Új Szó, 1983. december (36. évfolyam, 284-309. szám)
1983-12-13 / 294. szám, kedd
önként és kiválasztva Balettbemutató Bratislavában ÚJ FILMEK Lélek (szovjet) Bármennyire is furcsán hangzik: Prokofjev és Sztravinszkij zeneműveit már századunk klasszikus alkotásai között tartjuk számon. A tékozló fiú és a Tavaszi áldozat azonban másban is egymás mellé állítható: a ritmus mindkét kompozícióban hatalmas húzóerő és alaposan megkönnyíti a koreográfus munkáját. Bizonyára ez is megfordult Jozef Dolinský és Karol Tóth fejében, amikor az idei évad első balettbemutatójaként éppen ezt a két egyfelvoná- sost állították színpadra a bratislavai Szlovák Nemzeti Színházban. Dolinský A tékozló fiút vállalta magára; azt a Prokofjev- darabot, amelyben a drámai hanghatásokkal átszőtt lírai zene pompásan jellemzi a hősöket, lelki világukat, valamint a kor és a környezet atmoszféráját. A mű cselekménye ismert történeten alapszik: a Fiú egy napon azzal áll apja elé, hogy nyakába veszi a világot és szerencsét próbál. Hiába a sok marasztalás, lebeszélés, a makacs ifjú önbizalmát, határozottságát senki sem tudja megingatni. Elmegy otthonról, hogy belekóstolhasson a nagyvilági életbe. Kalandozásai során kétes társaságba kerül, ahol egy ismeretlen nő elcsábítja; mások meglopják és megalázzák őt. Amikor rájön, hogy becsapták, elhatározza, hogy visszamegy a szülői házba, ahol ismét szeretet és megértés várja. Ennyi a történet pár sorban, színpadon pedig negyvenöt percben elmesélve. A klasszikus tánctechnikára épülő koreográfia azonban adósunk marad a történet töretlen ívével és érthetőségével. így eshetett meg, hogy aki nem ismerte a darab cselekményét, az csak nehezen fogja fel, mi játszódik le előtte a színpadon, aki pedig unalmasnak találta a kompozíciót, az legfeljebb a vetített színpadkép barokk madonnáit nézegette, amelynek semmi közük sem volt a darab cselekményéhez Ha a koreográfia tisztább, dinamikusabb és színesebb lett volna, a táncosok teljesítménye is emlékezetesebb maradt volna. így aztán csak Libor Vaculikot emelhetjük ki a népes szereplőgárdából, akinek tékozló fiújával nem mindig érez együtt a néző, magas fokú technikai tudását azonban így is elismeri. A hír, hogy a Szlovák Nemzeti Színház táncegyüttese a XX. századi balettirodalom egyik legszebb, leghatásosabb darabját, a Tavaszi áldozatot is műsorára tűzi, egyszerre váltott ki örömet és fanyalgást az érdeklődők körében. Akik lelkesedtek az ötletért, elsősorban Karol Tóth merészségét és vállalkozó szellemét dicsérték, akik pedig fanyalogtak, előre sejtették, hogy a nagy, csoportos jelenetek hiányérzetet hagynak majd a nézőben, hiszen a színház férfi és női kara a kevésbé igényes darabokban is nemegyszer csalódást okozott már. Nos, Karol Tóth valóban nagy fába vágta a fejszéjét. S bár az előadás végén hosszú percekig zúgott a taps és a bravózás is csak sokára szűnt meg, a siker mégsem egyértelmű. Hogy a koreográfus pályafutása legkiemelkedőbb alkotásához jutott el, ahhoz nem férhet kétség. Mint ahogy ahhoz sem, hogy a kompozíció formanyelvén helyenként Béjart stílusát fedezi fel az avatott néző. És mindjárt a mű első felében kiderül az is, hogy a béjart-i csúcsot egy eklektikus mozdulatvilággal megközelíteni nem lehet. Sajnálatos tény az is, hogy a lassú bevezetés után túlságosan