Új Szó, 1983. december (36. évfolyam, 284-309. szám)

1983-12-20 / 300. szám, kedd

Az építő SZÁZ ÉVE SZÜLETETT KÓS KÁROLY Századunknak talán utolsó poli­hisztora, mondták róla sokszor. Nem ok nélkül, hiszen egy sze­mélyben volt építész, restaurátor, grafikus, könyvkiadó, szerkesztő, újságíró, iradalomszervezó, köz­életi ember, szakkönyvek szerzője és szépíró. Kós Károly azonban ennél több volt. Figyeljük csak az arcát. Ezer ránc, természetnek, idő­nek, sorsnak, történelemnek vé- setei, keresztül-kasul. Gyönyörű arc. Aki csak egyszer is látta, ha csak fényképen is, nem felejtheti. Sokan írtak is róla, szavakba ön­tötték ezt az arcot. A legjobbak sohasem puszta érdekességként. Hanem - mögéje nézve, átérezve belső tartalmát - messzire, lé­nyegre mutató metaforákba épí­tették. A cselekvő, a küzdő, a tra­gikus csapások után is újrakezde­ni, méghozzá a másokért újrakez­deni képes embert láttatva. Akit már életében legendák öveztek, ugyancsak nem véletlenül. Nézem ezt az életes, bölcs, nyugalmat árasztó öreg arcot. Né­zem a kolozsvári Utunknak abban az 1977-es számában, mely ót, a kilencvennégy évesen elhunyt Kós Károlyt búcsúztatja négy ol­dalon. Nincs fekete keretben az arc, de ha lenne is, hiába, azt hiszem. Felülemelkedne rajta a te­kintet, s mutatna ugyanígy - az élet felé. Akárcsak a kép körüli emlékező írások, valamint A köz­ügyekről című, melynek alcíme: Utolsó beszélgetés Kós Károllyal. Ezért a beszélgetésért tettem el annak idején e számot, aláhúzva a terjedelmes anyag több fejeze­tét, mondatát. Olvasom most újra mind. „A háború végigsepert felet­tünk. Honnan merítette az erőt, hogy részt vegyen a romok eltaka­rításában, az újjáépítés munkájá­ban?“ - hangzik Benkó Samu kér­dése Kós Károlyhoz, (a második világháború utáni évekre célozva). „Hát onnan, hogy én az életet világéletemben nagyon reálisan néztem. És innen a földről néztem, a szülőföldról. Azt is tudtam, hogy az élet nem áll meg. A nép, az itt él tovább és szüksége van az értel­Csomafáy Ferenc felvétele mes beszédre, a vele törődő okos szóra. Nekem életprogramom volt, hogy innen nem tágítok.“ Vagyis Erdélyből. Budapesten elvégzi a műegye­temet, és bár többször is jó lehető­ségekkel kecsegteti az akkor már híres Kós Károlyt a nagyváros, tanári katedrát ajánlanak föl neki, ő az első világháború után mégis hazatér. A biztos egzisztenciából a bizonytalanba. Szeretett, és mint a hetvenes években egyik levelé­ben írta, „áldott emlékű“ fe­leségével és három gyermekével. Mélyen érezte, hogy nagyobb szükség van rá a szülőföldjén, mint bárhol a világon. Hiszen a történelmi földrengésektől meg­rendült, szétzilálódott ott az élet. össze kell szedni, meg kell erősí­teni, tetőt emelni föléje, és művel­ni, művelni, művelni. Irodalmi és politikai lapokat alapít, vezető sze­repet visz az igényes kivitelezésű könyveiről hamarosan híressé vá­ló Erdélyi Szépmíves Céh kiadó megalapításában, megírja a Varjú nemzetség, a Budai Nagy Antal históriája, Az országépítő című regényeket, a Budai Nagy Antal drámát. És épít. Budapest számos épü­letének, köztük az Állatkert bejára­tának és épületének tervezője középületek sorát építi Erdélyben, az ő nevéhez fűződik például a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum; és házak sorát emeli nemcsak magyar, hanem román és szász családoknak is. A sajátjának pedig a sztánai Var­júvárat, melyből évek múlva - hat­vanon túl van már ekkor - mene­külnie kell, sőt, amelyet feldúlnak, elpusztítanak. A