Új Szó, 1983. november (36. évfolyam, 258-283. szám)
1983-11-01 / 258. szám, kedd
Fekete angyal Rácz Olivér válogatott versei Marija fia (bolgár) Mind tematikai, mind műfaji szempontból sokrétű alkotói pálya a Rácz Olivéré, mégis egységes: a versek, prózai alkotások, gyermekmesék és műfordítások határozott színekkel mindig ugyanazt a művészegyéniséget hozták és hozzák - a következetes humanizmus hirdetőjét és elkötelezettjét. Első verskötete (Kassai dalok, 1958) két kiadásban is megjelent, s bár az akkori kritika hűvösen fogadta, tagadhatatlan tény, hogy a sematizmust elvető és új lehetőségeket kutató „nyolcak“ nemzedékének fellépésével egyidőben Rácz a Nyugat lírájának formakultúrájával gazdagította a csehszlovákiai magyar lírát. Ady és József Attila, Babits és Kosztolányi hatása egyaránt nyilvánvaló ezekben a versekben, s a sokszor stilizált vallomások és költészeti elemek mellett a jelent és jövőt formálás tudatos igénye inkább még csak vágyként szólalt meg. Több mint húsz év elteltével, 1980-ban jelentkezett a költő második verskötetével (Őszi máglya), melyet már méltán mondhatunk egyfajta összegezésnek, a történelmet, társadalmat és az ember problémáit jól ismerő költői világkép ki- teljesítésének. Szép szavak élményét kínálta a vers ebben a kötetben is, és akár súlyos, akár köny- nyed mondanivalót hordozott: hagyományt és szabályt jelentett, ahol a ritmus mindig természetes, a rím a hangsúly pontosan megtalálja a helyét. A kiművelt formakultúrán és impresszionisztikus finomságán túl a költő etikája az alkotó emberért emelt szót, s témaköre is újabb szférákkal bővült (összegező számvetések, politikai tartalom, háborúellenesség). A Csehszlovákiai Magyar írók sorozatban most megjelent harmadik Rácz-kötet (Fekete angyal) a költői életmű válogatott darabjait tartalmazza. Az alig több mint félszáz besorolt költemény a kötetben négy ciklusban (Fekete angyal, Vallomás, Tájak és távlatok, Genezis) található, s tematikailag is különálló csoportokra osztható. A válogatás egyértelműen azt bizonyítja, hogy a költő a korszerűség igényeinek megfelelően az előző kötetei anyagából nem veszi át a szavak játszi varázsa, a hangulat- vagy éppen a szalonköltészet kifinomult kellékei és milliője motiválta verseket; azok az „emberi szó“ és „emberi gond“ által kiváltott, valóságos és egyben aktuális problémák kapnak hangsúlyt, melyeknek művészi közvetítése a költészetnek talán egyszerűbb, de mélyebb és igazibb tárgya. Ennek a funkcionális felismerésnek és tudatos érvényesítésnek a jegyében kerültek a válogatásba azok a politikai tárgyú versek, amelyek az előző kötetek témáinak kiemelt továbbgyúrúzései (Fekete angyal, Állunk a sorban, A szombathelyi politikai fogház balladája). Rácz háború- és fasiz- musellenessége és az elnyomottakkal együttérző őszinte szolidaritása a legmagasztosabb politikai tartalommá kovácsolódik ezekben a költeményekben. Lidice, Rosz- tov, Oradour éppúgy, mint Hirosima, az erőszak és barbarizmus szimbóluma; továbbá az elnyomás és faji kérdés, melyek napjainkban is az egész emberiség biztonságát, békéjét veszélyeztető és éppen ezért megoldást sürgető problémákat vetnek fel. Ilyenképpen kirajzolódik a felelősséget érző költő arcképe, az embertelen tettek ellen tiltakozó művész attitűdje. Az Újkori óda Janus Pannoni- ushoz című