Új Szó, 1983. december (36. évfolyam, 284-309. szám)
1983-12-24 / 304. szám, szombat
M egtalálni a hangulatnak megfelelőt, belelapozni, majd olvasni csendes órán. Az olvasó szempontjából időtlen állapot az olvasás, csak a kézbe vett könyv idősíkját érzi. Olykor lüktetőnek, máskor lassún vánszorgó- nak, megint gyorsan pergőnek, majd mindent elborítón áradónak. Könyvekben a gyönyörűség A klasszikus regény minden összetevőjének közege az idő volt. A modern próza már felbontja ezt, s a dimenziói - múlt, jelen, idő - elegyítésével az emberben dialektikusán egyszerre tudatosuló hármas időközeg ábrázolásával is megpróbálkozik. Az „olvasás gyönyörűsége“ talán éppen az idő ilyetén való írói megragadásával válik egyre inkább agytornává. A rejtjelzett, a jegyzetapparátusban külön történetet, pót idősíkokat, elidegenítő közbeszólásokat felvonultató mo- dernkedő próza izgalmas időtöltés lehet, (akár irodalmi sznobok keresztrejtvényfejtés helyett is űzhetik). Sok esetben a mély és alapos írói műveltség, a mű tényszerűsége okán szellemi izgalmakat adó szöveg gondolkodásra serkentő olvasattá léphet elő. De milyen messzire van már ettől a gyönyörűség, amelyet az ismeretlen dolgok meghódítása adhat. A könyv, akárcsak egy titokzatosan szép nő, csupán akkor lehet testi és lelki gyönyörök forrása, ha rejtelmeit hódításra csábító ruhákba, s nem nehéz lovagi páncélba öltözteti. Vagy: mit ér a szerelem ha a társ meg-megújuló lelki folyamatain tudományos magya- rázgatásával, a testi erők működésének orvostudományi elemzésével tölti ki a szerelmi ostrom idejét? Az ilyen széppróza önmagát keresi a meglévő mondanivalóhoz. Nem a gondolat, az érzés megalkotása, a művészet, hanem annak elmondásának módja. Ezért is lehet gyakran a legegyszerűbb emberi megnyilvánulást tárgyául választó prózai mű gyönyörködtetően szép. Lám ismét, egy olyan szó, amelyet újabb divatok szerint önmagára valamit is adó ítész (amatőr vagy profi) nem ejt ki a száján. A szép, vagy éppen a nem szép megfoghatatlan dolgokból lesz azzá, aminek érezzük. Nehéz megmagyarázni, miért látjuk szépnek a da Vinci megfestette hermelines hölgyet. Éppen ezért lehet róla megfelelő szókészlet birtokában órákig beszélni. A remekművekben - legyen az egy örkény-egy- perces, vagy Chopin-etüd - a teljesség: az emberi élet és a világmindenség. Ez lenne hát a remekmű titka? Valószínű, hiszen önmagunkban bevallva vagy bevallatlanul ott az a mindenség. Idő, tér és anyag vagyunk, ugyanúgy bennünk a világ, mint mi a világban. Legszebb ajándékunk, hogy emberként tudunk az időről, tudunk annak sajátosságairól, amelynek lényege a dialektika, a mozgás. Olvasni éppen ezért kell. A teljesség - önmagunk megismeréséért, no meg a gyönyörűségért, amit a szép okozhat. Időtlen kapcsolatban a könyvvel. DUSZA ISTVÁN Az első csuka Fúj a szél, gyötri a fákat, fodrozza a csatorna vizét.- Ha nyugodt időben nem ugrott a csuka, akkor majd ugrik most - mondja az apa.- Az biztos - válaszolja határozottan a gyerek, és már alig várja, hogy ismét kezében legyen az ó kék pergetőbotja, s röpíthesse a villantót nagy ívben a csukák közé. Mit számít, hogy apu máskor is mondott már olyat, kiérve a vízhez, hogy most megfogjuk a nagyhalat, de sokszor még csak kapás se volt? És mit számít, hogy az ó horgára eddig soha nem akadt csuka? Pedig ahhoz képest, hogy hatéves, remekül dolgozik már a bottal. Kezdetben, egy-egy jól sikerült dobás után, mindig rápillantott az apjára: ,,Na, ehhez mit szólsz, öregem?