hontalanok sorsa az övé (is) ebben az időben. Aztán mégis van ereje újrakezdeni. Az élet nem állhat meg, a nép, az itt él tovább, ahogy mondta. A kolozs­vári Mezőgazdasági Főiskola ta­nára lesz, és folytatja a munkát, ahol abbahagyni kényszerült, ugyanolyan lendülettel és hűség­gel. Járja a falvakat, cikkezik, agi­tál. ,,A közéleti kötelességeket so­ha nem tudtam, de tulajdonkép­pen nem is akartam magamról lerázni. Azt tettem, amit elvártak tőlem. “ Szavaival élve, erős, sorsszerű parancs kötötte népéhez, azok­hoz, akikhez tartozott, akik miatt annak idején visszatért a szülő­földre. Akikből az ihletet és erőt merítette mindvégig. Mint Bartók és Kodály. Az erdélyi népi építé­szet formavilágából, a népkölté­szet jellegzetes színeiből teremtett sajátos stílust, műépítészként és íróként. Ilyen minőségben, és em­berként is, azok közé emelkedett már életében Kós Károly, akikhez időről időre érdemes visszatérni. Tanulni erkölcsöt, tartást, hűséget önmagunkhoz, szülőföldünkhöz, közösségünkhöz, ugyanakkor be­csülni más népeket, nemzeteket. Erre is példa az élete, életműve. „Ez a - csupán látszólagosan - sokféle foglalkozásom... a való­ságban legfeljebb az adókivetó bi­zottságot hozta komoly zavarba, de bennem soha nem ütközött össze a technikus a művésszel, az író a földművessel, a szellemi munkás a testi munkással, és so­ha egy pillanatig sem kívántam más lenni, mint dolgozó tagja az erdélyi magyarságnak. “ BODNÁR GYULA A LEGENDA NEM VÁLHAT VALÓRA Nezval-dráma a Szlovák Nemzeti Színházban A legenda szerint Atlantisz egy­kor virágzó kultúrája valamilyen katasztrófa után a tengerbe ve­szett. Nem véletlen, hogy ez a csodás sziget évszázadok óta foglalkoztatja a tudósokat, kutató­kat, de a költőket, művészeket is. Ez a virágzása teljében elpusztult legendabeli kultúra mély értelmű és sok tekintetben aktuális meta­forája a Föld mai fenyegetettségé­nek. A földlakó ember a huszadik század végére az atomfegyverek árnyékában kénytelen élni. Nem mindegy tehát, hogy a békét, a hu­mánumot, az egyetemes emberi kultúrát veszélyeztető fegyverke­zés folytatódik vagy abbamarad. Egyesek azt állítják, hogy a mű­vészetek alkotói s maga a művé­szet ebben a harcban keveset, úgyszólván semmit sem tehetnek. Hogy mégsem egészen így áll a dolog, arról Vítézslav Nezval Atlantisz című drámájának Szlo­vák Nemzeti Színházbeli bemuta­tója is meggyőz bennünket. A jo­gos reményt, a tudatos cselekvést és a történelmi, illetve a társadalmi fejlődés szükségszerűségeinek felismerését sugalló előadást Pe­ter Mikulik rendezte. Nezval alko­tói pályájának ötvenes évekbeli szakaszában alkotta az Atlantiszt, amelynek megírására a kor hideg- háborús légköre, az akkor is fe­nyegető harmadik világháború késztette. Hogy a most bemutatott drámában mennyivel több gondo­lat van, mint amit korabeli aktuali­tása képviselt, annak nemcsak a világtörténelmi helyzet, az em­beriség újbóli fenyegetettsége az oka. Nezval általánosabb érvényű, nemcsak a kiélezett történelmi szi­tuációkban, hanem a hétköznapok kicsiny emberi drámáiban is mű­ködő mozgatóerőket tárta fel. Pe­ter Mikulík rendező mindezt úgy vitte színpadra, hogy a gondolati­ság mellett a hatáselemek variáci­ói érzelmekre hatva nyújtanak ka- tartikus élményt az előadáson. Ebben a szándékban olyan meg­értő támogatókra talált, mint La­dislav Vychodil nemzeti művész, díszlettervező és Jaroslav Filip ze­neszerző. A díszletek olyan időt­lenséget sugallnak, amely magára