költemény mintájára a költő a későbbiekben is idéz történelmet, költőósöket és példaképeket. József Attila A Dunánál című költeményének egyik gondolatát kölcsönzi verseimnek: „Rendezni végre közös dolgainkat... és a nagy költő-elődöknek - Ady, Nezval, Hašek - adott tisztelet- adással egybeolvad az intenzív közép-európaiság gondolata, Rácz hazaszeretetének és internacionalizmusának kifejezése is: „Ne bántsuk egymást sajgó múltakért. .. egy egész világ előtt lettünk igaz tanúk... Közös a hazánk. / A nagy, és ez a szúkebb is. / Nem nemzet él itt, / nemzetek. / Csehek, magyarok, szlovákok, ukránok - emberek“. A költemények hangulatának gyakori színezöje a múltra, ifjúkorra való emlékezés, a nosztalgia és az elmúlás meg-megjelenó képe. Ezt az érzést árnyalják a „hű emlékezet“ bensőséges és művészien expresszív megnyilvánulásai: „szíveden múltak árnya borong“ (Visszhang). A költő szerelmi érzésének jó részét is az emlékezés segíti, regisztrálva az idő múlását és a kialakult jelent. A Vallomás című ciklus költeményei jól példázzák e lírikusi szándék megvalósulását: egy eltűnő érzelmes hangulat versbe szökik, egy természeti kép megelevenedik, az olvasó szinte a zene világába kerül - sejtetések, szimbólumok, érzékletes költői képek teszik teljessé a tiszta szerelmi érzés kibontakozását (Éjfél után, Vázlat, Etűd, egy ujjra...). Lírikusunknak különös adottsága van a parányi érzelmi momentumok megragadásához. A kötet versanyagában ismételten előbukkannak a japán mértékre írott, rövidke versikék (Soshi a távoli hitveshez. Tanka a búcsúról...). A kifejezést, mint művészi eljárást, Rácznál úgy kell tekintenünk, mint a valóság visszatükrö- zésének különös, jellegzetesen lírai változatát, amelynek alapja és közege is a művészegyéniség tudatvilága, élményeinek hullámzása. A Tájak és távlatok című ciklus élménykifejezésében szintén erősen érvényesülnek az indirekt eszközök: a költői képek, a vers szerkezeti elemei, a hangzás és ritmus. Az utazási élményeket átszövi a látott ország vagy város kulturális, művészeti, történelmi múltjának vagy természeti szépségeinek igézete. A költő több versét ihlette Kuba (Santiago de Kuba...); 19. századi orosz irodalmi légkört áraszt a Moszkvai levél; misztikus képeket festenek a Karthágóban, Dzserbában írott versek. Régi világ, történelem, elhalt kultúrák, misztikus képek élednek ezekben a költeményekben, míves költő képzelete alkotja a versek vezérfonalát. A képek kapcsolódása és az asszociációk sajátossága révén Rácz költészetét (a szerelmi tematikán túl is) vallomá- sos lírának nevezhetjük, mely nyíltan felszínre hoz olyan élményeket, amelyek egyéniségének mélyén rejlenek. Remekbe esztergá- lyozott- csiszolt múdaraboknak van csak helye lírájában, és ezek nem utánérzésből vagy technikai ügyeskedésből születtek, hanem a tökéletes formának a tiszta eszme rangjára való emeléséből. Az ismétlődő kötött forma azonban a mondanivalót ezekben a versekben is jéllemzően körülhatárolja, s így hangulatai sosem drámaiak, feszültséggel telítettek; a költői üzenet jelenünk emberéhez csak a múlton keresztül szól. Rácz hagyományőrző költői élménye és szimbolikája az intellektuális líra elemeivel keveredik: önmaga kifejezésére többször a múlt nagy kultúráiból vagy költőpéldáktól vesz át jelképeket. Mindez sokszor úgy hat, mintha a lírikus tudatosan félig áttetsző álarcot öltene magára, az esetleges szerep azonban nem csupán idegen költői motívumok és kellékek alkalmazását jelenti, s végképp nem idegen érzelmek tárgyias átélését - sokkal többet ennél. A kultúrán, a példaképen, a motívumokon túl jelenti egy emberi-költői magatartás elsajátítását, sugalmazó hatását, amely a befogadóban elveszti idegensé- gét, mert személyiségéhez valóságos szállal kapcsolódik. Felszabadít valamely addig lappangó lelki tendenciát, megold bizonyos konfliktusokat, s ezáltal lehetővé teszi az alkotást és megkönnyíti a vallomást, a költői egyéniséget segíti az ideál irányába fejlődni. A költő lírájának, a válogatás utolsó ciklusában megelevenített, egyik erőteljes ága a szülőföldhöz való szenvedélyes kötődést mutatja, azt a természetes alkotói kényszert, amely a történelmi folytonosság, a múlt és a társadalmi jelenvalóság összekapcsolásának jegyében születik. A balladás hangvételű költeményekben a kiművelt formakultúra a múltidéző hajlammal párosul (Kassai rézkarc, Ez itt a város, ahol én születtem), de a szülőváros történetének archaizáló idézése mélyebb emberi tartalmak megragadására is alkalom: törvények, erkölcsök, szokások és hiedelmek megörökítésére (Rimái Sára balladája, Kassai legenda). A részleteket és egészet átfogó epikai fonal köré is csoportosítható költeményekben (Genezis, A vándor megpihen, Otthoni táj, Titkos pör iratt...) viszont a költő számvetését és szintézis-teremtését követhetjük nyomon abban az attitűd-formában és művészi credóban, mely a kötet élére helyezett Hiszek a versben című költemény záróversszakából csendül ki: „Hiszek a versben. Hiszem, hogy kell a vers, / hogy gyors jelent jövővel egybefonjon, / és hogyha kell, vádat s memen- tót kongjon: emlékezz, ne felejts!“ E nyíltan bevallott és vállalt, kételyek nélküli alkotói hithez közel kerülve érthetjük meg: a költészet folyamatos cselekvés, állapot-lét- rehozás és maradandóság-építés, amit mindnyájan átélünk, de csak ritkán tudunk kimondani. (Madách, ALABÁN FERENC Lélektani film a Marija fia; a debütáló Malina Petrova rendező olyan kérdéseket vet fel benne, mint az ember felelőssége másokkal szemben. Az alkotó elemzésének, mélylélektani vizsgálódásainak alanya egy fiatal újságíró, aki erkölcsi szempontból kétes szerepet is felvállal, csak azért, hogy a készülő riportkönyvéhez hiteles adatokhoz jusson és felderítse az igazságot. Egy újsághír - mely arról tudósít, hogy egy kohómérnök (Marija asz- szony) munkafeladatainak teljesítése közben meghalt - felkelti érdeklődését, ezért elhatározza, hogy utánajár a történteknek, fényt derít a szerencsétlenség okaira, s kipuhatolja: valóban véletlen balesetről van-e szó, netán az asszony önszántából vált meg az életétől. Az újságírót természetesen izgatja Marija asszony egyénisége, s magánélete is, hiszen csak így kaphat választ kérdéseire, s így juthat közelebb az igazsághoz. Hogy az emberek megnyíljanak előtte, s őszintén elmondják, milyen volt az asszony, kivel tartott kapcsolatot, az újságíró Marija elsőszülött Egyetlen éjszaka története ez a francia film, bár talán túlzás is történetről beszélni, amikor a néző csak egy hajnalig elhúzódó rendőrségi kihallgatást láthat a vásznon. Két, különös kegyetlenséggel elkövetett szexuális indíttatású gyermekgyilkosság tanúját (netán tettesét?) hallgatja ki a rendőrfel- ügyeló, azt remélve, hogy vallomása kimozdíthatja az ügyet a holtpontról, s a rendőrség végre a tettes nyomára bukkanhat. Mi tagadás, a kezdő képsorok csupa izgalmat ígérnek, hiszen egy bűnügy felderítése, körülményeinek tisztázása számos meglepetést, váratlan fordulatot is tartogathat, s az alkotók ezt megfelelően „tálalva“ kellő feszültséget teremthetnek, s borzolhatják a néző idegeit. Ez esetben azonban nem ez történt. A közönség érdeklődésének felkeltése után a bűnügyi történetként induló film csakhamar műfajt vált - lélektani drámává változik. Ez egyáltalán nem lenne baj, hiszen napjaink filmművészetében erre nem egy példa akad. A probléma ott kezdődik, amikor a rendórfelügyeló és a beidézett tanú száraz szócsatáját a nézőnek végig kell hallgatnia. S erre a végighallgatás szó a pontos megjelölés, az alkotás ugyanis oly statikus, mintha készítői megfeledkeztek volna arról, hogy filmet forgatnak. 'A párharcot akár hangjátéknak vagy színpadi műnek is feldolgozhatták volna. Ez persze korántsem jelenti azt, fiaként lép fel, s mint ilyen, jogot formál arra, hogy az asszony múltját kutassa. Minél gátlástalanabbá kérdezősködik, s nyomoz, annál kuszábbnak tűnik fel neki Marija sorsa, s a kezdetben világos és logikus összefüggések és körülmények egyre bonyolultabbak és rejtélyesebbek lesznek... S bár az önjelölt nyomozót az első perctől kezdve csakis önös érdekei hajtották, csupán az adatgyűjtés érdekelte, hovatovább rájön erkölcsi felelősségére - az asszony árván maradt tízéves kisfiát ugyanis nem hagyhatja cserben. A film lépésről lépesre tárja elénk Marija múltjának eseményeit, s ezzel párhuzamosan az alkotó arra int: az embereket próbáljuk megérteni, ne ítélkezzünk felettük elhamarkodottan, hiszen a látszat néha csal. hogy a Claude Miller rendezte mű tökéletes érdektelenségbe vagy unalomba fullad. A tanú kihallgatása ugyanis nem a szokványos kérdés-feleletre épül; érdekes, helyenként izgalmas párharccá, szócsatává alakul, melynek során a tanú - aki egyébként a város egyik legbefolyásosabb jegyzője - többször is változtatja magatartását: hol a társadalmi helyzetére hivatkozó, sérthetetlen személyiségként lép fel, hol agresszív, hol éppen az ellenkezője, aki megtörik, s már-már beismerő vallomást tesz, s a tanúból gyanúsított lesz, aztán a kihallgatás újból váratlan fordulatot vesz, s a tanú vádol, majd meghátrál, ismét magára tereli a figyelmet, s magánéletének, házasságának csődjéről beszél... s ez így megy hajnalig, amikorra már annyira belebonyolódik a magyarázkodásba, hogy úgy vergődik, mint egy elerőtlenedett légy a pók hálójában. Ennyi a film, mely bizony egy s másban adósunk maradt. A végén ugyan meglepetést tartogat számunkra, s az elszalasztott lehetőségekért a színészi alakítások- főleg Michel Serrault játéka- némileg kárpótolnak. Michel Serrault a színészi eszközök széles skáláján játszva formálja meg a tanú igen ellentmondásos egyéniségét. Az egyébként tehetséges Lino Ventura, a felügyelő szerepében, ezúttal elhalványul mellette. Látható a filmben Romy Schneider is, a végzet asszonyaként, "-ymSusil Weerarathna felvétele Kiril Varijszki, a bolgár film újságírójának szerepében A tanú (francia) Michel Serrault és Lino Ventura, a francia film főszereplői ÚJ SZÚ 4 1983. XI. 1. ÚJ FILMEK