hatásosra sikerült az ember félelmének ábrázolása a természet erőivel szemben, s hogy a pogány szertartások képe a táncban nem teljesedett ki annyira, mint Sztravinszkij ragyogóan hangszerelt zenéjében. És kidolgozatlan volt a Kiválasztott ifjú megalázása, testi-lelki gyötrelme is. Valójában abban a percben tudtunk csak bekapcsolódni a történetbe, amikor az ifjú átveszi a ritmus lüktetését, megszabadul a görcsös félelemtől és beáll a hordába. Ami tehát a koreográfiát illeti: a hiba nem is annyira a mozdulatsorokban és a táncképekben van, mint inkább a kiforratlan koncepcióban. Ebből ered aztán, hogy a néző egyszerűen csak tudomásul veszi a pogányok fanatizmusát, szertartásaik értelmetlenségét és kegyetlenségét, ahelyett, hogy belső énje fellázadna a látottak ellen. Libor Vaculík és Alena Macháčová szólója az est legemlékezetesebb variációja. A Kiválasztottak szerepében mindketten nagyszerű teljesítményt nyújtottak; mozdulataik árnyaltak és pontosak voltak, arcukon még a szívdobogást is látni lehetett. A tánckar sajnos most sem szolgált kellemes meglepetéssel: rendezetlen felállásaikkal, darabos mozdulataikkal gyakran az alkotás összhatását veszélyeztették. SZABÓ G. LÁSZLÓ Libor Vaculik, a két egyteivonásos főszereplője (Jozef Vavro felvétele) Évekkel ezelőtt nálunk is játszották Az éneklő asszony című szovjet filmet, a ma már világhírű Álla Pugacsova főszereplésével. Most a szovjet popzene másik csillagát, Szófia Rotarut láthatjuk a vásznon - énekesi és filmszínészi szerepkörben. Bár Alekszandr Sztefanovics alkotása egy reflektorfényben élő előadóművésznő - őt játssza Szófia Rotaru - sorsát, felfelé ívelő pályáját, magánéletének válságos helyzeteit követi nyomon, a történet csak ürügy zetben találkozik egy ismeretlen rockzenekar vezetőjével... Kétségtelen, hogy az alkotók teljes mértékben Szófia Rotaru énekesi képességeire hagyatkoztak; az énekesnő hangja, hatásos előadásmódja magával ragadó, a történet gyengéit és a helyenként erőltetett párbeszédet azonban ő sem képes feledtetni a nézőkkel. Kár, hogy az alkotók minden áron szellemes dialógusokra törekedtek, ezért aztán az énekesnő és a menedzsere között Szófia Rotaru a szovjet film főszerepében az alkotók számára, hogy bemutassák a nálunk is ismert énekesnő sokoldalúságát. A cselekmény középpontjában egy népszerű esztrádművésznő áll; sikeres ember, az éneklés tölti ki egész életét, ebben látja léte értelmét. És sikereinek, népszerűségének csúcsán közük vele orvosai, hogy abba kell hagynia az éneklést, egyébként teljesen elveszti hangját. Nem tud ebbe beletörődni, s kilátástalan helyzetét, szomorúságát még inkább tetézi, hogy élettársa is elhagyja őt, és együttesével is szakít. Hogyan tovább? Ebben a válságos helyfolyó párbeszéd kevésbé sikerült, éppen a túlzott eredetieskedés és az erőltetettség miatt, sőt a menedzser már-már önmaga karikatúrájává vált. Alakjának félresikerült ábrázolása miatt „kilóg“ a sorból. Rokonszenvesen láttatják viszont az alkotók az énekesnő és a fiatal zenészek találkozását. Hogy Szófia Rotaru jó énekesnő, azt eddig is tudtuk. De hogy jó színésznő is, erről csak most, a Lélek című filmben győződhettünk meg. A popéneKesnő pályájának és magánéletének válságát bemutató szabványtörténetben sikerült érzékeltetnie a fényes karrier, a népszerűség