Új Szó, 1983. december (36. évfolyam, 284-309. szám)
1983-12-24 / 304. szám, szombat
ÚJ szó 5 983. XII. 24. Éjféli tűzijáték Nagyon kevés ember mondhatja el magáról, hogy valamelyik születésnapja alkalmából az éjszaka legsötétebb óráit egy több négyzetkilométeres területen szinte egyfolytában vakító fényárba borító, különleges ünneplésben lehetett része. Méghozzá eredetileg végképp nem petárdának szánt sok-sok tonnányi robbanóanyag, puska- és ágyúgolyó levegőbe röpítése árán! František Jančo, a Martini Magasépítő Vállalat legeredményesebben dolgozó kőmüvescsopon- jának hatvanéves mestere sem vágyakozott soha ilyen pompára. Gyermekkorában már a leghétköznapibb dolgokkal is bőven beérte volna. Szülőfalujában, Nec- palyban, majd Košťanyban, ahová később költözött a családjuk, sokadmagával együtt inkább arról álmodozott, hogy milyen jó is lehet mindennap jóllakni, és a csikorgó téli fagyokban, hófúvásokban vékony, kopott ruhák helyett meleg bundában járni.- Rengeteget nélkülöztünk- emlékezik élete legkeservesebb időszakára. - Az édesapám béres volt a helyi földbirtokosnál. Sokáig csak egyedül keresett a családra, mert az édesanyám szinte ki sem látszott a ház körüli munkából. Mi ugyanis tizennégyen vagyunk testvérek. Jómagam, mint a legidősebb fiú ezért csak öt elemit és három polgárit járhattam ki. Azután mindjárt munkába kellett áll- nom, hogy legalább azzal a néhány koronával, amit akkor a gyerekmunkáért fizettek, több pénz legyen otthon. Először lovászfiú, majd kocsis lettem a földbirtokosnál. Egy évig én hordtam be a martini tejcsarnokba és a módosabb házakhoz a tejet. így lettem bejáratos a sokféle ismert Hlavaj -Palkovič-Uličný építészeti cég tulajdonosaihoz is. Egyszer, amint letettem náluk a nagy kanna tejet, magával Hlavaj úrral beszélhettem. Megragadva az alkalmat arra kértem, vegyen fel inasnak valamelyik építkezésükre. Meglepődött a bátorságomon, de végül rábólintott. Ősztől kezdve már a kőművesek mellett tanulhattam keményen megdolgozva a nyolcvan filléres órabérért. A pénzt természetesen mindig hazaadtam. A két ,, ke reset“ ellenére is olyan szűkösen éltünk, hogy öcsém, aki az építkezésre hozta nekem az ebédet, nemegyszer üresen tette le elém a kislábast. Pityeregve vallotta be: útközben annyira kor- gott a gyomra, hogy nem tudott ellenállni, és megette az ételt. Negyvenegyben kezdett inas- kodni. Három évvel később, amikor segéd lett, már javában folytak a Szlovák Nemzeti Felkelés előkészületei. Egyre többet hallattak magukról a partizánok.- Vasárnap az építkezéseken szünetelt a munka. - folytatja emlékei idézését. - Ferko Križannal rendszeresen vörös és fehér áfonyát, hullott gallyakat gyűjtögettünk a nyári erdőben. Augusztus második vasárnapján ott találkoztunk véletlenül a partizánokkal. Alaposan kikérdeztek, kik vagyunk, honnan, miért járunk oda, majd amint azt is elmondtuk, hogy állandó kapcsolatban vagyunk Jozef Djubekkel, a legaktívabb koš- ťanyi kommunistával, felszólítottak: álljunk be közéjük! Augusztus 25-re tűztük ki az újabb találkozást. Aznap egy teherautó jött értünk a temető alatti vendéglőhöz, mert Sklabiňa, ahová mentünk, már pártizánközség volt, és csakis megbízható kísérőkkel engedték be oda az újoncokat. Este a parancsnokságon jelentkeztünk. Mindjárt feladatokat és egy-egy, szíj helyett madzagra kötött puskát is kaptunk. Alojz Ritnošík egységében, Višňové és Turie községek visszafoglalására szólt a parancs. Igazi kemény küzdelem kezdődött. A Rajec völgyét megszállt németek óriási golyózáporral válaszoltak a hegyoldalak felől érkező lövésekre. A németek a géppisztolysorozatok ellenére egyre hátrább kényszerültek.