Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)

1983-02-04 / 5. szám

1950-ben kezdte meg munkáját az Állami Faluszínház magyar ta­gozata. 1952-ben, alig két évvel később néhányunknak ismét újabb tűzkeresztségen kellett átesnünk. Kilencen Komáromba (Komárno) szerződök, új színház tagjai lettünk: Fekete Gyula, Bott- ka Zsuzsa, Bugár Béla. H. Buday Mária, Húsvár Ferenc, Gyurkovics Mihály, Lelkes Magda, Turner Zsigmond, és jómagam. Kevés tu­dás lapult tarsolyunkban a kis te­hetségen kívül. Csak annyi, amennyit a sokféle tanfolyamon megtudtunk: a színészmunkáról, a csapatmunkáról, katonás rend­ről és fegyelemről. Nem véletlen, hogy szorgalmasan csipegettük a tenni és tudni valókat. Tízen voltunk (alig egy futball­csapatra valóan), mert Fellegi Ist­ván, aki addig a falujáró színház­nál rendezett, a MATESZ igazga­tója lett. Persze rendezője, irányí­tója, edzője, gyúrója, hátvédje, de még kapusa is ő volt ennek a kis csapatnak. Sőt, clykor még öngólt is rúgott. Az első hónapban a szín­ház nem kapott fizetést, és Fellegi az összekuporgatott pénzét szét­osztotta. Ez volt az „öngól“, még­hozzá a javából. Szegény „Atyus- ka“ (mert így hívtuk) soha többé nem látta a féltve őrizgetett pén­zét, ami akkor tetemes összegnek számított. 1952. október 1 -én alakult meg az új színház. Lörincz Margit, Ki­rály Dezső, Udvardy Anna, Kon- rád József, Siposs Jenő, Grébner Gyula és Kiss Lajos csatlakozott még hozzánk. Hosszú heteken keresztül foly­tak az épület átalakításának mun­kálatai. Délelőtt hangyamódra dol­goztunk ott, este pedig Urbán Er­nő Tűzkeresztségét próbáltuk a munkásotthonban, Műnk István rendezővel. Valahogy az egész­nek igazi tűzkeresztség hangulata volt: semmiből kellett valamit te­remteni. Mindenki nyüzsgött, szor­goskodott. Segített a város, a kü­lönböző intézmények, a CSEMA- DOK. A tenniakarás összeková­BBEEEBSSEEBBBBEEEEESEBBBEEEEEEEEBESBBEBBSBESSBBBBEEBSSBBSEEBBEEEBEEEBEEBSEBEESEBBBSEBEEBBBBB csoló erő, mindenki tudta, hogy valamit le kell tenni az asztalra. A bemutatót nagy-nagy várako­zás előzte meg. Mi is igyekeztünk, a próbák sokszor a késő éjszaká­ba nyúltak, szemünk a fáradtság­tól már majd leragadt, de Műnk István még a békés holtakat is felrázta volna, nemhogy minket... Végül 1953. január 31-én siker­re vittük Urbán Ernő Tűzkereszt­ségét. A szerző személyesen is megjelent. A darab sikere jelezte a kis csoport életképességét. A következő években elindult a forrás, a pezsgés; mint a bornál, hogy megtisztuljon, ihatóbbá vál­jék. Az előadásaink is egyre tisz­tábbak, élvezhetőbbek voltak. Olyannyira, hogy Bratislavától próbálgató színészeknek egyaránt fontos volt. Még a rögtönzött pódi­umok sem riasztottak vissza ben­nünket, hiszen zömmel fiatalok voltunk, tenniakarók, tele vágyak­kal, reményekkel, álmokkal. 1959. szeptemberében hoz­zánk csatolták az Állami Faluház társulatát, akkor már évente 400 előadást tartottunk, természete­sen két csoportra osztódva. Em­lékszem, mi, akik a zenés vígjáté­kokban szerepeltünk, 220-230 előadást játszottunk, és egy-egy előadásra száznál jóval több jegy kelt el. Olyanok voltunk, mint a gé­pek: későn feküdtünk, korán kel­tünk és ez így ment kb. 1965-ig. Hogy elrepült az idő! Harminc­éves jubileum...? így visszaemlé­kezve, bizony a kezdeti évek ne­tönzött öltözők, gyakran villany nélküli, petróleumlámpás vagy gázlámpás világítás, de a közön­ség szeretete, rajongása mindent feledtetett. Az Aranyemberben a kétségbeesett Brazovicsné, aki menti ami menthető, így kiáltott lányára: „Szedjél magadra annyit, amennyi csak rádfér!