úgy általá- jos Asszony ül, aki száguld a belső vá- ikét és selymet vásá- nyolcvankilométeres Messziről látszik: kis z egy mezítlábas, igyeli, markába köp a két kezét.) r Lajos íágos Asszony szá- os Asszony szép és embe öltözik és köl- ozza a gonosz ter- / végeredményben isebb, mint egy pro- Szóval, selyembe autón jár. Angolos egyiptomi cigarettát nevelők gondozzák; a öltözteti; ha hideg ittet bizony. Mindezt agyságos Úr. Ezért gos Asszony, vala- iágos Úr érzékei úgy ersze... A Nagysá- s pókhasú. A cvikke- ndannyiszor leteszi, ízony mindannyiszor gértjük egymást? cirádáit tanulmá­jr gyárigazgató. Hal­ember, nagyon, de retni. Ajándékokkal agyságos Asszonyt, ilkalommal, hogy is al minden egyes al- knyszor a világi örö- egy-egy virágot sza- megajándékozza öt; akran készpénzzel, t neki miből; a Nagy- pedig elfogadhatja, meghitt viszonyban : házastársak. A Nagyságos Úrnak példátlan jó a szive: a legutóbbi időben az ajándé­kokat emelte. És hogy ezt megtehes­se, leszállította gyárában a munkabé­reket. A Nagyságos Asszony el van ragadtatva a Nagyságos Úrtól, s fino­man így fejezi ki magát: „Artúr min­den áldozatot meghoz értem.“ Sőt ne vonjuk kétségbe azt se, hogy a Nagyságos Asszony szereti a Nagyságos Urat. Bizony szereti, egész határozottan. A kisgyermek is azt szereti, aki a cukrot s a képes­könyvet adja, a Nagyságos Asszony kedélye pedig bájosan gyermeteg. Tehát állok a járdaszélen! Állok a járdaszélen s át akarok menni az úton. Néhány lépést teszek előre, de jobbról hirtelen gyorsaság­gal bukik elő egy autó, kürtje a fülem­be bődül s majdnem halálra gázol. Meg kell ugranom előle. Bősz dühvei nézek vissza: ó, a Nagyságos Asz- szony ül benne, rám néz s fölkacag. Nyilván kissé komikus volt, ahogyan én megugrottam előle, mert biz' elgá­zolt volna, hiszen ö siet, száguld, bájosan gyermeteg kedélyével a bel­városba, csipkét és selymet vásárolni. Úgy kell nekem, miért járok gyalog! Miért nem járok legalább villamoson? Persze villamosra sincs pénzem. ‘Semmire sincs pénzem, éppen pén­zért megyek, pénzért vánszorgok, éhes vagyok, nincs mit ennem. Éhes vagyok, lakásom nincsen; ma ennél, holnap annál a cimborámnál alszom a díványon. Éhes vagyok, rongyos a ruhám. Kimondom tisztán: el va­gyok ítélve! Elítélt vagyok én, elítéltek vagyunk százan, ezren, százezren, elítéltek vagyunk mi sok-sok milliók. No de hát miért? Mi a bűnünk? Hisz' nem is volt tárgyalás ellenünk! És még vigyáznunk kell, hogy el ne gázoljanak bennünket. Meg kell ugra­nunk, s amint tagjaink furcsán kalim­pálnak a levegőben - ők kacagnak. Nagyszerű is: fáradt, kedvetlen ördög, alig lézeng, alig lép, alig liheg - s egy­szerre úgy kell ugrania, mint a nyúl­nak! Nagyszerű. Ha nagyon töröm a fejemet, s vé­giggondolom ezt az egész dolgot, megtalálom s értem a bűnömet; én például a Nagyságos Asszonyt prosti­tuáltnak tartom s - ez jellemző rám. Véleményemet s általában furcsa gondolataimat nem titkolom el, ki­mondom, sőt le is írom, és nyomta­tásban közrebocsátom. De mi a bű­nöd például ott neked? Igen, neked, te következő napszámos, aki az út­testen a trachitkockát csapkodod a kalapácsoddal.