Új Szó, 1983. november (36. évfolyam, 258-283. szám)

1983-11-08 / 264. szám, kedd

Családok olvassák Naptár 1984 Madách ”szövjif filmek"f!sztÍváÜia ' A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 66. évfordulója alkalmá­ból országszerte szovjet filmbemutatókat és -napokat rendeznek. Bár a jubileumot a filmforgalmazó vállalatok gazdag programmal köszöntik, méreteit és kultúrpolitikai jelentőségét tekintve a legna­gyobb rendezvény a szovjet filmek fesztiválja, melyet Szlovákia több mint negyven városában tartanak meg. Bratislavában - a fesz­tivál ünnepi nyitányaként - ma díszelőadást rendeznek: a Szakszer­vezetek Házában szovjet filmmúvészküldöttség jelenlétében bemu­tatják a Vörös harangok - Tíz nap, amely megrengette a világot című alkotást, mely John Reed publicisztikai műve alapján a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat, az új világ születését tárja a néző elé. (Mivel előjátszásban ezt a filmet még nem vetítették, az alábbiakban Szergej Bondarcsuk nagyszabású vállalkozásának a mexikói forradalmat felidéző részével foglalkozunk.) Vörös harangok - Mexikó lángokban Még az olykor rosszul szer­kesztett kiadványok sem változtat­ták meg vonzalmamat a kalendá­riumok iránt. Modernebb testvére­ik évkönyvként, naptárként, házi tanácsadóként jelennek meg a könyvesboltokban és az újság­árusoknál. A kalendárium-szer- kesztésnek kialakult hagyományai vannak, s a termék egyike a vásári ponyván évszázadok óta kínált „szellemi portékáknak“. Nélküle most ugyanúgy nem tudom elkép­zelni családunk életét, ahogy gyermekkoromban sem. Bár ha a „naptár“ szót forgatom, kiderül­het róla, hogy mást jelöl, mint amit így neveznek a Madách Könyvkia­dóban. Olykor kacérkodom a gon­dolattal, hogy a Madách évről évre új naptári rendszert, vagyis naptárt ad közre, pedig valójában év­könyvről, kalendáriumról vagy egy magára valamit is adó irodalmi műhelyben, akár almanachról is lehet szó. Természetesen az idei Naptár 1984 Madách című kiad­ványt enyhén szólva túlzás lenne almanachnak nevezni. Jellegét mindenképpen a kalendárium és az évkönyv keveréke adja. E kiadványféleség leglényege­sebb része maga a naptári muta­tó. A mi esetünkben egy-egy hó­naphoz egy-egy csehszlovákiai magyar képzőművész festménye, szobra társult. A reprodukciók egy része sajnos technikailag rossz (Lőrincz Gyula festménye eseté­ben pedig egyértelműen használ­hatatlan diapozitívról készült a szí­nes klisé). A grafikai megoldás és a válogatás koncepciója itt mégis a naptár legszebb részét hozta létre. Ezzel esztétikumában ellen­kezik a bevezető hat oldal, ame­lyen két riportfotó és Pavel Koyš versének nyelvileg gyenge fordítá­sa található. Ráadásul az óriáske­rék fotója valahol Magyarországon készült, s éppen ezért semmi köze a versben megénekelt Szlovákiá­hoz. A következő oldalakon olvas­ható írások a naptárról és a Hold­fázisokról szólnak. (Vitatható a Holdról értekező rész grafikai megoldása.) Évek óta fájlalt jelenség, hogy publicisztikánk a riportírásban gyengélkedik. A Napjaink című' összeállításból két jó riportot (Jós­ka, a partizán, Hajók a Dunán) említenék meg. Csak bosszan­kodni tudok, hogy az időközben különböző hazai magyar lapokban megjelentetett svédországi élmé­nyeit egyik újságírókollégánk miért adja ismét közre? Az sem egé­szen világos, hogy a jogi tanácsok miért éppen ebben a részben sze­repelnek. A Szép szó válogatásban im­már hagyományosan azoknak az íróknak munkái kaptak helyet, akiknek 1984-ben ünnepeljük jubi­leumát. Ezt az elképzelést töri meg Vladimír Mináč elbeszélése, amelyben a Szlovák Nemzeti Fel­kelésből merít. Kár, hogy egy önálló részben nem kapott helyet a Felkelés, annál is inkább, mivel számos olyan vonatkozása van, amely a nyilvánosság előtt eddig ismeretlen. (Például újabban se­hol sem olvastam Adler Károly búcsúlevelét, amelyet a Dobšinán kivégzett, fogorvosból lett parti­zánparancsnok