- Sajnos négy bajtársunk elesett, amíg miénk lett a két falu- mondja szomorúan František Jančo. - Nem sokkal később mégis vissza kellett vonulnunk. Csak a Strečno- Vrútky közti vonalon tudtuk annyira megvetni a lábunkat, hogy tartsuk a frontot. Ott már géppuskás voltam. Körös-körül minden veszettül dörgött az árkok fölött terjengő lőporfüstben. Folytattuk a tüzelést. Aztán mellettem villámként láng villant, fülsiketítő csattanás hallatszott, és a következő pillanatban lövedékadoga- tóm iszonyú fájdalomtól rángatózó testét láttam. Akna csapott be a géppuskafészkünkbe. Bajtársam mellkasát és kezét széthasogatták a repeszek. Szinte utolsó erőmmel vonszoltam ki a lövészárokból, hátra vittem a többiekhez, és csak ott döbbentem rá, hogy belőlem is patakzik a vér. A szilánkok csaknem szitává lyuggatták a sisakomat. Mivel a martini kórházat akkorra már evakuálták, Banská Bystricára szállítottak a többi sebesülttel együtt. Csak az ősz végén juthattam vissza az egységemhez. Alojz Ritnošík partizánjai a Szlovák Nemzeti Felkelés részleges leverése után visszahúzódtak az erdőrengeteggel borított hegyekbe. Árvában, a Roháče csúcsai alatt, Zuberec és Habovka környékén folytatták a jelentős német erőket lekötő akciókat. Felgyógyulva ott talált rájuk František Jančo.- A németeken kívül, akik sűrűn küldözgették utánunk a büntető- osztagokat, egyre többet szenvedtünk a rengeteg hóval beköszöntött téltől, de gyorsan fogyatkozott az élelmiszer-, a gyógyszer- és lőszerkészletünk is. Nem volt más választásunk, minthogy vállalva az életveszélyt, mind gyakrabban besurranjunk a megszállt falvakba, ahol még az utolsó falatját is megosztotta velünk a lakosság többsége. Közben fontos híreket is szereztünk. így tudtuk meg, hogy egy hosszú, lőszerutánpótlással teli vasúti szerelvény vesztegel a Liptovský Mikuláš-i állomáson. Legközelebb a továb- bindításának napjáról szereztünk értesülést. Addigra már kiszemeltük azt a pályaszakaszt, ahol meg- fúrhatónak bizonyult a töltés. Amint sűrűsödni kezdett a koraesti sötétséq, odalopakodtunk az aknászainkkal és több mint száz lépésnyi hosszúságban tíz-tizenöt méterenként kivájtuk, majd töltetekkel raktuk meg a furatokat Félnyolc lehetett, amire elkészültünk mindennel. Attól kezdve fedezékbe húzódva egyre izgatottabban fülelték a völgy esti csendjét. Szinte vége- várhatatlanul hosszúak lettek, nehezen múltak a nyomasztó percek. Tizenegykor még híre sem volt a kilencre jelzett vonatnak.- Éjfélig kellett dideregnünk az erősödő fagyban, amíg végre meghallottuk a nehéz terhet vontató mozdony távoli szuszogását- rázkódik meg önkéntelenül a negyven évvel ezelőtti, fákat ropogtató és csontig ható hideg említésekor František Jančo.- Ezután erősödni kezdett a lassan közeledő szerelvény kerekeinek ütemes csattogása is. Ahol a völgybe kanyarodik a sínpár, csakhamar feltűnt a mozdony szikrazuhataga. Attól fogva magunkban számoltuk a másodperceket, és amint a mozdony félhosszával túljutott a súlyos töltetekkel teli szakaszon, működni kezdett a gyújtószerkezet. Nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy egy-egy erőteljes mozdulattal megnyomjam a kapcsolókat. Bajtársaim születésnapi ajándéknak szánták ezt a gesztust, hiszen éppen azon az estén lettem húszéves. .. A következő pillanatban fehér hófelhők röppentek fel a sínek alól, majd gyors egymásutánban hegyes lángnyelv-villanások csaptak a magasba. Éles fényük hirtelen messzire bevilágította a terepet. A mozdony derékszögben megfordult, és tengelyeit felemelve hajtókaros kerekei veszett iramú, süvöltő forgásba gyorsultak. Mögötte messze hangzó mennydörgő-durranással nyomban felrobbant, majd ropogva kigyulladt az első vagon. Až utána kapcsolt kocsi mintha megtorpant volna egy szemvillanásnyi időre, Életre kelt a fa de a többi lendülete máris lesodorta a töltésről.- Ezután csaknem másodpercenként ismétlődött a vagonok robbanásainak az éjjeli erdők félelmetes visszhangjával hegyom- lásszerúvé erősödő döreje - emeli fel az emlékek izgalmától mondatai hangsúlyát a legapróbb részleteket is pontosan megjegyzett egykori partizán. - A görcsösen rángatózó szerelvény hátulján mély bömböléssel rohantak egymás hátára a kocsik. Fedezékeinkből ropogtak a géppisztolyok- és géppuskasorozatok. Sűrű, fojtogató füstfelhő lepte be a völgyet. Néhány perc elteltével újra, és mind magasabbra csaptak a lángok. Akkor már az egész vonat égett. Csak hajnalra csillapodott le a fergeteges ,,túziparádé". A kísérő személyzet egyetlen tagja sem menekült meg. Amikor visszafelé tartva rövid pihenői tartottunk a biztonságos erdőben, leírhatatlan fáradságunk ellenére rendkívül elégedettek voltunk. Óriási meny- nyiségű hadianyagot vesztett el a gyűlölt ellenség. František Jančo bajtársaival együtt később az I. csehszlovák hadtesthez csatlakozva folytatta a fasiszták kiűzését. Žilina felszabadítása után Ludvík Svoboda tábornok testőrségében szolgált. Sok kitüntetés került a zubbonyára, amíg számos kemény csatában a morvaországi Podivínben alig több mint öt hónappal a felejthetetlen emlékű huszadik születésnapja után megérte a győzelem napját. ĹALO KÁROLY Mit csináljon az ember a rengeteg idővel, ha egészségi állapota pihenésre kényszeríti? Nehéz dolog egy helyben ülni, vagy céltalanul járni-kelni, különösen annak, aki világéletében a kemény munkához volt hozzászokva. A vendégi (Hostovce) Béres János tizennyolc éves korában a közeli mészkőbányába került. Faragták a hegyet, zúzták, égették a mészkövet. Hosszú éveket töltött az egyre fogyó hegy oldalán. Ma is fejtené a követ, ha betegsége közbe nem szól. Alig ötven évesen rokkantsági nyugdíjba helyezték. Nehéz teherként nehezedett rá a tétlenség, hiszen élete minden percét a munka töltötte ki, a munkában látta az élet értelmét. Járta a mezőt, nézegette a Bód- va partján rügyező, lombot hajtó, majd hullató fákat. Egyszer valami régi, elfelejtett vágy tört fel benne. Gyermekkorában ügyesen és szívesen farigcsált. Megpróbálja, ez nem megerőltető, az orvosok sem tiltják. Előkerült a régi bicska. Munka közben feltörtek az emlékek, régen elhunyt emberek, elfelejtett, ma már ismeretlen tárgyak, konyhaeszközök, mezőgazasági szerszámok másai születtek. Újra életre kelt a fa.- Feltámasztom kicsiben a múltat - gondolta Béres János. Az ügyes kezek alól egymás után kerültek ki a csodálatos faragvá- nyok. Nagyanyáink által használt konyhaeszközök, melyeket ma már kevés háziasszony ismer, majd a mezőgazdasági eszközök, ezekre is csak az idősebbek emlékeznek. Az alig harminc centiméteres házi szövőszék, a szátva, ugyanazt tudja, mint a nagy. De van itt tiló, eke, borona, henger a vetés utáni föld simítására, különböző célokra szolgáló parasztszekerek, s olyan szerszámok, melyeknek a neve is ismeretlen a mai nemzedék számára, mint a „gürdo- nyozó“ vagy a „bellőkaró“ (háromszög alakú hegyes szerszám). Hagyományőrzés ez, szemléltetőeszközök tárháza az ismeretek bővítésére. Gyönyörködhet és tanulhat belőlük minden korosztály. Több alkalommal rendeztek ezekből a tárgyakból kiállítást, Zselizen, Somodiban (Drienovce) Bratislavában, Kassán (Košice). A visszhang viszont elmaradt. Nem segített ezen a televízió sem, pedig a gombaszögi közvetítés alkalmával gyakran pásztázott a kamera Béres János nem mindennapi értéket jelentő alkotásain. Egy-egy kiállítás még bosszúsággal is jár. Elvinni elviszik gépkocsival a kiállításra szánt tárgyakat, de vissza már nehezen kerülnek.- Valóságosan nyomoznom kell, míg egy-egy tárgy visszakerül- mondja a mester. A szervezőknek nagyobb felelősséggel kellene kezelni ezeket az alkotásokat. Több iskolában is rendeztek már kiállítást, ilyenkor szívesebben adja kölcsön faragásait Béres János. Úgy látszik a pedagógusok jobban felismerik az értéket s nagyobb felelősséggel viszonyulnak a rájuk bízott tárgyakhoz. Ma már semmi sem hiányzik a gyűjteményből, ami azelőtt egy paraszti portán nélkülözhetetlen volt. A teknők is más-más célt szolgáltak. Más alakja volt a mo- sóteknőnek, más annak, melyben disznóölés után a sózott hús várta a füstölést. Hiteles népművészeti alkotások ezek. Valamikor - remélhetőleg- egy bódvavölgyi múzeum féltett értékei lesznek. FECSÓ PÁL Született 1883-ban Egymással szemben ülünk. Nézem az arcát, tiszta tekintetű kék szemét, kontyba tűzött hófehér haját, figyelem kezének apró mozdulatait, s ahogy szól hozzám, nem is hiszem, hogy Tabár Jánosné született Ostor Anna két nap múlva száz éves lesz.- Csepregen születtem 1883. december 26-án. Édesapám a cukorgyárban dolgozott, édesanyám hármunkat nevelt. De amikor hároméves voltam, meghalt... - mondta, s a szomorú emlék könnyeket csalt a szemébe. - Nehéz sorsunk lett. Édesapám nagyon jó volt hozzánk, de megnősült, s én a mostoha elől tizenhét évesen elszöktem. így kerültem Pozsonyba... - itt kis időre ehallgatott, látszott rajta, hogy gondolatai a múltba kalandoznak.- Jaj drága Jánosom - sóhajtott fel, majd életének egy- egy visszatérő mozzanata villant fel.- Nagyon jó férjem volt nekem, minden kívánságomat teljesítette, dédelgetett. Korán, 1924-ben itthagyott, özvegyen neveltem négy gyerekünket. A legidősebb az itt lakott velem, de már meghalt - Mikor is? - fordult az unokájához, Anikóhoz, egyetlen fia gyermekéhez. S Anikó szívesen egészítette ki nagymamája kihagyó emlékezetét.- Eta néném 21 évvel ezelőtt halt meg, s másik két gyereke is elhalt mellőle. Már csak egy lánya él a nagyinak, Böske néném 1909-ben született. De őrá haragszik, mert annak idején Bécsbe ment férjhez. Ennek ellenére, gyakran jön ide látogatóba, s a hétfői nagy ünnepre is megérkezik. S amíg Annuska néni pihen egy kicsit, az unoka viszi a szót.- Nagymamám 58 éve él ebben a Duna utcai lakásban. Én hatéves koromig gyakran itt voltam (Gyökeres György felvétele) nála, s most is én gondozom. Igaz, öt évvel ezelőtt még kijárt hozzánk Récsére, s 97 évesen egyedül főzött. Az utóbbi időben sokat emlegeti a régi időket, férjét, gyerekeit, akiket' nagyon szeretett. Nagyanyám szerencsére sohasem volt beteg. Még ma is nevetve emlegeti a két évvel ezelőtti esetet, amikor elesett a lépcsőkön s megütötte magát. A szomszédok kihívták a mentőket, de a nagymama nem volt hajlandó orvoshoz menni.- Nem fáj nekem semmim - szólt közbe Annus néni - csak ha eszembe jutnak a drága szüleim, a gyerekeim, ám erre a fájdalmamra nincs orvosság.- Az a jó, hogy nagymama nem hagyja el magát - vette át a szót ismét az unoka. - hAa is egyedül fésüli hosszú haját, ő söpri a lakást, igaz a járáshoz szüksége van már a botra. A házban élő Libuša Kadáková megfőz neki, s napjában többször is benéz a nagymamához. A reggelijét én készítem, itt vagyok, amikor ebédel, sőt délutánonként is ideszaladok.- Ma reggel finom volt a tejeskávém, estére is maradt? - kérdezte Annus néni az unokájától, majd felém fordult. - Azt szeretem a legjobban, meg a paradicsomos káposztát. A húst nem szeretem, ' de nem is eszem meg - mondta dacosan (a húst darálva keverjük a nagyi ételébe, hogy ne is tudjon róla - súgta Anikó). - A leveseket sem igen szeretem. Viszont minden ebéd után iszom egy kis bort. De csak módjával - nevetett fel. .Annuska néni tovább emlékezett. Elmondta, hogy régebben nagyon szeretett olvasni, rádiót hallgatni, gyakran járt színházba, szerette járni a piacot, visszaidézte a hajdani vásárcsarnok hangulatát, s eszébe jutott néhány dallamfoszlány, amit a gyermekei zongoráztak ünnepkor. Fáradhatatlanul, néha meg-megpihenve, hol vidám, hol szomorú emlékek bukkantak fel, s eszerint változott Anna néni kedélye is.- Most teszem le a kilencet, s veszem fel a tizet. Tudja mit jelent ez? - kérdezte huncut mosollyal, s azonnal magyarázta is. - Hát az éveimet. A kezdő kilencest, tizes váltja fel. De ugye nem nézek ki ennyi évesnek? - húzta ki magát, sőt még a botot is félretette nehogy öregítse. S amikor Anikó unokája borral kínált, s koccintottunk Annus néni egészségére, ránk szólt - az egészet igyák ki, úgy illik - s a szájához emelte poharát. Még a keze sem reszketett. PÉTERFI SZONYA