- Mi a bűnöd? Miért vagy kövezés­re ítélve? Miért kalapálod a követ, s miért tűröd, hogy kalapálnod kell? Elereszti kalapácsát a kövező, föl­néz rám riadt tekintettel. És nem felel. Még csak meg sem ért engem. Bizony, ma már a repülőgép és a rádió korában a tudatlanság is bűn! A gyávaság meg mindig is az volt. 1926 * * A fönti karcolat közlésével a kiváló 20. századi magyar író születésének 100. évfordulójára emlékezünk. Újabb felirat új agykéregre A cél mi vagyunk. Igen. Az egyetlen cél mi vagyunk. Mozdulatlan vagyok; mozdulok. Én vagyok a cél. Ez itt mezítelen lábam hüvelykujjának nyoma a nedves fövenyen. Igen, az egyetlen cél én vagyok. A világ minden sarka felé tartó hüvelykujjak milliárdjainak nyomai egyetlen pont felé mutatnak. gén. A cél én vagyok. Mindenki maga a cél. - Önmagában viszont senki nem jelent semmit a célzó üveges szemében, aki a célt nem bennünk átja. ilirat k. lek TÓTH LÁSZLÓ fordításai J ött lefelé a hegyről a jószág. Vörhe- nyes színű tehenek jelentek meg szétszórtan az erdei tisztásokon, fejükét a falu irányába fordították, megismerték már a falu illatát. A tehenek eltűntek a fák mögött, lökdösődtek a keskeny ösvénye­ken, majd meggyorsították lépéseiket. A kutyák nyelvüket lógatva, nyugtalanul tekintettek a pásztorra, és futottak a csor­da után. A folyó túlsó partján, egy meredek, sziklás lejtőn fehér labdákként szökdell- tek a kecskék. Amint az útra értek, me- kegve rohantak a függöhídra. Elöl ment csattogó patáival egy gőgös, szakállas kecskebak. A kecskék úgy tettek, mintha siettek volna haza, de valójában azon töprengtek, hogy hogyan lehetne a híd után bejutni egy kertbe. , A konyhák fölött könnyű füst lebegett. Valahol vödrökkel csörömpöltek. Az isko­la udvarán fiúk futballoztak. Néhány szur­koló hol helyeslőén, hol lekicsinylőén kia­bált. Az állomáson a szálfahasábokon ültek az öregek, és az életről beszél­gettek. Mellettük ment el egy kilencvenéves, idős asszony, meggörnyedt hátán ubor­kával teli zsákot cipelt. Az egész falu öreg szülének nevezte, ami azt jelenti szó szerint, hogy öreg anyóka, egyszerűen - nagymama. Nagymama sok volt a falu­ban, de öreg szülének egyedül csak őt nevezték.- Na, gyerekek - kiabált valaki az öregek közül - nem látjátok, hogy segít­ség kell? Az egyik futballdrukker, egy tizenhá­rom éves fiú odaszaladt az öreg nénihez. Az idős asszony ellökte magától.- Magam is elviszem, ne szégyeníts meg! A felső faluból cipelem, már nincs sok hátra!- Add ide, add ide, öreg szüle! - A fiú elvette az öregasszonytól a zsákot, hátá­ra vette, és kivörösödve az erőlködéstől, futni kezdett a szűk utcán végig.- El ne ess, fiacskám! - mondta ki­egyenesedve az öreg szüle. - Adjon ne­ked az isten egészséget! - és szapora, apró lépésekkel követte a fiút. Úgy legyen! - szólaltak meg az öre­gek. - Régebben nem adta volna oda a zsákot.- Idegének előtt most se adja!- Dehogy is adná! Dolgozik a konyha­kertben, piacra megy, fát vág, amikor kedve támad, szilvapálinkát iszik.- Azért már nem, olyan, mint régen, nem olyan.- Harminc évet is elél még.- Lehet, hogy negyvenet. A hangulatá­tól függ, ahogy ő akarja. ' - Ez igaz. Ha az ember elfáradt, nem akar többé örülni, és az emberekre nézni, akkor a halál mindjárt kopogtat az ajtón - kip-kop.- Ne igyunk erre egy kis bort? Mulatunk és dalolunk, amíg lehet.- Helyesen beszélsz, és jókor mond­tad a mondandódat. Osak Salikót nem hívjuk - vasárnap szinte támolygott végig a falun.- Férfi az ilyen? Asztalunkhoz ültethet- jük-e az ilyen férfit? Úgy tűnik, mintha korábban semmit nem ivott volna. Megjelenik az úton egy teherautó, a hídra ereszkedik, a rakodóra fordul, átmegy a vasúti síneken.- Árut hoztak a boltba.- Nem, filmet. Mesélték, hogy valami­lyen olasz filmet hoznak.- Két férfi megy el mellettük, vállukon kapa.- Kukoricát kapáltak... Hé, Vano, mi van a kukoricával?- Megvan - feleli az egyik férfi - Csak néha betéved oda a medve, sok zsenge kukoricacsövet letördelt.- Meg kell lesni.- Meg is tesszük. Két járomba fogott ökör gerendákat húz.- Georgij építkezik, a fiápak épít, Misi- ko hamarosan hazajön a hadseregből. Az alkonyi félhomályban csendesen beszélgetnek az öregek. Elsötétedtek a hegyek lejtői. A házak ablakaiban ki- gyúltak a fények. Az ég még világos volt, orgonalila színben derengett. Amikor ke­leten feltűnik az első csillag, az öregek felkelnek és szétszélednek, hazamen­nek. Aztán egyszer csak az egyik almás­kertben a villanyoszlopon kigyullad egy lámpa. Az öregek újra kimennek a fényre, összegyűlnek, van aki egy korsó bort hoz, egyesek savanyúságot, mások ke­nyeret és tányéron hacsapurit. Letelep­szenek a fa alatt, megválasztják a tárná­dét, bort iszogatnak beszélgetnek erről- arról, tréfálkoznak és nevetnek. A zsúfolt, kis klubban zörög a mozigép. A filmvásznon egy fiatal pár, olaszok, hajlékot keresnek maguknak, hosszasan csókolóznak, a nézők nevetnek, és valaki közbekiabál: „Megfulladtok!" Aztán meg­pofozzák egymást, a nézők morajlanak, jelezve nemtetszésüket. Az állomáson asszonyok ülnek a gerendákon, nézik, ahogy a másik parton, a vízben vérvörös színben visszatükröződnek a fáklyák - fi­úk csalogatják a fényre a halakat. Feltűnt az égen sok, nagy csillag. Szik­rázó kékség vonta be a magaslatot.- Lehullt egy csillag! - jegyzi meg egy női hang.- Azt jelenti, hogy egy ember megszü­letett a földön.- Szonya, a te lányod még nem szült?- Ide utazik szülni, úgy tudom. És a te menyed, Varo?- Azt írták, ikreket vár.- Jön a vonat, halljátok? A hegyszorosból halk zakatolás hallat­szott, aztán a sötétségben sárga szagga­tott vonalakként tűnnek fel a kocsik abla­kai. A reflektor fénye megvilágítja az erdős hegyoldalakat és a szirteket. Az imbolygó fény elvakítja az asszonyok sze­mét, bevilágítja a síneket, és szétárad a hegyek közti szurdokban. A villanymoz­dony mély hangon tülköl, és megáll az állomáson. Valaki kihajol a kocsi peronjá­ról és azt kiabálja:- Hé, emberek! Egy nő magukhoz jött, de tévedésből leszállt a kőbányánál. Halljátok emberek, egy nő lemaradt, mondom! Rövid, hangos füttyjel hallatszik. A vo­nat megmozdul, eltűnik a kanyarban. Az állomáson asszonyok jelennek meg.- Hallották? Egy nő rossz helyen szállt le!- Ki lehetett?- Egyedül a sötétben. A kőbánya, amit dinamittal robbantot­tak ki a hegyoldalból, - a falutól öt kilométerre van. Ott nappal követ bá­nyásznak. A kőbányánál a vonat lelassul, hogy ne okozzon hegyomlást, sőt előfor­dul, hogy néha meg is áll. Éjjel senki sincs a kőbányában.- Mit lármáztok? Mi történt? - kiabálják a kertből. Repül a válasz:- A vonatból azt kiabálták, hogy egy nő jött hozzánk, de eltévedt, és leszállt a kő­bányánál.- Falunkbeli nem lehet! Biztosan ide­gen - kezdték tárgyalni az öregek. - De- vadzénél nyaralók vannak, Tbilisziből. Lehet, hogy hozzájuk akart menni. Raz- madzénál szintén nyaralók laknak, és Gelasvilinél is.- Nincs olyan messze, eljut odáig.- Szörnyű lehet egy nőnek, ilyenkor 'a kőbányánál egyedül.- Tegnap medvék jártak a kukori­cásban.- Csak ne történjék vele valami baj!- Van lámpám. Eléje megyek! - Az egyik öregember felkelt a helyéről. - Ne igyátok meg a bort nélkülem! Egy óra múlva jövök!- Igyál az útra, Vászo. Menj csak Így, minek neked a lámpa? Mi az, nem isme­red az utat?- Hogyhogy nem ismerem? Hatvan éve járok rajta. Sötét van, megijedhet. Nem tudja, ki vagyok, rossz szándékú embernek is gondolhat.- Ha lámpával megyek és világítok, akkor megnyugszik.- Ej, te! Lehet, hogy még inkább meg­ijed! Hátha azt gondolja, ez az öreg ördög talán a föld alól jött elő?!- Majd adok én neked ördögöt! - fe­nyegetőzött nagy nevetés közepette Vászo. A hír úgy szóródott szét a faluban, mint a permet. Az egyik asszony benézett a klubba, a másik asszony körbejárta azokat a családokat, melyek között a nemrég érkezettek voltak, a harmadik egyszerűen közölte a hírt szomszédjával. Csapódtak a házak ajtajai, felgyújtották a villanyt ott is, ahol már rég aludtak. Vászo elindult, maga mögött hagyta a falut, lengett kezében a lámpa, fényt bocsátva a sínekre, a földiszeder-bokrok- ra, melyek a sziklás út fölött húzódtak. Vászo egy régi vadász gyors járásával ment, egyenest a cél felé. A kőbányáig már csak fél kilométer maradt, amikor fény villant fel előtte, és lépések halattszottak. Vá$zo megállapí­totta, hogy ketten jönnek, jól szemügyre vette őket a szürkületben. Igen, ketten vannak, egy férfi és egy nő. A férfi kezében petróleumlámpa. Közeledtek. Vászo megismerte a szomszédját, a pá­lyafelvigyázót, Georgijt.- Szervusz, Georgij! Kivel sétálsz éj­szakánként?- Á, Vászo, te vagy az? Ez a fiatal nő tévedésből leszállt a kőbányánál. Vászo felemelte a lámpát.- Szervusz, kedves! Hogyan történt?- Elszenderedtem, úgy hallottam, mintha valaki azt mondta volna, Korta- nyeti. Közel ültem az ajtóhoz, ledobtam a csomagjaimat és leugrottam. Mikor észrevettem, hogy körös-körül sötét van, és nincs állomás, kiabálni kezdtem, de a vonat már továbbment.- A gépész biztos megállt volna, de nem hallotta a maga kiáltását! Na, men­jünk! Georgij, add ide a bőröndöt, hiszen én is a fiatalasszonyért jöttem! Most én is fiatal lánykával sétálok. Hogy hívnak kis­lány? * - Nyina.- Kihez utazol?- Razmadzéhoz. Ott van az anyám és a gyerekek.- Menjünk! Viszontlátásra, Georgij!- Viszontlátásra, Vászó!- Köszönöm, Georgij! - mondta Nyina.- Ugyan már, mit köszön! Vászó és Nyina a talpfákon lépkedtek.- Megijedtél? - kérdezte Georgij.- Kicsit. A fák között felvillant egy zseblámpa fénye.- Valaki jön - mondta Nyina. Vászo kurtán felnevetett. Két fiú lépett hozzá.- Elkéstetek, de azért derék gyerekek vagytok! - mondta nekik Vászo.- A klubban filmet néztünk, mikor meg­tudtuk, hogy egy nő a kőbányánál maradt- kezdte mesélni az egyik.- Úgy gondoltuk, el kell mennünk érte! Vászo bácsi, add ide a bőröndöt! És magánál mi van még? Ez a szatyor? Adja ide, adja csak! Négyen bandukoltak a folyó mentén, s hogy lerövidítsék az utat, bal felé men­tek, az ösvényre, a dombra és látták, hogy a vasúti pályán emberek jönnek gyors léptekkel, és fáklyákkal integetnek.- Ide! - kiabálta Vászo. - Álljatok meg! Találkoztunk már!- Ki szállt le a kőbányánál? - hallat­szott válaszul a kérdés.- Razmadzéhoz jött, Nyinának hívják.- Van csomagja? Segítsünk?- Nem kell - felelte Vászo.- Megijedt a fiatalasszony?- Nem - kiabálta Nyina. - Köszönöm a segítséget, köszönöm.- Halásztunk, meghallottuk a hírt és jöttünk.- Észnél kell lenni! - dörmögte Vászo.- „Meghallottuk, jöttünk.“ Persze az nem jut eszükbe, hogy majdnem meztelenek, fürdőruhában vannak. így a sötétben ha­lálra ijeszthetnek valakit! Nézd, még jön­nek. Hallják a hangokat? Aj, de ostobák a falunkbeliek. Csapjanak agyon egy kő­vel, ha nem minden házból elindult vala­ki, ahelyett, hogy megkérdeznék, megtu­dakozódnák, elment-e már valaki segí­teni? A fiúk elnevették magukat.- Vászo bácsi, amikor útnak indultál, megkérdeztél valakit, hogy elment-e előtted? Az öreg zavartan köhögött, és úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést. BENYÓ JUDIT fordítása Mihail Lohnickij ásVUMÍyft/

Next

/
Thumbnails
Contents