szeretteihez írt a siralomházból. Az eredeti ma­gyar nyelvű dokumentum a Bans­ká Bystrica-i SZNF Múzeumban található.) A Tudomány és Technika írásai közül sok tekintetben túlmérete­zettnek tűnik fel a popkoncertek felszereléseit bemutató értekezés. Annál érdekesebb a Beszélő múlt, amely bővebb is lehetne, hiszen tudomásom szerint számos hely- történeti, honismereti és néprajzi munka készült, amelyek terjedel­müknél, témájuknál fogva is méltó helyet kaphatnának itt. A Színes Szőttesben minden elfért, ami a szerkesztőknek éppen eszükbe jutott, illetve kezeügyükbe került. Ezt a címet viseli az a filmsoro­zat, amelyet az Ekran moszkvai alkotócsoport készít. Ez az új film az elsó olyan alkotás, amely Lenin egész életpályáját bemutatja. Is­merteti fiatal korát, a harcok, a megpróbáltatások éveit, és a Moszkva melletti Gorkiban feje­ződik be, ahol ennek a nagy em­bernek az élete 1924 januárjának utolsó napjaiban véget ért. A film a tizenkét kötetes Lenin- életrajzon alapul. Készítői az oroszországi forradalmi harcokra vonatkozó fényképeket, metszete­így történhetett meg, hogy két írás is a tüsszentésről informál. Bosz- szantó, hogy annyi felületes csal­lóközi és gömöri disznótorleírás után, a szerző a bodrogközit is felsorakoztatta azok mellé. Pedig nem akármilyen néprajzi cseme­gét kínálhat egy pálinkázás nélkül látott és végigjegyzetelt disznóölés. A Családi Körben olvasható egy visszaemlékezés, amely in­kább a Beszélő múlt fejezetet gaz­dagíthatta volna. Ilyen szempon­tok alapján érzem egymástól távo­linak a Semmelweis Ignácról szóló írást és a recepthalmazt. Sovány lett idén a Gyermekvilág, s ez jellemző a Sportra is, bár a „fo­gyásnak“ más okai lehetnek. 1982-ben még 271, 1983-ban 259, és 1984-ben már csak 245 oldalas a Naptár. Csak bizakodni lehet, hogy ez az oldalszám csök­kenés nem lesz folyamatos. A fentiekben vázoltak is jelzik, hogy az idén ősszel megjelent Naptár 1984 Madách című kiad­vány esetében nemcsak a régi, sem szemet, sem fület, sem nyelvérzéket nem bántó címhez, - Madách Naptár’ - kellene visza- térni, de a szerkesztés esetleges­ségeit, hevenyészettségét sem ár­tana eltüntetni. Ráadás lenne, ha a közölt irodalmi alkotások szerzői­nek ne csak a nevét és születési, elhalálozási dátumát tüntessék fel, hanem néhány sorban'vázolhat­nák életútjukat, munkásságukat is. Mindenekelőtt azonban bővítésre vár a tanácsadó rész, hogy egy­szer majd a „naptár“ megjelölést felválthassa a „kalendárium“. DUSZA ISTVÁN két, dokumentumokat mutatnak be a nézőknek. Már elkészült a filmsorozat első része, a Szimbirszki trilógia - ez az Uljanov család életéről szól.- Ebben a filmben többek kö­zött arra próbálunk választ adni - mondja Jegor Jakovlev, a forga­tókönyv írója -, mi az oka arinak, hogy I. Ny. Uljanovnak, ennek a pedagógiai pályán sikeresen te­vékenykedő népiskolai igazgató­nak, tényleges államtanácsosnak, minden gyermeke forradalmár lett. (G) Monumentális történelmi freskó a Vörös harangok, amely száza­dunk nagy társadalmi mozgásai­nak a krónikája. Szergej Bondar­csuk, az Oscar-díjas szovjet ren­dező John Reed amerikai író-új­ságíró két riportkönyve alapján ké­szítette a Vörös harangok két ré­szét, a Mexikó lángokban és a Tíz nap, amely megrengette a világot című alkotást. Mindkét film hőse John Reed, hiszen Szergej Bon­darcsuk az ó szemével láttatja a mexikói és az orosz forradalmat, előtérbe helyezve a nép felkelé­sét. Az amerikai újságíró az ese­ményeknek ugyanis csak figyelő, értő, elemző krónikása, a forradal­mi mozgalomnak csupán megfi­gyelője, hogy tapasztalatait majd írásaiban tárja a világ nyilvános­sága elé. A film első része, a Mexikó lángokban az Emiliano Zapata és Pancho Villa vezette nép felkelé­sét mutatja be, látványos jelene­tekben ábrázolva a tisztességes életért harcoló szegények forra­dalmát, a mexikói nép küzdelmét a kegyetlen jogfosztottság és