Új Szó, 1983. november (36. évfolyam, 258-283. szám)
1983-11-15 / 270. szám, kedd
Amiről mindennap beszélünk Nem kell a fejünket törni, elegendő közvetlen környezetünkre figyelni. Egyesek tagadják, mások csodálják, kevesebben ismerik, többen rabjaivá váltak. Laikusok és szakemberek naponta beszélnek róla. A szűk körű szakmai vitákat leszámítva, mindaz, ami a televízióról autóbuszban, sörözőben, vagy a munkahelyeken elhangzik: közügy. Az egyre tökéletesedő műszaki berendezésekkel, és a tömegtájékoztató eszköz sajátosságai mellett kiteljesedő művészi-szórakoztató funkcióval mindeddig nem tudott lépést tartani a tévékritika. Ez a megállapítás képezte a gerincét annak a vitának, amelyet a Szlovákiai Újságírók Szövetsége és a bratislavai televízió sajtóosztálya rendezett a minap. Tévedés lenne azt állítani, hogy a tévékritika helyzete csupán az azzal foglalkozókat érinti. A hétköznapokon a nyomtatott sajtó az egyetlen, amelynek recenzesei, kritikusai közvetlenül eligazíthatják a televízió nézőit a műsordöp- pingben. Bármennyire is tagadnánk, az illetékes irányító szakemberek véleménye is megoszlik abban, hogy a televízió mint működő organizmus kizárólag a tömegtájékoztatás és a politikai propaganda eszköze-e, vagy dialektikus egységben ezzel, képvisel egy szocialista társadalmat tükröző, s arra ugyanakkor visszaható művészeti formát is. Aligha kerülhetjük meg az ebből a kettős, dialektikus kölcsönhatásban álló funkcióból származó problémakört. Nem újkeletű megállapítás, hogy a televízió egyszerre politikai és kulturális jelenség. Ezzel együtt olyan közeg is, amely egyidőben képes tükrözni a társadalomban meglevő alap-felépítmény viszonyt. Éppen ezért nem lehet mellékes kérdés, hogy a tévénéző a tájékoztatást (híradás, tévépublicisztika), művelődést (tudományos ismeretterjesztés) szolgáló műsorok után, hogyan igazodik el a tévé - mára már önálló művészeti ággá lett - dramatikus műfajainak rengetegében. Ezt az eligazodást lenne hivatott segíteni a marxista-leninista esztétika kritériumait alkalmazó tévékritika. Ez fontos feladata, mivel a társadalomban igen széles a tévénézők rétege, s a televízió viszonylagosan sok lehetőséget kínál a nézők műsorokkal kapcsolatos véleményeinek visszajelzésére, mégsem, általános a televíziózásban a szelektáló forma, s a befogadás tudatossága. Mit is jelent a mindennapi televíziózásban ez a két dolog? Ha a szocialista televízió, mind tájékoztató, mind kulturális közegként jellegéből eredően ellenkezik a kapitalizmus fogyasztói szemléletét képviselő nyugati televíziózással, akkor az sem lehet számunkra mellékes, hogy a közművelődés, az intézményes oktatás és a sajtóbeli kritika segítségével milyen irányban befolyásoljuk a televíziózás szokásait. Nem kis feladat előtt áll egyik társadalmi közeg sem. Két egymástól lényegileg különbözötár- sadalmi rendszer, két merőben ellenkező beállítottságú világ földrajzi és politikai érintkezési pontján élünk. A hazai tévénézők egy részére közvetlenül hat a polgári társadalom fogyasztói szemléletű televíziója és politikai propagandája. Éppen ezért nem közömbös, hogy maga a televíziót elemző, vizsgáló és bíráló kritika mennyire felkészült (természetesen a televíziózás irányító és alkotó szakembereivel együtt), s milyen mértékben képes társadalmi méretekben tisztázni a szocialista televízió felnőttkorának minden sajátosságát. Ezeket a sajátosságokat magának a televíziónak is fel kell ismernie. A televízió a fejlett szocialista társadalomban az ország település-rendszeréből eredően sok esetben szinte kizárólagos köz- művelődési, kulturális feladatokkal lát el. A politikai tájékoztató és propaganda funkciója mellett a közeljövőben éppen ezt a területet kell leginkább fejleszteni. Persze ez nem történhet úgy, hogy a televízió felvállal olyan dolgokat, amelyek társadalmi, műszaki és művészeti meghatározottságaikból eredően eleve idegenek tőle. Egyetlen pillanatig sem tehet úgy, mintha átvállalná a színházak, a mozik, a hangversenytermek, a galériák, a közösségi szórakoztatás intézményességét. Ez minden esetben csupán „mintha-művé- szet“ képviselne. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindezekről adandó emléleti és gyakorlati tájékoztatást, ki kellene zárnia. Sőt, éppen a szocialista társadalomban egyre fontosabbá váló isko- lánkívüli művelődés eredményességét szolgálhatná teljesebb mértékben. A művészi és szórakoztató jellegét az eddigiekben már kialakult formák (tévéjátékok, tévéfilmek, kamaraműfajok, sorozatok, vetélkedők stb.) fejlesztésével kellene szélesítenie. Egy mondattal: A televízió ismerje fel nagykorúságának, társadalmi mozgosító erejének lehetőségeit, ezzel együtt vállalja is önmagát, s ne művészi és szórakoztató munkáját igyekezzen más szuverén művészeti formákhoz idomítani. A verseny rég eldőlt, s a győztes hosszú távra a televízió. Szóbelisége, képisége, eszmei és társadalmi hatóereje egészséges tendenciákat mutat, s így a nézőkkel együtt, a televíziónak is vállalnia kell önmagát. DUSZA ISTVÁN A Melódia területi döntői előtt Bár az utóbbi időben egyre nagyobb az érdeklődés a népi hagyományok iránt, különösen a népdalok és -táncok vonzzák fiataljainkat, a könnyűzene különböző irányzatainak hódolói is sokan vannak. Ennek ellenére nemzetiségünk kulturális életében ez a műfaj szinte fehér folt, mert hivatásos művelője nincs, az amatőr zenészek és énekesek pedig - fórum hiányában - nem tudtak kibontakozni. A CSEMADOK által szervezett könnyűzenei fesztiválok eddig ugyanis csak az előadói kategóriát támogatták, az pedig kevés volt. Kevés, mert a szabályok értelmében már a járási versenyen azt kellett előadnia az énekesnek, amivel a döntőben is fellépett, még akkor is, ha közben eltelt egy év, és ez idő alatt „szakállassá“ lett az egykori sláger. Az 1979-ben és az 1981-ben rendezett Melódia értékelései is éppen erre a tényre mint legnagyobb szakmai fogyatékosságra mutattak rá. Talán e kritikák alapján, talán mert közben megértek a feltételek, a CSEMADOK Központi Bizottsága az idén már szerzői versenyt is hirdetett. Nemcsak a központi bizottság szakemberei, hanem valamennyien, akik a nemzetiségi kulturális élet gazdagodását, színesedését szívügyüknek tartják, érdeklődéssel várták az eredményt. Az természetes, hogy eme érdeklődésben volt egy adag féltés is, hiszen ha kiderül, hogy elhamarkodott volt a próbálkozás, ki tudja, mikor írnak ki egy újabb ilyen jellegű versenyt. A járási versenyek utáni összegezés azonban felülmúlt minden Nyolcezer egyetemista Dagesztán a felsőoktatás tükrében A Kaukázus északkeleti lejtőitől a Kaspi-tenger nyugati partvidékéig húzódó 50 300 négyzetkilométer kiterjedésű Dagesztáni Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságban 1 millió 700 ezer ember él. Ezt a területet nyelvileg és etnikailag igen különböző népek lakják. Az autonóm köztársaság az októberi Forradalom előtt Oroszország jellegzetes nemzetiségi peremvidéke volt. Az elmaradott gazdaság, a félfeudális társadalmi rendszer korántsem kedvezett a kultúra, a művelődés fejlődésének és az oktatás ügyének. Általános volt az analfabétizmus, a világi iskolákban mindössze 7500 diák, az iskolaköteles korú gyermekek 4 százaléka tanulhatott. Az egyházi iskolákba pedig még ennél is kevesebben jutottak be. írásbeliséggel csak néhány nagyobb nemzetiség dicsekedhetett, s ezeknél is elsősorban az arab hatás érvényesült. Arab Írást használtak például az avarok és a dargok is. Középiskola, felső- oktatási intézet, tudományos intézmény egy sem akadt Dagesztánban. Ma a köztársaságban 11 nyelven folyik az oktatás. Ugyancsak 11 nyelven jelennek meg a sajtótermékek, s 9 nyelven adnak ki szép- és tudományos irodalmat. A dagesztáni népgazdaság 125 ezer felsőfokú végzettséggel rendelkező szakembert foglalkoztat, a tudósok száma pedig meghaladja a 3 ezret. Jelenleg 30 szakközépiskolában és 5 főiskolán, egyetemen képezik a jövő mérnökeit, orvosait, közgazdászait és pedagógusait. A Szovjetunió Tudományos Akadémiájának Dagesztáni Tagozata 22 kutatóintézet munkáját irányítja. Az első dagesztáni felsőoktatási intézmény, a tanárképző főiskola 1931- ben nyitotta meg kapuit. Egy évre rá már fogadta hallgatóit az orvosi egyetem és a mezőgazdasági főiskola is. A középiskolákban 100 diák közül 80, a főiskolákon pedig 75 az őslakosság soraiból került ki. Dagesztáni fiatalok százait vették fel a híres moszkvai, leningrádi, kijevi egyetemekre is. «A»A tudomány és a kultúra fejlődésének új lendületet adott az 1957-ben megalapított Dagesztáni Lenin Állami Egyetem. A tanárképző főiskola bázisán létesített, Népek Barátsága Érdemrenddel kitüntetett egyetemen jelenleg csaknem Ó ezer hallgató tanul nappali, esti és levelező tagozaton. A 12 karon és 52 tanszéken több mint 500 egyetemi oktató tanít. A Dagesztáni Lenin Állami Egyetemnek külföldön is híre van. A meghívott tanárok az elmúlt tanévben különböző afrikai országok egyetemein vettek részt a nemzeti szakemberképzésben. A kutatómunkával is foglalkozó oktatók szívesen látott vendégek a francia, az angol, a csehszlovák, a bolgár, a lengyel és az NDK-beli egyetemeken. Az első külföldi hallgatókat - kubai, laoszi és mongol diákokat - 1979-ben vették fel. Jelenleg vietnami és kambodzsai egyetemisták fogadására készülnek. (B) várakozást. A száznegyvennégy jelentkező közül harminchatan a szerzői versenyben indultak. Ami ennél is örvendetesebb, hogy - a szakemberek véleménye szerint - zeneileg valamennyi alkotás figyelemre méltó, a kompozíciók igényesek. Mindez azonban távolról sem jelenti azt, hogy nincs miben előbbre lépni. A CSEMADOK KB szakdolgozói és az aktivisták, akik a járási versenyeket figyelték, zsűrizték alapvető hiányosságokat fedeztek fel a hang- szerelésben. Ezen a területi döntőkbe jutott együttesek és egyének még dolgozhatnak, pontosíthatják, színesebbé, ezáltal értékesebbé tehetik szerzeményeiket. Idejük volt, hiszen a járási versenyek még tavasszal lezajlottak, a területi döntőkre pedig csak most kerül sor. (A nyugat-szlovákiai kerület versenyzői részére Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda) november 18-19-én, a közép- és kelet-szlovákiai versenyzők részére pedig Füleken (Fiľakovo) december 17-18-án rendezik a területi döntőt.) Bízzunk abban, hogy a szakemberek véleményét figyelembe véve a szerzők és előadók közel fél év alatt sokat dolgoztak alkotásaikon s igazolják a verseny létjogosultságát. A másik jelentős fogyatékosság a szövegek sivársága. Persze ez nem minden esetben érvényes, különösen nem a győztesek esetében, mégis megemlítendő, hogy a 34 szerzemény közül alig öt-hat sikeredett elfogadhatónak. A többi tartalmilag felületes, olykor logikai bukfencek, képzavarok egész sorát foglalják magukba. Ezen már nem nagyon lehet segíteni, de a jövőt illetően - s átmeneti megoldásként - tán nem lenne rossz, ha zeneszerzőink irodalmi alkotások, versek megzenésítésével próbálnák áthidalni az űrt, amely zenei tudásuk és felkészültségük, illetve szövegírási készségük közt tátong. Mindent egybevetve: bizakodással várjuk a két területi döntőt, majd januárban a döntőt, remélve azt is, hogy az OPUS érdemesnek tartja majd a szerzői verseny dalait megjelentetni. NESZMÉRI SÁNDOR SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA Vörös harangok - Tíz nap, amely megrengette a világot Grandiózus vállalkozás a Vörös harangok második része, a Tíz nap, amely megrengette a világot című alkotás is; a mű az emberiség történelmének legnagyobb fordulóját, a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat idézi a nézők elé. E monumentális filmeposz is val ragadja a forradalmi megmozdulások képi megjelenítése; a Téli Palota elleni támadás, noha nem először örökítették meg celluloid szalagon, Bondarcsuk ábrázolásában rendkívül szuggesztív, megközelítésében páratlan film- művészeti jelentőségű. Franco Nero és Sydney Rome a Vörös harangok - Tíz nap, amely megrengette a világot című filmben- akárcsak a produkció első része, a Mexikó lángokban - John Reed ismert riportkönyve alapján készült, s a neves amerikai újságíró az 1917-es októberi eseményeket írja le benne, műve tehát a forradalmat megelőző sorsdöntő tíz nap krónikája. Ennek a résznek is tulajdonképpen John Reed a hőse hiszen Szergej Bondarcsuk forgatókönyvíró és rendező az ő szemével láttatja a forradalmat, melynek vezéregyénisége Lenin, az amerikai tudósító a forradalmi megmozdulásoknak csak megfigyelője, de értő megfigyelője, aki nem csupán fölismeri a proletárforradalom lényegét és jelentőségét, hanem azonosul is eszméivel. Az alkotás az 1917. április 3-a és október 26-a közötti időszakot öleli fel: a film Lenin Pétervárra érkezésével kezdődik és a szovjetek IJ. kongresszusával, a békedekrétum elfogadásával ér véget. Hiteles jelenetekben tárulnak elénk a bolsevik párt szempontjából jelentős események; ezeket az alkotók a maguk teljességében, történelmi összefüggéseiben láttatják, úgy, hogy a néző átfogó képet kapjon a proletárforradalomról, az azt kiváltó okokról, az előzményekről, a bolsevikok törekvéseiről. Sokan bizonyára nem először látják e sorsfordító napokat filmvásznon, s ha netán igen, az események az átlag mozinéző számára akkor sem ismeretlenek, hiszen diákéveiben tananyagként már kapcsolatba került velük. Ám a legfelkészültebb nézőt is magáÉs új természetesen az is, hogy az orosz proletariátus megmozdulását egy haladó amerikai újságíró szemével érzékelhetjük. John Reed az első világháború haditudósítójaként a keleti fronton értesült a forrongásokról, s mint vérbeli újságíró, aki a saját szemével akart meggyőződni a hallottakról, és jelen akart lenni mindenütt, ahol nagy dolgok történtek, feleségével azonnal Pétervárra utazott, hogy szemtanúja legyen az új világ születésének, s élményeit lejegyezve, az igazságot majd a világ nyilvánossága elé tárja. Hiteles krónikásnak bizonyult, aki a mexikói forradalomban látottak, tapasztaltak alapján gyorsan felismerte és megértette az orosz proletárforradalom célját, értelmét és lelkesen támogatta. Szergej Bondarcsuk, az Oscar- díjas rendező több mint tíz évig készült John Reed két riportkönyvének a megfilmesítésére. A Vörös harangokat Mexikói és olasz alkotókkal közösen készítette, s vállalkozásának erénye - a tematika izgalmassága és látványos képi feldolgozása mellett - a szereposztás. John Reed figuráját Frenco Nero, a népszerű olasz színész kelti életre. Feleségét, Luise Bryant újságírót Sydney Rome, Lenint Anatolij Usztyuzsanyi- nov formálja meg - rendkívül visz- szafogottan és mértéktartóan, minden pátoszt mellőzve. Láthatjuk a filmben Irina Szkobcevát, az. ismert szovjet színésznőt is. Nagyszabású mű a Vörös harangok, a Háború és béke alkotójához méltó vállalkozás. A 36-80-as zónában Jelenet a 36-80 zónában című kalandfilmből Elsősorban az ifjúságnak ajánlhatjuk Mihail Tumanisvili kalandfilmjét a 36-80-as zónában című alkotást, melynek cselekménye fikción, feltételezésen alapul: mi lenne, ha egy amerikai tengeralattjárón meghibásodna az atomreaktor, s a nagy fejvesztettség- ben a számítógép azt az utasítást adná, hogy indítsanak rakétatámadást a szovjet hajók ellen.. .A Borisz Scserbakov és Anatolij Kuznyecov főszereplésével készült izgalmas film az atomkatasztrófa veszélyeire s az emberiség felelősségére figyelmeztet.-ymÚ J szú 4 1983. XI. 15.