árát is. A szeleburdi család (magyar) Eljött hát megint ez az idegölő, fárasztó időszak. A karácsony előtti ajándékvásárlások ideje. Apák, édesanyák legfőképpen azon tanakodnak este, éjszaka: mit vegyünk a gyermeknek. Mert a játékboltokban nagy ugyan a tülekedés, de a kínálat elég szerény, mindazonáltal ez a gyerek sem kaphat kevesebbet, mint a többi- így a szülők nagyrésze. És tülekedünk, vásárolunk, most az egyszer nem sajnálva a pénzt. Mintha a karácsonyi ajándékokkal nem örömöt akarnánk szerezni a gyermeknek, hanem hivalkodni szomszédnak, osztálytársnak: - lám, az én gyermekem mi mindent kapott. Mintha a méregdrága ajándékokkal - mondják a pszichológusok- a tudatunk mélyén nagyon is élő bűntudatot kompenzálnánk. Mintha egy nap alatt akarnánk behozni, amit a gyermek nevelésében egész évben elmulasztottunk. S még akkor is rosszul: a pénz, a kivagyiság a fő szempont az ajándékvásárlásnál és nem a - szeretet. xxx Degeszre tömött hűtők. Három- négy nap múlva ételmaradékokkal degeszre tömött szemetes kukák. Tájkép ünnep elótt és ünnep után. Érdemes végignézni, nálunk mennyi mindent vásárol össze az ünnepek elótt egy átlagos háziasszony. Mennyit főz, hányféle ételt-italt készít, hogy aztán holtfá- radtan próbáljon jókedvűnek, pihentnek látszani, így tálalni a családnak, vendégeknek. A minap egy orvosnő mondta, hogy apáinkkal, nagyapáinkkal ellentétben mi valahogy elfelejtettünk ünnepelni. Nálunk az ünnep leginkább a nagy evés-ivás, a hangos vendégeskedés ideje. A skandináv országokban ilyenkor a családok együtt mennek sízni, mozogni, a karácsony valóban az aktív pihenés, a kikapcsolódás, a tartalmas családi együttlét ünnepe. Nálunk, ahol annyi a gyönyörű kirándulóhely, mindez szintén megvalósítható lenne, csak valami belső erő kellene, hogy az édesapa végre felálljon a terített asztal mellől, kezét nyújtsa a főző-sütő-moso- gató-takarító-tálaió és újra főző feleségének, a tévé elótt órákat ücsörgő gyermekének, s együtt nekivágnának erdőnek, hegynek, síkságnak, s ráéreznének a mozgás, a családi kirándulás varázsára, jótékony hatására. Be jó lenne, ha mind többen rájönnének, hogy Noteszlapok ünnepet ülni nem mérhetetlen sok evéssel, italozással, szódabikarbónával, lustálkodással kell. Itt az alkalom megpróbálni. xxx Egyik kollégámra várok az iskola folyosóján. Mellettem sivalkodó, futkározó napközisek. Kisvártatva a tanáriból kilép a nevelő, arcán még az előbbi dumaparti mosolya, de amint meglát engem, s felügyelet nélkül hancúrozó gyermekeket, dühösen ráripakodik az egyik nebulóra:- Majd adok én nektek kiabálást! Pisti, azonnal hozd ide a ma- karenkót! A gyerkőc a legnagyobb meglepetésemre egy hosszú bottal tér vissza. Újabb megdöbbenés: a tanító néni hirtelen haragjában jól el is náspángolja a kezeügyébe került, most már megszeppent kisiskolásokat. A makarenkóvai. Tudom, sok-sok tanulmányt írtak arról, milyen legyen a jó napközi, hogy ne legyen csak gyermekmegőrző, hogy a tanulónak a tanítás után játszania, mozognia, talán még egy kicsit hangoskodnia is kell. Mindezt megoldani, megszervezni a zsúfolt osztályokban, bizony nem könnyű pedagógiai feladat. Ám - sok példa igazolja - nem is lehetetlen. S akinek nem megy, talán elő kellene vennie Makarenkót is. Ezt a Makaren- kót: nagy M-mel... xxx Nyolcra ígérkeztek a szerelők, tízkor már beleunok a várakozásba. Az irodában cigarettafüst, kávéscsészék. Szilvóriumillat tanúsítja, mi van a csészékben. - Már megyek, szabadkozik a mester, csak egy kicsit eidumcsiztunk. Aztán szinte bebújik a szekrénybe, de látom, hogy jót húz a pálinkásüvegből, s most már tényleg elindulnak, van idő a nyugdíjig felkiáltással, kétórás késéssel, kapato- san. Ha szólok, feldühödnek, s hetekig nem látom őket. Ebéd után a kocsimért megyek az egyik fővárosi szervizbe. - Teszünk egy próbautat, de előbb igyunk egyet a kocsi egészségére- hunyorog a szerelő. Beül a főnök is, és még egy szaki, s az autó már szinte magától gurul a közeli sörözőbe. Folytathatnám, folytathatnánk: mi iszunk, ti isztok- méghozzá egyre többet, s mind több munkahelyen. Születnek a tiltó rendelkezések, de szinte velük együtt az agyafúrt ötletek is, hogy lehet cselesen, titokban inni. Nem célom vizet prédikálni, hiszen én is iszom bort, de az egyre mértéktelenebb italozás gondolkodóba ejt. Azt hiszem, önmagukban nem elegendők a tiltó rendelkezések, a szívhez szóló cikkek, előadások. Az italozást kiváltó okokat is fel kellene kutatni: milyen egyéni és társadalmi gondok szorítják azokat, akik mind gyakrabban néznek a pohár fenekére. A tiltó rendelkezés látványos dolog, az őszinte szembenézés önmagunkkal sokkal nehezebb. De minden mással ellentétben: célravezető lehet SZILVÁSSY JÓZSEF Gyerekeknek, fiataloknak készült Palásthy György filmje, A szeleburdi család, amely ugyan mese, mégis majdnem minden olyan benne, mint a valóságban. A filmbeli família közeli ismerősünk; ezt a családot is lakásgondok szorongtatják, munkahelyi sérelmek érik, anyagi nehézségeik vannak, gyerekeik loholva járnak iskolába, edzésre, náluk is néha megoldhatatlan kérdést jelent, hogy ki hozza el a legkisebb gyereket az óvodából, hogyan végezzen az apa elmélyült tudományos munkát akkor, amikor három gyerek ricsajozik körülötte. De mégis van valami, ami megkülönbözteti ezt a családot a többitől: ezek a szülők nem intik le idegesen gyermekeiket, nem tekintik őket, nevelésüket kényszerű tehernek, itt az angyali türelmű apa a játék kedvéért bármikor hajlandó félbeszakítani tudományos munkáját, s a jó kedélyű anyuka minden apró csínytevést derűsen fogad. Szeleburdi család? Meglehet, de mögötte az emberség, a megbocsátás, egymás megértésének és tiszteletének szellemisége „húzódik meg“. Persze nem minden család ilyen mesebeli a filmben sem. Itt is vannak olyanok, amelyek ugyan az elfogadott társadalmi konvenciók szerint élnek, úgymond rendesek, csak éppen mindig saját magukkal, saját érvényesülésükkel törődnek. Nincsenek tündérek, csodák ebben a filmben, csak jó és gonosz emberek vannak, mint a valóságban. Voltaképpen talán nem is mese Palásthy György filmje, mely Bálint Ágnes müve alapján készült, bár az általuk rajzolt családi kör olyan mesébe illő, hogy sokan azt hiszik majd, csodaországba tévedtek a szerzők, pedig e modellnek nagyon is hétköznapinak kellene lennie. De hát az egymást értő, egymásra figyelő, óvó és szerető családi légkör hovatovább egyre ritkább kincs Kellemes, könnyed szórakozást nyújtó film A szeleburdi család. Főbb szerepeit Ernyei Béla, Drahota Andrea, Csákányi László, Mányai Zsuzsa, Balázs Péter játsszák. -ymÚJSZÚ ^m tr 4 1983. XII. 13. Jelenet a magyar filmből