nincstelenség, a feudális viszo­nyok ellen. A hatalmas harci jele­netek John Reednek, az 1910-es évek történelmi eseményei szem­tanújának emlékeivel s lírai epizó­dokkal váltakoznak a filmben. Ez utóbbiakban a neves amerikai új­ságíró és egy apnerikai milliomos- nő szerelmi kapcsolata elevenedik meg. A fiatal John Reed 1913-ban azért kereste fel Mexikót, hogy a saját szemével győződjön meg a valóságról, s magáról a forrada­lomról, amelyről Északon annyi féligazság és mendemonda ter­jengett. A népi felkelők az idegent eleinte bizalmatlanul fogadták, rö­videsen azonban barátjukként ke­zelték és lehetővé tették azt is, hogy találkozzon Pancho Villával. John Reed csakhamar a forradal­mi események sodrába került s a figyelő krónikásból a mexikói forradalom értő krónikása, meg- győződéses támogatója lett. Szergej Bondarcsuk munkája nem történelmi életrajzfilm, sokkal több ennél; lemond az egzotikum­ról, s a maga teljességében, törté­nelmi összefüggéseiben igyekszik átfogni Dél-Amerika históriájának ezt a jelentős fejezetét. Érdekes­sége a filmnek, hogy a befejező részt, az elesetteket sirató jelene­tet Bondarcsuk Eizenstein terve szerint valósította meg. Eizenstein Mexikó-filmjében annak idején nem jutott el ennek megvalósítá­sáig, rajzban azonban pontosan megtervezte. A mexikói és olasz filmesekkel közösen készített al­kotás nagy vonzereje a szerep- osztás. John Reed alakját Franco Nero olasz sztár kelti életre. Olyan embert kellett eljátszania, aki csak figyel és kérdez, az események­nek nem irányítója és nem is cse­lekvő részese, a forradalmi moz­galom lényegét és jelentőségét csupán felismeri és írásaival a nyilvánosság elé tárja. Egyéni­ségét, jellemének személyes je­gyeit, dinamikáját és aktivitását a film ily módon a múltból felidé­zett emlékek révén kívánja érzé­keltetni. Szerelmét Ursula And­ress, a svájci származású ameri­kai színésznő alakítja, Pancho Vil­lát, a legendás tábornokot Eraclio Zepeda író személyesíti meg. A Vörös harangok elsó részét a ta­valyi Karlovy Vary-i nemzetközi filmfesztiválon nagydíjjal tüntették r É rdekes és tanulságos könyvet olvas­tam. Ballada a kút vizéről a címe, tíz szlovák író tizenhat elbeszélését tartalmazza magyar fordításban. Erről a karcsú, de jelen­tős kötetről már többen is írtak, szakmai szempontból értékelték a válogatást. Úgy vélem azonban, hogy az eszmei, esztétikai erények mellett fel kell figyelnünk más, nem kevésbé fontos pozitívumra is. Arra, hogy ezek a zömében harminc-negyvenéves írók tárgyilagosan írnak a szlovák-magyar együttlét évszázadairól. Nem szépítik meg, nem hallgatják el a múltat, olvashatunk pél­dául a magyarosítás és a reszlovakizáció tragikus, olykor tragikomikus következmé­nyeiről, s megannyi más történelmi tényről. De szólnak arról is, hogy egyszerű emberek, kétkezi munkások, parasztok évszázadokon át békésen, tisztességgel éltek egymás mel­lett. Még a legnehezebb korszakokban is akadtak az együttélésnek pozitív példái, még a legsötétebb években sem mételyezett meg mindenkit az uralkodó osztályok nacionalista gőgje, örülök annak, hogy a fiatal szlovák írók legjelesebb képviselői ilyen tárgyilago­san, elfogultság nélkül szólnak közös dolga­inkról, a múltról, s a félmúltról. Egyúttal sóhajtok is: be jó lenne, ha ilyen tárgyilagos­ság, helyes osztályszempont jellemezne több más kiadványt is. Például egynémely történelemkönyvet... Előadásra készülve lapozgattam végig hazai magyar lapjainkat. Ekkor döbbentem rá, hányán hagytak itt bennünket az elmúlt években. Bábi Tibor, Bácskái Béla, Szabó Béla, Lőrincz Gyula, Egri Viktor és mások. Amióta elmentek, csend van körülöttük, egy­két kivételtől eltekintve nevüket, műveiket nem olvashatjuk, alkotásaikat nem láthatjuk viszont lapjainkban. Pedig lenne rá alkalom bőven, például olyan történelmi események évfordulója kapcsán, ahol ók is zászlóvivők voltak. Rosszul, nagyon rosszul sáfárkodunk szellemi értékeinkkel, s nem mást, hanem elsősorban önmagunkat csonkítjuk, amikor megfeledkezünk haladó és forradalmi ha­gyományainkról, s azokról, akiknek az élet­műve tanulságul és példaképül szolgálhat­na nekünk, s az elkövetkező nemzedéknek. Emléküket megőrizzük, írtuk, mondtuk, a gyász, a búcsú pillanataiban. Vajon így cselekszünk-e? é A színhely az egyik csallóközi falu helyi - nemzeti bizottsága. A két szereplő mondja a magáét, ám a két monológból sehogysem kerekedik párbeszéd. Az elnök egyre sápad- tabban ismételgeti: nézze, egy ideig Bratisla­Noteszlapok vába hordták a szemetet, de a szemétégető már hónapok óta nem működik. A járási szervek tudtával kijelöltek hát egy ideiglenes szeméttelepet, s közben hozzáláttak egy új szeméttároló építéséhez. Csakhát ehhez egy tucat hivatal beleegyezése, aztán pénz, s nem utolsósorban kivitelező kell. Testvérek közt számolva is beletelik két-három eszten­dő míg ez az új szeméttelep felépül. Addig viszont valahova csak el kell hordani ezt a fránya szemetet. A szemüveges higiénikusnó mosolyogva mutatja az előírásokat: környezetvédelem, talajvízvédelem, csupa kihágás, elnök elv­társ. Maga szimpatikus nekem, ezért csak negyvenezer koronára büntetjük meg a helyi nemzeti bizottságot. Az elnöknek megremeg a szája széle:- Legalább azt mondja meg, édesem, hogy hova hordjuk akkor a szemetet?- Sokat akar tőlem. Én csak azt tudom, hogy hova nem szabad... Egy hét múlva találkoztam az elnökkel, kérdem őt a szemétről. Valahogy majd ki- ügyeskedjük a büntetést, mondja, s jelentő­ségteljesen hunyorít a szemével. Egyébként szigorú levelet írtam az üzemeknek, nem hordhatják az ideiglenes helyre a szemetet. Nagyobb nyomaték kedvéért sorompót is tettünk az útra. Különben tegnap kaptam az értesítést, hogy az új szeméttelep 1986 vé­gére készül el.- S addig az üzemek hova hordják a sze­metet? Kesernyésen mosolyog: - Sokat akar tő­lem. Én csak azt tudom, hogy hova nem szabad. Oda viszik, ahova tudják. Sokan egysze­rűen kikerülik a sorompót, s oda hordják, ahová idáig, mások meg kisózzák a düló- utakra. Tudom, hogy helytelen, de mit te­gyünk, mások sem tudnak huzamosabb ideje jobb megoldást. Szemét egy probléma ez a szemét. Nézze, én mindent megtettem, amit egy hnb elnök ma megtehet. Jöhet a higiénikusnó, jöhet bármilyen ellenőrzés: a környezetvédelemmel már nálunk sincs baj. Papíron... Pszichológusok beszélgetnek a tévében. Arról, hogy gyermekeink elenyésző kivételtől eltekintve ügyetlenebbek, mint apáik, nagy­apáik voltak, ezért például a közterekről több játékot le kellett szerelni, mert baleset- veszélyesek voltak, a gyerkőcök egyszerűen lepotyogtak róluk. A téma unalomig ismert. Sokat beszélünk gyermekeink túlterheltsé­géről s paradox módon arról is, hogy ezek a fiatalok fizikailag egyre gyengébbek. A la­kótelepen többnyire nincsenek sportpályák, a tornatermek, stadionok csak versenyspor­tot űző fiatalok előtt nyílnak meg. Objektív akadályok, mondogatjuk, s mintha megelé­gednénk a tények, nehézségek felsorolásá­val. Pedig tovább kellene lépni, semmikép­pen sem szabadna ölbe tett kézzel ülnünk. Emlékszem, gyermekkoromban kisváro­sunkban szinte hetente rendeztek utcai foci­bajnokságot, roller- és kerékpárversenyt, amelyen szégyen volt nem részt venni. Ta­valy próbálkoziak nálunk lakótelepi futóver­sennyel. Talán tíz gyerkőc merészkedett le, néhányan az ablakból bámészkodtak, a többség föl sem kelt a tévé mellól. Pedig, meggyőződésem, ók sem tunyábbak s nem is ügyetlenebbek, mint apáik,, nagyapáik vol­tak. Csakhát kezet kellene mutatni nekik, egészséges életmódból is. Nekünk, felnőt­teknek: szülőknek, pedagógusoknak és má­soknak. SZILVÁSSY JÓZSEF Fejezetek Lenin életéből Franco Nero és Ursula Andress a Vörös harangok - Mexikó lángokban című film egyik jelenetében ÚJ SZÚr 4 1983. XI. 8.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents