Új Szó, 1983. november (36. évfolyam, 258-283. szám)
1983-11-18 / 273. szám, péntek
Varga Rózsa Forbáth Imre hitvallása Tizenhat évvel ezelőtt, amikor a Forbáth-család kérésére Teplicére utaztam, hogy a költő irodalmi életművének hagyatékát az MTA Levéltára számára átvegyem, a kéziratok rendezése közben kezembe adtak egy kézírásos fogalmazványt, mint Forbáth Imre utolsó írását. A fogalmazványt két, egymás alá irt cim fejeli meg: ,,Forradalmi költészet tegnap és ma“, s alatta: Milyen legyen a szocialista költészet?“. Az első cím javításából rekonstruálni lehet, hogy ,,költészet“ helyén eredetileg a ,,költő“ szó állt, s ez jobban is fedi az írás tartalmát, amely elsősorban a forradalmi költő magatartásformáit vizsgálja a múltban és a szocialista társadalomban. A cikket, mint Forbáth utolsó hitvallását a szocialista humanista elkötelezettség mellett, annak idején publikálni akartam, s el is készítettem hozzá kísérő jegyzeteimet. Amint azonban alaposabban belemélyedtem Forbáth Imre régebbi írásainak vizsgálatába, egy 1937-38-ban írt, ,,Művészet és szocializmus“ című terjedelmesebb tanulmányában rábukkantam az 1967-ben írt fogalmazvány mondataira. Az összehasonlításból kiderült, hogy a kézirat szinte szószerinti másolat, amelyet a költő megpróbált újabb gondolatokkal kiegészíteni, de azok aztán csak jegyzetek maradtak. Az 1937-38-ban nagyvonalúan megkezdett ,,Művészet és szocializmus“ című művészetelmé- leti tanulmányból két kidolgozott rész megjelent annak idején a kolozsvári Korunk című havilapban. Eltervezett befejezésében Forbáthot megakadályozták az 1938-as nemzetközi politikai események, amikor teoretikus tanulmányok helyett inkább a Csehszlovák Köztársaság védelmére írt harcos publicisztikára, felhívásokra, sőt, plakátszerűen terjesztett kiáltványok írására fordította erejét. Nagy tanulmánya kidolgozatlan és teljes terjedelmében máig kiadatlan maradt. Forbáth Imre ha élne, ma lenne 85 éves. Amikor nem sokkal halála előtt elővette régi kéziratát, 67 évesen is vállalta a forradalmi költő magatartásának eszményéről 30 évvel azelőtt írt hitvallását. A szocialista humanizmus emberi és költői etikai normáiról írt szép gondolatai ma is, számunkra is aktuálisak. Milyen legyen a szocialista költő? FORRADALMI KÖLTÉSZET TEGNAP ÉS MA A polgári irodalom hőskorának, a romantikának az eszménye a titán volt, a magányos, a leláncolt Prométheusz, pörölve az istenekkel, kinek máját a nagyravágyás keselyűi ették. A költők igyekeztek ezen eszményeknek magánéletükben is megfelelni. Azonban a vadtekintetű, démonikus költő nem mindig maradt a pózoknál. A forradalmi romantika nagyjai áldozatos életükkel igazolták költészetük valódiságát - emlékezzünk pl. Byron és Shelley, Poe, Verlain és Rimbaud életére. Az épater le bourgois se volt mindig ártatlan demonstráció, mint Gautier vörös mellénye a Hernani bemutatóján. Sokszor voltak a nagy romantikusok a szabadságharc barikádjain. A mai avantgardisták legjobbjait is ott találjuk a békéért, szocializmusért folyó harc mezején. Érzik, hogy az igazi művészet nem végződik egy vers utolsó szavánál, sem egy festmény rámájánál. Ugyanazok az erők, amelyek a társadalom mélyéből fakadva létrehozzák az alkotásokat, meghatározzák nagy vonalakban az alkotó művészek életstílusát is. Az igazi költő ma sem lehet más, csak szocialista. Törekszik az élet és a művészet, az elmélet és a gyakorlat, az egyén és közösség dialektikus teljes egységére. Lényeges különbség van a múlt revoláns romantikusa s a ma forradalmi költője között. Az akkori romantikusok individualisták voltak. A tőkés társadalom atomizáló hatása legerősebben a művészi értelmiséget morzsolta fel. Dek- lasszálta, leválasztotta a termelés köldökzsinórjáról, a társadalom