“, kérdezte a tekintete. És az apja ilyenkor elmosolyodott: „Jól van, fiam“. Már lassan egy órája dobálnak, fésülik a vizet, de még semmi. Zavar a szél is, el-elkapja röptében a villantót, amely szinte kor- mányozhatatlanná válik, hasa nő a zsinórnak a dobáskor, hasa van húzáskor. Levelek, hínárfoszlányok, kagylók, csigák akadnak a horogra csupán, meg gallyak, az elakadás pillanatában megtévesztve még az apát is olykor. „Csuka“, kiált föl a gyerek, s tekeri az orsót hatalmas izgalommal, aztán kiderül, hogy faág, amit fogott. Közben fehérpulóveres férfi érkezik kocsin.- Van valami? - kérdi.- Semmi - válaszolja az apa. A férfi odébb megy vagy ötven méterrel, és alig telik el tíz perc, süllő vág rá a villantójára.- Apu, kérjük el a bácsitól - mondja a gyerek.- Hogy képzeled? Hát milyen horgász vagy te?! Hát mire vagyunk mi itt?! A mi halunkat nekünk kell megfognunk. A fehérpu lóveres férfi távozik, apa és fia folytatja a vadászatot. A gyerek arca egészen kipirul a szélben. És szíve még mindig teli reménnyel. „Csak sikerülne neki“, mondja magában az apa, nézve az apró emberkét, fiát, amint dolgozik megállás nélkül. * - Apu, csuka! - kiált föl a gyerek és szorítja erősen a botot, tekeri az orsót.- Gally lesz az, fiam - mondja az apa, de aztán észreveszi, hogy ezúttal másképpen viselkedik a bot vége, remeg meg-megugrik. A következő pillanatban pedig már forr a víz. Csapkod, kitöréssel próbálkozik a csuka- Apu, megvan - kiáltja a gyerek. Úgy liheg, hogy alig kap levegőt. Az apa odáugrik, hogy segítsen, de aztán eszébe villan, miért vegye el fiától az örömöt, miért fossza meg őt a fárasztás szép izgalmaitól. Mondja is a gyerek:- Hagyd, én tudom, ki tudom húzni. És hamarosan parton a csuka, megvan vagy ötven centi. Boldogan nézi a gyerek, a gyereket pedig az apja.-Apu, ugye, én igazi horgász vagyok?- Az vagy, fiam. BODNÁR GYULA Ady Endre Hazamegyek a falumba Szigorú szeme meg se rebben, Falu még nem várt kegyesebben Városi bujdosóra. Titkos hálóit értem szőtte S hogyha leborulok előtte, Bűneim elfelejti. Vagyok tékozló és eretnek, De ott engem szánnak, szeretnek. Engem az én falum vár. Mintha pendelyben látna újra S nem elnyűve és megsárgulva, Látom, hogy mosolyog rám. Majd szól: „Én gyermekem, pihenj el, Békülj meg az én ős szívemmel S borulj erős váltamra. “ Csicsijgat, csittit, csókol, altat S szent, békés, falusi hatalmak Ülnek majd szivemre. S mint kit az édes anyja vert meg, Kisirt, szegény, elfáradt gyermek, Úgy alszom el örökre. Dúdor István: Falurészlet Becéző, simogató kezed Simogass csak, olyan jó a kezed Megint búcsúzom, megint elveszett A gőgös Ady minden dacos gőgje. Életemen fél-versek szemfedője, Hazug csókok emléke ajkamon. Simogass csak, olyan jó a kezed, Úgy bánom már sok ölő, makacs harcom, Simogasd meg ráncos vén gyermek-arcom. Andrea asszonynak küldöm Feddj meg búsan, hogy én rossz, elveszett, Szegény ördög csak későn találtam meg Te becéző, simogató kezed. Mikor talán már minden elveszett, Sok jóságomból nem maradt meg semmi És nem tudom már magamat szeretni. De itt van és olyan jó a kezed. A nagyvilágból a szülőföldre avagy: Bugárékkal itthon Végül mindenki megérkezett. Bugár Imre a hófödte cseh hegyekből, Schwendtner József Közép-Szlovákiából, Németh Pálék a magdeburgi tornáról, Puha Imre az olomouci edzőtáborozásból, Gogh Kálmánék a gyógykezelésről. Csicsay Beátára kellett várni a legtovább, pedig ö csak Szlovákia fővárosából jött. Haza - a Csallóközbe. Oda, ahonnan elindultak, s tehetségük mellé kitartást, szívósságot, tartást kaptak útravalóul és biztatást: legyenek olyanok, s egyszersmind legyenek különbek is, mint apáik, hiszen letűntek a megnyomorító gondok, nyűgök: megmutathatják, mi mindent tudnak, mire képesek. A munkában, s azon kívül is: kultúrában, sportban, az élet minden területén. Most a sportolók jöttek össze; azok, akiket e táj nevelt. Bugár mindig jól megtermett legény volt, már kisiskolás korában csuda dolgokat müveit: az iskolai versenyeken olyanokat dobott, hogy a krikettlabda mindig kirepült a pályáról. Aztán egy nap kezébe adtak egy tányérszerű bigyót:- Holnap ezzel kell megnyerned a kerületi versenyt - mondta a tanító. S Imre ott tudta meg, hogy az a tányérszerű bigyó - diszkosz. Tágranyílt szemmel figyelte, ahogy versenyzőtársai kettőt-hár- mat pörögnek, s aztán hajítják el a szert, húsz-huszonöt méterre. Ö beállt a dobókörbe, és helyből dobott. Vagy tíz méterrel nagyobbat. így kezdődött. Németh Pál földrajz-kémia szakos tanítóként kezdte, magyar tanítási nyelvű iskolában.- Elnéztem, milyen ügyesek a lányok, milyen jó a mozgáskészségük, s mivel falusiak, szívósak is. Mindig az motoszkált bennem, el kellene érni, hogy ezen a vidéken művelődésben, sportban is legyenek olyan eredmények, mint a munkában. Hogy a dolgos csallóközi ember odahaza is láthasson neves művészeket, sportolókat, akikkel az itteniek fölvehetik a versenyt. Eltelt vagy két évtized, és az álmok kezdenek valóra válni. Nyárasd Európa-szerte ismert együttes lett, s lesz is, tudom, hiszem. Németh Jolán tiszteletet parancsoló életpályát járt be ezalatt. Édesanya, feleség, válogatott, közgazdász-mérnök lett. Rácáfolva mindazokra, akik azt hirdetik, hogy az élsport mellett lehetetlen a tanulás, s azokra a rosszhiszemű feltételezésekre is, miszerint erről a vidékről nem képesek vagy nem tudnak továbbtanulni a fiatalok. Egy óriás és egy törpe, mondhatnám a kétméteres Bugár és a majd negyven centivel alacsonyabb Schwendtner láttán. Mégis inkább az a helyénvaló megállapítás, hogy két egyforma nagy ember, hiszen mindketten aranyérmet nyertek világversenyen. Ugyanazt is mondják arról a felemelő pillanatról:- Amikor felcsendült a csehszlovák himnusz Helsinkiben, gondolatban odahaza jártam. Édesanyám, édesapám nehéz élete járt az eszemben, meg a szelíd, jellemacélozó csallóközi táj, a szülőföldem. Nekik, neki köszönhetem elsősorban, hogy idáig jutottam.- Én meg író Ferire gondoltam. A tanító bácsira, azokra a pedagógusokra, akik felkarolhatják a fiatalokat, akik hivatásuknak érzik ezt a pályát és nem szakmának, akik nemcsak . letudják az órákat, hanem nevelnek iskolában és iskolán kívül, mert sokat tehetnek azért, hogy az elkövetkező nemzedék sportpályákra, művelődési házakba járjon, és ne a kocsmába. Vagy ötszázan jöttek el erre a szép estére. Megnézni, meghallgatni Szikorát, Tóth Lacit, a gólkirályt, s a többi élsportolót. Mindannyian gazdagabban tértek haza. Egyszerű szavakat hallottak nagyszerű tettekről, teljesítményekről, emberi helytállásról. Valamennyi élsportoló ugyanazt a gondolatot, meggyőződést sugallta, hirdette: a szülőföld szeretete, az erkölcsi, etikai értékekhez való ragaszkodás mai világunkban is nagy érték, amely nem húz le, hanem fölemel, megsokszorozza erődet, önbizalmat ad, hogy helytállhass - mindenhol. SZILVÁSSY JÓZSEF ÚJ &ZS 6 1983. XII. 2