“ Mi ugyan nem voltunk Brazovics csemeték, de ez a mondás szállóigévé vált, mert mi is mindent magunkra szedtünk és így birkóztunk a nagy hideggel, főleg a szabadtéri elő­adásokon. A feltúrt nadrágszárak hol ennek, hol annak kandikáltak ki a korabeli jelmezek alól. Ha minket zavart is, de a közönség fel sem vette. Néha esernyők alatt nézték végig az előadásokat, pok­rócokba bugyolálva csuromvize­Ferenczy Anna és Bozi Marika, a MATESZ első bemutatóján, Urbán Ernő Tűzkeresztség című drámájában (Archív felvétel) Nagykaposig (Veiké Kapusany) nagy-nagy szerettei várták elő­adásainkat. A CSEMADOK tagjai ott nyüzsögtek mindenütt. Telt is­kolák, művelődési házak, szabad­téri színpadok. Taps, siker, elis­merés, minden együtt volt, ami a közönségnek, de a szárnyukat hezebbek voltak, de mégis köny- nyebbek. Ha Bratislavába indul­tunk, már délelőtt nekivágtunk, Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda) ebédeltünk, előadás után vissza, s már a hajnal derengése köszöntött Komáromban. Vidéki előadásokon hideg, rög­sen, mint mi. Megérte... Valaho­gyan régen minden más volt, vagy csak én látom másnak...? A Tanítónő és sok más darab 22 előadást is megélt Komárom­ban (ma már e siker negyed részét sem mondhatjuk magunkénak.) Ki változott meg? Mi vagy a városi közönség? Úgy vélem mindkettő. Jókai, Lehár városának szülöttei kötődnek a zenéhez, a zenés mű­fajhoz, és régen a CSEMADOK amatőr gárdája sem véletlenül ját­szotta az operetteket. Nem azért hangsúlyozom, mert operettimádó vagyok, de az hozzá tartozik né­zőink mentalitásához. Mi mégis elhanyagoltuk a zenés játékokat, lekerültek a színpadunkról. Derű­sen szórakoztatva is lehet nevelni, nehéz lesz visszacsalogatni a kö­zönségünket a sok gyenge darab után, amivel „sikerült“ elidegení- tenünk őket. A harmincadik évfordulót szín­házunk Jókaival ünnepelte: Sze­retve mind a vérpadig. 164. bemu­tató, ugyanannyi riadt színészte­kintet, szívdobogás, lázas izgalom. Szerencsés választás volt, Jókai­nak minden eddig bemutatott da­rabja sikert hozott a színháznak, (csak az a kár, hogy az alapító tagok közül egypáran csak a né­zőtérről nézhették végig az elő­adást. Végeredményben ezt is meg lehet érteni, mindenki mindenben nem játszhat...). Mindent összegezve: kemény harminc év áll mögöttünk, sok gonddal, munkával, fejtöréssel, próbálkozással, kísérletezéssel, megvalósult és meg nem valósult álmokkal. Ez minden színház sa­játossága. A színész örök álmodo­zó. .. De vágy, fantázia, szív nélkül a színház csak munkahely marad­na. .. és ez így egy kicsit több. A színházi probléma örök, még Petőfi is versbe szedte boldogult csepűrágó korában: „De amit a színpadon A népnek hirdetünk, Ne hazudtolja meg A cselekedetünk. Ha meg nem tesszük azt Ami föladatunk: Akkor gyalázat ránk, Színészek nem vagyunk!“ Kemények, de igazak a költő szavai. Mégis, ki merné kezét a szívére tenni, hogy mindent megtett? Ki merné elmondani ma­gáról, hogy soha semmi ostobasá­got nem követett el? Igyekeztünk a legjobb tudásunk szerint. A mé- ricskélés a közönség dolga, hogy mit tettünk és mit nem tettünk meg a harminc év alatt. Úgy érzem, hogy a Tűzkeresztség mindig ott vibrált a munkánkban, cselekede­tünkben, minden bemutatónkban, és remélem ez még sokáig így lesz... FERENCZY ANNA, érdemes művész A SZÍNHÁZRÓL, A SEBÉSZETRŐL ÉS MINDEN MÁSRÓL Beszélgetés Oldrich Danékkal Az egyik legismertebb és legjobb cseh drá­maíró Otdíich Danék, akinek darabjait több eu­rópai országban játsszák. A cseh színház éve alkalmából több szlovákiai színház is bemutatta Üzenet N. város sebészetéről című drámáját Ezt a müvet a Nagyvilág tavaly októberi számában olvashattuk először magyarul.- Korunkban gyakran emlegetik a színház válságát. Egyesek ennek okát a rendezői egyéniségek hiányában látják, mások az eredeti, mai darabokat hiányolják. Keve­sebbet beszélnek azonban arról, hogy a színház ma valóban keresztúthoz ért, kevesebbet gondolkoznak a szín­ház helyéről a mai világban. Mit gondol erről az író?- Gondolkodni kellene a színház sajátos funkciójáról, amely nem veheti át a televíziós ábrázolás módszereit és eszközeit, a történetek televíziós túlmesélését. Úgy kel­lene értelmezni, mint a nézővel folytatott beszélgetést - beszélgetést az életről és a korról, amelyben élünk... Úgy próbálok meg drámát írni, hogy az elsősorban színház legyen. A játék csak a színház számára legyen játék. Olyan valami, amit otthon ne lehessen látni, miután csavartunk egyet a televízió készülék gombján. Meg vagyok győződve arról, hogy darabot lehet úgy írni (de legalább megpróbálni), mint ahogyan a festők képet feste­nek. A jó festő nem úgy ábrázolja a világot ahogyan látja. Megpróbálja azt lefesteni, amit gondol róla. Nagyon szere­tem Josef Jíra képeit, egyik grafikája íróasztalom fölött függ. egy fél ló, kis templom, nagy arc, egy tájrészlet. Töredékek. De a kontextus, az egész azt ábrázolja ami az élet. Néha - és a Sebészet esetében főleg - így próbálok drámát írni.- Tehát nem statikusan, hanem mozgásban. Úgy értel­mezni a játékot térben és időben, mint nem befejezett folyamatot. Nyitottan abban az értelemben, hogy kérdése­ket tesz fel, de nem ad választ és megoldást. Úgy vélem, ön az olyan drámaírók közé tartozik, akik így gondolkod­nak, ráadásul a drámaírás az ön számára nem irodalmi, hanem színházi tevékenység.- Ennek ellenére azt gondolom, hogy a jó színpadi szöveg nemcsak használati utasítás és ürügy legyen a színjátékhoz, hanem jó irodalom is.- Természetesen a maga sajátosságaival. Lehet az, hogy a mai színházi problematikát belülről látja, éppen azért mert eredeti foglalkozása rendező? Minden drámájá­ban nyilvánvaló az erőfeszítés, amelyet egy sajátságos színházi formanyelv megteremtésére tesz. Igyekszik pár­beszédet folytatni a nézővel: olykor eretnekként megszegi a dráma törvényeit, szétzúzza a hely, idő és cselekmény egységét (Ütközet a Morva mezőn. A valdstejni seregek vezére).- Ezek a törvények évszázadokon át fejlődtek - büntet­lenül nem léphetők át. De kötelességünk szétzúzni őket, legalábbis megpróbálni azt.- Ez mindig magával hoz valamit, ahogyan azt az ön legutolsó darabjában az Üzenet N. város sebészetéről című drámában láthatjuk. Mint téma miért éppen a sebé­szet és az orvosi hivatás?- Ez vallomás a sebészetről, egy kórházból, végül N. városból, az N-ről, de a társadalomról is. Szerettem volna, hogy az alapmetafora elszakadjon a valóságtól, a tárgyias- ságtól, és így a néző számára ne csupán kórházi metafora legyen. Beszélgetés ez az életről, az emberekről általá­ban, valamint az emberekről kiélezett helyzetekben. Az orvosi hivatás nehéz kenyér, mert szinte állandóan jelen van benne az élet és halál. Játék a munkáról - bármilyen­ről, amit ember valaha végzett.- Igen - játék a szenvedélyről, amelyet sokak számára a munka jelent, ha küldetésként fogja fel - magunk és mások számára, munka amelyet másokért végzünk. Ez a darab az önmegvalósításról is szól. Ezt az értéket minden emberi tevékenység hordozza s abban a pillanat­ban, amikor visszhangot kelt, megmutatja értelmét.- Szeretném, ha ez a könnyelműség elleni játék is lenne. Általában az ilyen drámák úgy készülnek, hogy a színpadon áll egy ember, aki könnyelműségével valamit elkövet, tönkretesz, megsemmisít. Ezen a sebészeten éppen fordítva van: szenvedélyes lobogással csinálják azt, ami nem sikerül, nem valósul meg, amit azonban holnap ismét megkísérelnek. Minden holnapra marad. De éppen ebben az emberi vágyban - megcsinálni a szinte lehetet­lent - van az emberiség értelme, az emberi nagyság.- Megfelelő színpadi műfajt is keresett. Úgy vélem ez a drámai kollázs...- Minek annyit gondolkodni a műfajról? Hiszen legtöbb­ször éppen a műfajok határain jelentkezik az érdekes színházi jelleg. Végeredményben azt gondolom, hogy a műfajok kapcsolódása a cseh színház sajátosságai közé tartozik. Jó, mondjuk azt, hogy a „Sebészet“ valamilyen mozaik, ha tetszik kollázs, amely apró darabokból, széles dialógusokból és a legközönségesebb, olykor banális helyzetekből állt össze. Ugyanígy felbonthatók az egyes alakok is. Ebben a darabban nem a nagy konfliktus játszik szerepet, hanem a részletek súlya és pontossága. VLASTA GALLEROVÁ ÚJ szú 14 1983. II. 4. ilMllWi mm warn m aaHiaykHHi

Next

/
Thumbnails
Contents