peremére taszította. A két nagy társadalmi osztály között, egyikhez sem tartozva, a termelésben elfoglalt helyzete alapján, mint a szétbomlott kispolgárság egy része, ide-oda tévelygett a társadalmi harcok viharában. Az individualizmus, mely a magányosság, gyökértelenség lelki következménye, egyúttal forrása lehetett a kapitalizmus elleni lázongásnak. A legjobbak föl tudtak szabadulni a polgári és kispolgári osztálykö- töttségektól s ezen osztályok előítéleteitől. Az indivitualizmus a társadalmi kritika eszköze lett. Hajtóereje az uralkodó rend elleni küzdelemnek. Művészi síkon ez megmutatkozott a sablon, az akade- mizmus, a maradiság elleni harcban, politikai síkon a forradalmi mozgalomhoz való közeledésben. De az individualizmus idővel komoly akadálya lett a haladó művészet s a szocialista mozgalom szövetségének. Mert az anarchikus, destruktív, kispolgári individualizmus haladó értelme megszűnik, ha nem tud az új helyzetben átváltozni a törénelmi szükséglet parancsára. A munkásmozgalomban a közös munka és harc, majd a szocialista építés a kollektivizmus eszmevilágát és életstílusát követeli meg. Míg a művész a lázongó indivídum egyéni fegyverével küzd csak és nem látja, hogy ez a magányos küzdelme ma már nem időszerű, s hogy közeledése és egybeolvadása a szocialista mozgalommal egy teljesen új, magasabb alkotó- és életstílust kell jelentsen - addig a szövetség nem teljes és a művész nem igazán forradalmi, nem igazán szocialista. A szocialista költő az örököse a haladó hagyományoknak s így a forradalmi romantikának is - de nem ismétlője, nem a másolója. Ez ma hiba és árulás lenne! Meg kell szabadítania magát, ahogy megszabadult a polgári osztálykötöttségektől, úgy a deklasszált értelmiség idnividualizmusától is. Egy új embertípus van keletkezőben, mely teljes kifejlettségét még nem érhette el, de ennek stílusa és erkölcse ránk már ma kötelező. Az egyéni szabadság, a gondolkozás és lelkiismeret szabadsága követelésének, mely nem más, mint a belső, egyéni szükségszeszűk sikátoraiban. De éppen ezért válhattak ezen művészek sokszor a forradalmi munkásmozgalom becsületes és értékes szövetségeseivé. A szocialista művész legyen szocialista alkotásaiban, de legyen az minden vonatkozásban, magánéletében, gondolkodásában is. Megvetendők az olyan esetek, mikor a forradalmi szólamok termelői s hangoztatói pl. odahaza zsarnokok, szadisták és gazdasági síkon kizsákmányolok. Nem egyeztethető össze a szocializmus erkölcsével, ha az, ki hivatva lenne reprezentálni az új forradalmi osztályt, megbízhatatlan, lelkiismeretlen s köpönyegforgató. A szocialista költőt minden viszonylatában a szocialista humanizmus világnézete kell hogy vezesse. A rossz bajtárs, hűtlen barát, az embertársai bújával-bajá- val nem törődő, közönyös ember nem lehet se igazi művész, se igazi szocialista. Guilhaume de Mechaut, ez a XIX. században élt költőmuzsikus mondotta: „Ki érzelmek nélkül költ és komponál, elrontja szavait és az énekét“. Nem lehet igazi szocialista költő tehát, aki nem képes nagy érzelmekre. Az ember emocionális alkotóképességének egyik leggyönyörűbb műve a szerelem. Persze arra az igazira gondolunk, mely férfit és nőt a testi-lelki szolidaritás magas fokára képes emelni. Aki nem tudja szeretni párját, barátját, elvtársát, az hagyja a művészetet, de a forradalmi mozgalmat is: ezekhez szeretet kell, sőt annak gazdag fölöslege. Lásd - hogy csak úgy kapásból idézzek néhány modern példát - Róza Luxemburg leveleit, Louis Aragon vagy József Attila gyönyörű szerelmi verseit. A szocialista költő - s ez persze a legdöntőbb követelmény - legyen állandó összeköttetésben a dolgozó tömegekkel. Tudnia kell, hogy költészetének erőforrása a valóság s a valóság az élő emberek, a dolgozó nép valósága. A tömegektől elvonatkoztatott szocializmus - valami absztrakt szellemi mozgalom formájában- nem szocializmus, legfeljebb annak torzképe. A dolgozók között, megosztva örömüket-bánatukat, munkájuk és harcuk társaként- ott nevelkedik, ott jön létre a szocialista költő. Az egyén és a történelem Vörösmarty drámája a Magyar Területi Színházban Nem mindennapi munkát adhatott ennek a drámának a színrevi- tele egy olyan színházban, amely az elmúlt évadok alatt elszokott a klasszikus szövegektől, s még az olyannyira „mai“ szerzőnek számító Shakespeare-től is utoljára hat évvel ezelőtt játszottak egy komédiát. Vörösmarty Mihály nemrég bemutatott Czillei és a Hunyadiak című drámáján is lemérhető, hogy a feladat mássága mennyire eredeti, a kényszerűségből felvállalt sablonokat is romboló rendezői és színészi invenciókat kíván. Nem is szólva arról a sokat vitatott alkotói folyamatról, amelyet egy-egy klasszikus szöveg modern dramaturgiai és rendezői értelmezése jelent. A konzervativizmus vádjával illetik azt, aki számonkéri a klasz- szikus drámai alkotások átdolgozóin az eredeti változatot. Ha a konzervativizmus azt is jelenti, hogy a klasszikus műalkotás modern színpadi és dramaturgiai törvényszerűségek érvényesítésével megalkotott mai változatán a gondolatot kérik számon, akkor kénytelen vagyok ezt a jelzőt felvállalni. Annál is inkább, mivel átdolgozások, változatok, átigazítások „szerzői“ (rendezők és dramaturgok) úgy védik meg a sokszor szegényes eszmeiséget képviselő „alkotásokat“, hogy a modern értelmezés pajzsát tartják a bírálók felé. Nem végeztem filológiai vizsgálatokat, hogy a színpadról egyszer visszahallott szövegben mennyi az eredeti Vörösmarty, mennyi az 1966-ban (a műsorfüzetben tévesen 1956 jelent meg) Benedek András és Mészöly Dezső készítette változat, és mennyi a Kondár József rendező és Kme'czkó Mihály dramaturg beavatkozása nyomán született rész. Nem is kell ezt elvégezni, hiszen a hangsúly mindig azon van, ami az átigazítói és rendezői tettből a színészek játéka nyomán gondolati tükröződésként megvalósul. Tény, a komáromiak jó érzékkel emelték ki a budapesti Nemzeti Színházban 1966-ban előadott változat Kém alakját. Szándékuk végig követhető, amiben nem kevés érdeme van a szerepet játszó Dráfi Mátyásnak. A gond egyrészt a kém olykor kommentáló dalaival kapcsolatban adódik, amelyek sehogy sem illeszkednek Vörösmarty klasszici- záló nyelvezetű szövegéhez. Másrészt a Kém és Ágnes viszonya tisztázatlan marad. Czillei Ul- rik (Boráros Imre) és Hunyadi László (Holocsy István) ellentéte, amely egyben a dráma aktuális gondolatiságát is hordozhatná, nem úgy jelenik meg a színpadon, mint történelmi jelentőségű emberi ellentét. Míg Boráros Imre a hatalmat tudatosan, politikai indíttatásból bitorló főnemest állított elénk, addig a Holocsy István körvonalazta főhős inkább tétovának, mintsem megfontoltnak tűnt. Mellette a gyermekként korán érett Hunyadi Mátyás is motiváltabb volt, még annak ellenére is, hogy Fabó Tibor ebben a szerepben valamilyen sehol sem látható színészi stílus (ál)modorosságával játszik. Pőthe István V. László szerepében az értelmezés köny- nyebb útját választotta. Az élvhaj- hász király így egyértelműen infantilissá lett, szemben egy pontosabb értelmezés nyomán megalkotható, gondolkodni és cselekedni lusta fiatalemberrel. Turner Zsigmondot (Gara László), Ropog Józsefet (Szilágyi Mihály), Tóth Lászlót (Ujlaky Miklós) és Bugár Gáspárt (Henrik) látva minduntalan az a gondolata támad az embernek, hogy ők a színház megbízható ászai, akik rendezői gondolat ide, rendezői gondolat oda, inukszakadtáig mindent beleadnak a legkisebb epizódszerepbe is. Karakterteremtő képességeikre gondolva olykor-olykor egy-egy főszerepet is megérdemelnének. Fazekas Imrének sajnos nem volt mit eljátszania. A Zsoldosvezér figurája a komáromi változatban minden drámai funkciójától megfosztva mozgott a színpadon (Thália mentsen meg minden színészt az ilyen szerepektől, ha már a rendező nem menthette meg őket). Ugyanez mondható el Or- szágnéról, akit Lőrincz Margit játszott. Más okok miatt sikerült halványra Gara Mária alakja. Mák Ildikó hősnője ugyanazt a típust képviselte, mint Holocsy István Hunyady Lászlója. Színészi eszközök nélkül még a szürkének sem lesznek láthatók az árnyalatai. Ez a szerep exponáltságából eredően is plasztikusabb, finomabb színészi eszközöket kíván. Szándékosan hagytam a végére az Ágnest játszó Kucman Etát, Boráros Imre és Kucman Eta a darab egyik jelenetében (Nagy László felvétele) aki az effajta szerepek (ágyasok, kitartottak, metreszek és hetérák) sablonjai közül egyet sem használt. Mindvégig olyan nőt jelenített meg, aki szépségének tudatában eszét is használja, s feltehetőleg ezért vált veszélyessé a török Kém számára, aki megölte őt. Kopócs Tibor jelmezei a MA- TESZ-ban rég látott, a közönség számára látványban vonzó és szépségében is célszerű együttesben láthatók. Több probléma vetődik fel a díszlettel kapcsolatban. Az elferdített várfalak, anélkül, hogy a nézőben bármilyen hatást keltenének, inkább deszkaépítményre emlékeztetnek. Célszerűségüket a stilizálással megváltoztatható jelleg adja. Bár nem része ennek, meg kell jegyeznem, hogy a színház műszaki személyzete az általam látott előadás több helyén is zavarta a játékot. (Pontatlan világítás, lassú díszletcserék). Ez a tetszetős kiállítású produkció a felsorolt pozitívumok ellenére sem hordoz olyan gondolatokat, amelyek az akutális és korszerű jelzőket kiérdemelnék. A klasszikusok mai értelmezésének az a kulcsa, ami minden történelmi témát, minden történelmi személyiség emberi drámáját minősíti: az elfoglalt hely a történelmi haladás és a reakció drámai konfliktusában. Aligha lehet, különösen ennyire konkrét történelmi esemény köré épített és konkrét személyeket felvonultató dráma esetében, az aktualizálást csak „az emberek (a cselekvő emberek)“ sorsában, tetteiben keresni. Ezeket mindig meggyőződés, körülmény, szándék és mindenekelőtt az emberek sorsában, tetteiben realizálódó történelmi, politikai és ideológiai áramlatok motiválják. Mert az egyének sorsát kutatva abba a hibába is eshetünk, hogy tévesen ítéljük meg őket. Az egyénnek a történelem tart tükröt, mégha ezt a tükröt egy drámában a főhősök vagy a köznép jelenti is. Befejezésül meg kell jegyeznem, hogy a színház műsorfüzete téved, amikor Vörösmarty Mihály e drámáját „a Bánk bán után - a második legjelentősebb nemzeti dráma“-ként emlegeti. Anélkül, hogy a „nemzeti" fogalom ilyen használatán és elemzésén vitatkoznék, felsorolok két drámát: Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde, Madách Imre Az ember tragédiája. DUSZA ISTVÁN új szé 6 1983. XI. 18. Gyökeres György reprodukciója rűség kifejezése, a szocialista mozgalomban pontos határa van s ez a társadalmi szükségszerűség. A harmónia egyéni és közösségi életstílus között az alapja a szocialista erkölcsnek. Mindig zavaróan hat a diszharmónia egy művész élete és művei között. Az igazság az, hogy az osztálytársadalmakban igazi harmónia nem létezhet. Az ilyen társadalmakban mindig működik - mint Gorkij mondta - valami mindenkit és mindent eltorzító erő. A polgári és kispolgári életformákba kényszerített jelentős művészek léleköló s az alkotóerőt aláásó küzdelmet vívtak éppen a magasabb, hozzájuk méltóbb életformákért. Az ilyen életek története sokszor mutatja a művész szörnyű harcát a mindennap piszkos démonaival, a tévelygést az élet