Nezval drámájára is jellemző. Ezért nem tűnik anakronizmusnak egy antik társadalom és kultúra metaforikus drámájában az űrhajó és más jelzések. A minden korban népeket és kultúrákat veszélyez­tető vak egyéni hatalom ellen emel szót ez az előadás. Érzelmi hatá­saiban elsősorban a színpadi teret kitágító perspektíva és a mérték­kel adagolt sokkoló hatáselemek­től sem félő kísérő zene az, ami rendkívüli élményt nyújt. Nem ilyen egyértelmű a helyzet a színészek játékával. Ctibor Filčík a hatalomvágytól és gőgtől elva­kult Uralkodó szerepében irritáló­an cinikug embert jelenített meg. Ez a hatalmat koncentráló, min­den demokratikus fórumot csupán önigazolásra felhasználó ember Filčík alakításában végül is csupán egyetlen dolognak, a pusztítást elindító gombnak le­het az ura. Éppen abban a pilla­natban veszíti el hatalmát, amikor a gomb megnyomásával annak gyarapítását akarja elérni Ez a gőgbe oltott cinizmus ugyano­lyan felháborító, mint a következ­mény. Nem véletlenül, hiszen a pusztulás elkerülése kell, hogy legyen az elsődleges. Ezért kell ismerni az okokat, a működtető mechanizmusokat, amelyek oly­kor egyetlen ember hamis illúzióit, vak hatalomvágyát szolgálják ki kritikátlanul. Vele szemben áll Ga- deiros, ákit Dušan Jamrich alakí­tott. Érdekes stílusjegye az elő­adásnak, hogy a fiatal hősöket a színészek patetikusan formálják meg. Bár igaz, hogy a fiatalságban mindig él a jövő iránti pátosz (szemben az öregek múlt felé for­duló patetizmusával), rendezőileg mégsem egészen tisztázott éz a fajta szerepértelmezési mód. A darabnak - a drámai konfliktus oldaláról nézve - ez a két főszere­pe is két különböző stílusban ját­szó színész „kézjegyével“ szüle­tett meg. Rendezőileg rendkívüli­en nehéz egy ilyen hatalmas szí­nészgárdát mozgatni a színpadon, nemhogy egységes játékstílust ki­alakítani. Úgy vélem, Peter Mikulík, ezért is helyezte gondolati hang­súlyait elsősorban a két főszereplő drámai konfliktusára és használta ki a tér, a zene érzelmi hatásele­meit. Bevallom, jólesett látni a színpadon ezt a monumentális művészi apparátust, amely egyre inkább kiveszik korunk kamara műfajoknak kedvező színházából. Ez a kortalan-antik társadalmi freskó, amely ennek nyomán elénk tárul, nem üres dekoráció. Minden esetben hangsúlyoz és el­lenpontoz, kiemel és tükröt tart. A benne játszó színészeket lehe­tetlen felsorolni, hiszen mindany- nyian a teljességre törekvő rende­zői gondolat szolgálatába sze­gődtek. Ez a gondolat pedig (mint az eddig leírtakból is kiderülhetett) nem más, mint a biztos jövőt akaró emberiség békevágya - egy szín­házi estén két órában előadva. DUSZA ISTVÁN- ÚJ FILMEK ­Szerelem nélkül (lengyel) Publicisztikus hevületű ez a len­gyel film és nem csupán azért, mert központi alakja egy fiatal fo­tóriporternő, hanem mert e szom­szédos ország mindennapjairól is tudósít. Az alkotás izgalmasan időszerű kérdéseket vet fel: az érvényesülés mai lehetőségeit fe­szegeti. Barbara Sass, a debütáns len­gyel rendezőnő a saját forgató- könyvéből készítette a Szerelem egyszerre túl sok mindent akar elmondani, túl sok társadalmi je­lenségre akarja felhívni a figyel­met, ezért felszínessé válik a mondanivalója. A jellemek, a konfliktusok és a helyzetek is leegyszerűsítettek. Ewa cinizmu­sának okát például abban látja, hogy a lányt egyszer Olaszor­szágban szerelmi csalódás érte. Erről több információt nem is ka­punk. így aztán csupán egy torz Dorota Stalinska a lengyel film főszerepében nélkült, melynek címe a főhős, a fiatal, gátlástalan fotóriporternő életformájának lényegére utal. Ewa minden lehetőséget - s lehe­tőség szerint női bájait - kihasznál az előrejutás, a karrierje építgeté- sének érdekében. Rámenős és cinikus, s mert csinos, csak úgy zsonganak a férfiak körülötte, s noha minden feltétele megvan a kiemelkedéshez, semmi sem jön össze - sem a munkájában, sem a magánéletében nem jut előbbre. Nem érdektelen a film témája, s hogy az alkotás mégsem válik felejthetetlen élményünkké, ezért a forgatókönyvíró Barbara Sass hibáztatható. A szerző ugyanis erkölcsi elv szabályai szerint cse­lekvő hőst láthatunk a vásznon, de arról nem értesülünk, hogy mit miért tesz. Kár, hogy e gátlástalan hölgy karaktere nélkülözi'az ala­pos lélektani motivációt, karrier- építő igyekezete így ugyanis érthe­tetlen (bár elvei vállalhatatlanok, cselekedeteinek okát akár értjük, akár nem). A fiatal rendező vállalkozása ennek ellenére izgalmas, hiszen az általa felvetett kérdések érde­kesek és időszerűek is. Filmjének főszerepét Dorota Stalinska játsz- sza; az emancipált nő acélos ke­ménységével és lelki sebezhető­ségével. , Jellegzetes amerikai karriertör­ténet A szénbányász lánya; alap­jául egy country-énekesnő, Loret­ta Lynn önéletrajzi írása szolgált. Az apró termetű, törékeny Lynn egy szegény, Kentucky állambeli bányász lánya volt, karrierjében megtestesült az amerikai álom ar­ról, hogy az Egyesült Államokban a legszegényebb, legnyomorul­tabb szénbányász csúnyácska lá­nyából is lehet körülrajongott sztár. Ezt a szirupos hollywoodi mesét azonban maga az élet, a valóság írta ilyenné, ha a törté­netben netán hollywoodias „cso­dákat“ vélünk felfedezni, azt ne a forgatókönyvírón, Tom Rickma- non kérjük számon. Megragadó, hiteles a filmnek különösen az első része, mely szinte szociografikus igénnyel ké­szült, a New York-i filmiskola ha­gyományait követve. Ez a ken- tuckyi bányászkolónia hegyek kö­zé zárt hétköznapi-életét mutatja be, kemény képsorokban. Ebben a környezetben látta meg a napvi­lágot Lynn. Gyerekfejjel ment férj­hez, kapott egy gitárt és a gyerme­keinek énekelgetett. Aztán 1960- ban az egyik szerzeménye sláger­listára került, és göröngyös úton ugyan, de befutott. Ünnepelték a legendás nashwille-i Grand Ole Opry pódiumán is, három alkalom­mal az év legjobb country-énekes- nőjévé választották. Loretta Lynn élete valóban olyan, mint egy giccses karriertör­ténet a szegény bányász leányá­ról, aki tehetségével, szorgalmá­val sokra viszi az életben. O maga rájött erre, s 1976-ban megírta önéletrajzát. A könyv bestseller lett, aztán megfilmesítették, s Amerikában átütő sikere volt. Hollywoodban ugyan számos élet­rajzi film készül, ritkán fordul elő azonban, hogy élő egyéniség sor­sát vigyék vászonra. Ezúttal- ez történt, hiszen Loretta Lynn ma is énekel: lemezei magas példány­számban kelnek el. önéletrajzi regényét Michael Apted rendező filmesítette meg, szokványos eszközökkel, de sze­rencsés kézzel húzott határvona­lat az érzelmek és a giccs között. A country-zene koronázatlan ki­rálynőjét Sissy Spacek formálja meg; ez az alacsony, törékeny és csúnyácska színésznő olyan ele­mi természetességgel mozog a felvevőgép előtt, hogy szinte megszépül e ráillö szerepben. Alakításával a színésznői Oscar- díjat érdemelte ki. -ym­Sissy Spacek - a country-zene királynőiéként ÚJ SZÚ 4 1983. XII. 20. A szénbányász lánya (amerikai)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents