Új Szó, 1983. október (36. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-13 / 242. szám, csütörtök

Pincérek, szakácsok lesznek MAGYAR OSZTÁLYT IS NYITOTTAK A Fogyasztási Szövetkezetek Szlovákiai Szövetsége 1964-ben szakmunkásképző intézetet léte­sített Somorján (Šamorín). Tizen­két évvel később az iskola új épü­letbe költözött, s így korszerűbb feltételek között folytathatták az oktatást. Ma a szaktanintézetnek háromszázhetvennyolc tanulója, tizenöt pedagógusa, nyolc szak­oktatója és kilenc nevelője van. Háromévi tanulás után pincérek és szakácsok kerülnek ki az iskola padjaiból. Idén - először - magyar osztályt is nyitottak, huszonkét ta­nulóval. Hasonló iskola a kelet- és a kö- zép-szlovákiai kerületben, Pre- šovban és Námestovóban is mű­ködik, s amint az Anna Kršková igazgatóhelyettes szavaiból kidel- rült, mindhárom szaktanintézet kerületi jellegű, a somorjai tehát a nyugat-szlovákiai kerület vala­mennyi járásából vehet fel tanu­lókat.- A legtöbb diákunk a duna­szerdahelyi járásból jön - mondja a legkevesebb pedig Léváról, talán a távolság miatt. Bizonyára tudja, hogy több szakmunkáskép­zőben gondot okoz a kevés jelent­kező, s csak széles körű toborzás­sal érik el a kívánt létszámot, ná­lunk viszont fordított á helyzet. Az iskola iránt érdeklődők száma ál­talában meghaladja a felvehetők számát, így válogatásra is van lehetőségünk. A fiatalok körében a pincér szakma mindig is vonzó volt, s bár a szakács szak is ked­velt, a legnépszerűbb mégis a ket­tő kombinációja. Növendékeink­nek mintegy hetven százaléka lány, az iskola „elnőiesedése“ azonban a szakma jellegéből adó­dik. Végzett tanulóink iránt nagy az igény, nem csoda aztán, hogy mára „kinőttük“ a diákotthont is, az iskolát is. Ezeket eredetileg csak százötven diák számára épí­tették, ma meg a duplájánál is több a tanuló. Igaz, egy részük bejáró, de a bentlakók így is csak szűkösen férnek el. Az iskolában pedig kénytelenek voltunk iroda- helyiségeket tantermekké alakíta­ni, s még így sem tudtuk elkerülni a két műszakos tanítást. Mint minden szaktanintézetben, az oktatás itt is elméleti és gyakor­lati részből áll. S bár a hangsúly a szakmai felkészítésen van, nap­jainkban, amikor egyre nagyobbak az elvárások a szakmunkásokkal szemben, az sem mellékes, mi­lyen elméleti képzésben részesül­nek a diákok.- igen, a szakma elsajátításá­hoz ma már általános ismeretek is szükségesek - mondja Monika Mészárosová, a szakgyakorlat ve­zetője. - A növekvő követelmé­nyek ugyanis igényesebb képzést feltételeznek. Amióta ezerkilenc- százhetvenkilencben bevezettük az új oktatási programot, a tanulók lényegesen több elméletet tanul­nak. Ezt nemcsak azért tartjuk fontosnak, hogy szélesedjen látó­körük és műveltebbek legyenek, hanem azért is, hogy nagyobb nehézségek nélkül folytathassák tanulmányaikat. Akinek kedve van, a bratislavai szakmunkás- képző iskolájában munka mellett érettségi bizonyítványt is szerez­het. Ezt a lehetőséget már több növendékünk kihasználta. Ezek után felvetődhet a kérdés, hogy a megnövekedett elméleti képzés nem megy-e a szakmai felkészí­tés rovására. Erre egyértelműen nemmel kell válaszolnom. Diákja­ink ugyanis az iskolában töltött három év alatt az elméleti oktatás­sal párhuzamosan szakmai kép­zésben is részesülnek, s az új tanterv értelmében a harmadik év­folyam végén írásbeJi vizsgát tesz­nek, majd négy hónapos gyakorla­ton vesznek részt valamelyik ven­déglátóipari üzemben. December­ben kerül sor a szóbeli és szak­vizsgára, s csak ezután kapnak szakmunkás-bizonyítványt. Az el­ső ilyen végzősök az elmúlt télen kerültek ki tőlünk, s az eddigi ta­pasztalatok azt mutatják, hogy a szakmai gyakorlat során jobban kellene figyelni rájuk. Nem titkoljuk ugyanis, hogy a vendéglátóipari üzemekben nem mindig látnak jó példát, sőt egy-egy étterem szín­vonala nagyon is alacsony. És mire következtetnek ebből? Arra, hogy amit az iskolában tanultak, az csupán formalitás volt, hiszen a vezetőjük a legalapvetőbb sza­bályokat, normákat sem tartja meg, tőlük az iskolában pedig szi­gorúan megköveteltük ezeket, és állandóan csak azt hallották, ho­gyan kell viszonyulni a vendég­hez, mit jelent az udvariasság, a szívélyesség, egyszóval, a kul­turált felszolgálás. Jó lenne tehát, ha a szakmai gyakorlat vezetőjét a vendéglátóipari üzemben is az iskolaigazgató irányítáná, így biz­tosíték lenne arra, hogy iskolánk követleményeihez igazodna. Mivel a szaktanintézet növen­dékeinek többsége a déli járások alapiskoláiból érkezik, az 1983/84-es tanévben magyar osztályt is létesítettek az iskolá­ban. Ján Kolibecký igazgatóval az új osztály megnyitásáról, s az ok­tatás feltételeiről beszélgettem.- Iskolánk tanulóinak a fele ma­gyar nemzetiségű, ezért a Fo­gyasztási Szövetkezetek Szlová­kiai Szövetségében - a szlovák kormány határozata értelmében - már a múlt évben felvetődött a magyar tanítási nyelv bevezeté­sének a kérdése - mondja. - Ezu­tán az Oktatási Minisztérium és a Nyugat-szlovákiai Kerületi Nem­zeti Bizottság úgy határozott, hogy az 1983/84-es tanévben iskolánk­ban meg kell kezdeni a magyar nyelvű szakácsképzést, s az illeté­kesek személy szerint engem bíz­tak meg, hogy teremtsem meg a zökkenőmentes oktatás feltéte­leit. Levéllel fordultam hát a kerü­let valamennyi fogyasztási szövet­kezetének járási vezetőihez, hogy tájékoztassanak, milyen az érdek­lődés náluk a magyar nyelvű szakácsképzés iránt, s hány tanu­lóval kötnek szerződést. Voltak já­rások, ahol nem tanúsítottak ér­deklődést a magyar nyelvű képzés iránt, de voltak olyanok is, melyek válasz nélkül hagyták levelünket. Csupán a dunaszerdahelyiek illet­ve a galántaiak jelezték vissza igényüket. Ezek után tizenhét je­lentkezőnk volt, ennyivel viszont nem nyithattunk osztályt, ezért ki­vételesen engedélyezték, hogy a dunaszerdahelyi járás - ahol az érdeklődés meghaladta a felvételi lehetőségeket - terven felül tanít­tasson szakácsokat. így szeptem­berben huszonkét gyerekkel meg­nyithattuk a magyar osztályt, ahol a közművelődési tárgyakat anya­nyelven, a szaktantárgyakat pedig szlovákul tanítjuk, a szakkifejezé­seket azonban magyarul is tudni­uk kell a diákoknak. Persze, ne gondolja, hogy minden ilyen köny- nyen ment, hiszen nem voltak tan­könyveink sem, de egy részük már megérkezett, a többit szerencsére a mezőgazdasági szakmunkás- képzőtől kölcsönkaptuk. A magyar nyelvet külső erőként a gimnázium magyar szakos tanára tanítja, a többi tantárgyat nevelőtestüle­tünk tagjai, hiszen többen magyar nemzetiségűek közülük. A látottak alapján még a kívülál­lónak is feltűnik, hogy a somorjai szaktanintézet Szlovákia egyik legkorszerűbb és legjobban fel­szerelt szakmunkásképzője, ahol a felettes szerv bőkezűnek bizo­nyul, s kellő anyagi-műszaki felté­teleket teremtve mindent megtesz a színvonalas munkáért. Kérdés azonban, hogy az illetékesek a magyar nyelvű képzés lehetősé­geit latolgatva, miért csak a sza­kácsképzést szorgalmazták, ami­kor a fiatalok körében a pincér szakma is vonzó, s az idegenfor­galom növekedésével magyarul beszélő felszolgáló személyzet is kell, és miért nem fordultak az alapiskolákhoz is, hogy pontos ké­pet kapjanak a tanulók érdeklődé­séről. Reméljük - az egyéni és a társadalmi érdek közelítéséért - a jövőben ezt is fontolóra ve­szik. TÖLGYESSY MÁRIA Nem szeretnék megállni Lábik Jánossal - festészetről, kedvtelésről Csallóközi táj, Tél a Dunán, Áradás, Tengerparti emlék..., és még sorolhatnám tovább a rajzok, akvarellek és olajfestmények cí­meit. Bármerre nézek e kis terem­ben, mindenütt tájképeket látok, amelyek az utolsó néhány év alko­tó munkájának termése. A párkányi (Štúrovo) művelődé­si ház kiállítótermében a közel­múltban először kerültek az öt­venéves Lábik János képei a szü­lőváros közönsége elé.- Ebből az alkalomból tájékoz­tatófüzet jelent meg, melyben ez áll: „Festményeit először Plzeň- ben mutatta be 1954-ben. 1979- tól egy esztergomi képzőművész kör tagjaként dolgozik. 1980-tól szerepel csoportos kiállításon. Több önálló tárlata volt idehaza és Magyarországon is“. Azt hiszem az 1954 óta eltelt időszakról ez vajmi keveset mond az érdeklő­dőknek.- Igen, sőt még azt sem mond­hatom, hogy ez a pár mondat összefoglalás dióhéjban. Tulaj­donképpen minden ott kezdődött, hogy édesapám szívesen festege- tett. Tőle kaptam kedvet a festés­hez. Egészen fiatalon fogtam az ecsetet a kezembe, és még a ka­tonaság ideje alatt sem váltam meg tőle. Szakkörbe jártam, ahol aztán munkáinkból kiállítást ren­deztünk. Ez a kiállítás számomra maradandó élmény volt. Később a festés különböző okok miatt hát­térbe szorult. Elfoglalt a család, a munkám. Szobafestő és mázoló vagyok. Idővel a család ösztönzé­sére ismét visszatértem régi kedv­telésemhez. Ráadásul összetalál­koztam egy régi barátommal, Gerstner István festőművésszel. Szabad időben együtt jártunk a természetbe és festettünk. So­hasem dolgoztam műteremben. A táj szépsége mindig is nagy hatással volt rám. A tájban, a ter­mészetben megtalálható minden. Ha megragad egy részlet, akkor muszáj megállni - festeni kell. Mi­kor összegyűlt egy kiállításra való anyag, a dunaszerdahelyi Csalló­közi Múzeumban állítottam ki őket. Az itt elért sikerek újabb alkotásra ösztönöztek. Volt azonban egy fá­jó pont az életemben. Nem na­gyon törődött velem senki. A Jed­nota fogyasztási szövetkezet, ahol huszonhét éve dolgozom, nem tá­mogatott. Hiába volt sikerem a ki­állításokon, valami mégis hiány­zott. Fejlődésre, tapasztalatokra volt szükségem. Sikerült kapcso­latot teremtenem az Esztergomi Képzőművészeti Szakkörrel. Se­gítségükkel művésztáborok, alko­tótelepek aktív résztvevője lehet­tem. Tavaly meghívást kaptam az Esztergomi Galériába. A tervezett egy kiállításból hat lett, így aztán a képeim csak nemrég kerültek haza.- Elérkeztünk a mába. Mit jelent az ön számára ez a kiállítás?- Ez a jubileumi tárlat határkő az életemben. Nemcsak azért, mert ötvenéves lettem, hanem azért is, mert most már úgy érzem, elértem valamit... De nem szeret­nék megállni. Képeimmel a közel­jövőben a szomszédos falvak kö­zönsége is megismerkedhet. Úgy érzem, hogy a festésen kívül még mást is tennem kell. Gerstner Ist­vánnal együtt képzőművészeti szakkör létrehozását tervezzük, hogy az utánünk következőknek a pályakezdés könnyebb le­gyen. KOVÁCS EDIT Beszterce ostroma Ősbemutató a Szlovák Nemzeti Színházban A szlovák zenei élet kimagasló eseményének volt az elmúlt hét végén tanúja a bratislavai Szlovák Nemzeti Színház közönsége. Be­mutatták Ján Cikker Beszterce ostroma című vígoperáját, amely­nek forgatókönyve Mikszáth Kál­mán regénye alapján készült. A ki­váló szlovák zeneszerző hét tragi­kus cselekményű opera után most első alkalommal nyúlt vidámabb témához. A bemutató már ezért is jelentős - a komikum, a felszaba­dult vidámság ugyanis világszerte ritka vendég az operaszínpadon. S itt érdemes megállni egy pilla­natra. Mikszáth regényének han­gulata alapjában véve tragikomi­kus, a főhős, Pongrácz István gróf életvitelének anakronizmusa ke­serűen kacagtató. Mikszáth regé­nyeinek sajátossága, hogy csak lát­szólag egyszerűek, noha puszta cse­lekményük alig több egy anekdo­tánál. Az író derűje, előadásának keresetlen természetessége, üde bája adja sajátos, utánozhatatlan hangulatukat. Ez az, ami - Szerb Antal szavaival - ,,csaknem el födi azt a mélységes kiábrándultságot, eszménytelenséget, sőt itt-ott ci­nizmust, ami a mikszáthi világkép alapja“. Ezért áttételesebbek és ritkán szívből kacagtatok történe­tei. A látszólag laza füzérbe font anekdotáknak felbukkanó epizód­figuráknak egytől-egyig pontos, meghatározott szerepük van. Pongrácz gróf világát, az ideáljai- vagy ha úgy tetszik, rögeszméi- és környezetének szánalmas valósága közti távolságot akkor értjük meg igazán, ha ismerjük például a raccsoló, nagyvilági mo­dorú, de teljesen lezüllött, ebéd­nek szánt sovány varjakra va- dászgató Behenczy bárókat is- ők és a hozzájuk hasonló figurák teszik teljessé a történetet. Mik­száth eredeti regénye, amely a fő­hős halálával végződik, nem sok jóval kecsegtet egy vígopera lib­rettóalapjaként. A zeneszerző na­gyon is tudatában volt ennek, és úgy oldotta meg a problémát, hogy életben hagyta Pongrácz grófot. Ez az egyetlen számottevő változ­tatás az operában, egyébként a cselekmény megegyezik a re­gény cselekményének fővázával. Azt, ami Mikszáth regényéből el­mondható, a szerző - aki egyben rakterisztikusan egyéni dallamvi­lág jellemzi. A Szlovák Nemzeti Színház ve­zetősége és társulata mindent megtett azért, hogy a Bratislavai Zenei Ünnepségek keretében be­mutatott új opera színvonalas elő­adásban kerüljön a közönség elé. A bemutató karmestere, Ondrej Lenárd biztos kézzel irányította a zenekart. Branislav Kriška ren­dező dicséretére válik, hogy a múlt században lejátszódó darabból nem akart holmi kosztümös, histo- rizáló előadást kerekíteni, hanem a mű könnyed hangvételét ragad­ta meg, szabadabb, lazább kere­tekbe helyezve az egész produk­ciót. Jó ötlet, hogy Ordódy és Pongrácz párbaját minden fölösle­ges naturalisztikus és drámai ha­táskeltést mellőzve egy paraván mögött játszatta le, szinte csak jelezve az eseményt. Néhány ap­ró, zavaró momentum, mint példá­ul Estella függöny mögötti akroba- ta-produkciója, vagy Behenczy „kalodájának“, esetlegessége, amely megengedi, hogy a fiatal báró kedvére ki-bemászhasson a börtönét képező rácsok között, nem töri meg az egész rendezés egységes koncepcióját. A díszle­teket Ladislav Vychodil tervezte, a tőle megszokottnál ezúttal jel­legtelenebből. Helena Bezáková jelmezei túllőnek a Pongrácz-ud- var anakronizmusán. Nehezen képzelhető el, hogy a gróf szedett- vedett szolgaseregét rokokó libé­riában, copfos, rizsporos parókák­ban, vakítóan fehér térdharisnyák­ban járatta volna. A főszerepet Ondrej Malachovský énekelte. A jó hangi diszpozícióban levő énekes biztos ösztönnel találta meg az egyensúlyt a különc várúr zsarnoki és kedélyesebb énje kö­zött, ám alakításában mégis első­sorban Pongrácz gróf embersége­sebb vonásai domináltak, s ez meg is felel a figura lényegének. Apolka szerepében Elena Holič- ková hangban, színészi eszközök­ben egyaránt meggyőzően állítot­ta színpadra az opera legpoétiku- sabb alakját. Estellát Marta Nitra- nová alakította. „Várúrnőjéből“ hiányzott az ösztönös női ravasz­ság, inkább a cirkuszosnő közön­ségességét hangsúlyozta ki, a kel­leténél valamivel erőteljesebben. Jelenet az opera III. felvonásából. Jobbról az első Ondrej Malachovský, Pongrácz gróf megszemélyesítője. (P. Šimončík felvétele - ČSTK) a librettó írója is - jól összefogva sűrítette három felvonásba. Ján Cikker részleteiben és egé­szében hatalmas mesterségbeli tudással megkomponált operát al­kotott. Kerülte a hatásvadászó megoldásokat, szellemében klasszikus partitúrát írt. Zenéjében az adott színpadi szituációnak megfelelően váltakozik a vidám­ság és a líra. Különösen ott érzi magát elemében, ahol a gróf léhű­tő udvartartásának tagjait ábrázol­ja. Számos kitűnő zenei ötletet sorakoztat fel, gondoljunk csak a besztercei szenátort alakító ri- pacs színész parodisztikus szóla­mára. Telitalálat a második felvo­nás harmadik képét bevezető köz­zene, a Vág-parti békés esti táj zenei megjelenítése vagy az „Aki nem lép egyszerre“ kezdetű, gyermekdalként közismert induló felhasználása, amely kitűnően ér­zékelteti a gróf „háborúsdijának“ gyermeteg, komikus jellegét. A hangszerelés színes, szelle­mes, kifejező, a mű egészét ka­Bakra, az íródeák nadrágszerepét Ľuba Baricová énekelte-játszotta: a vokálisán nem túl igényes szere­pet jó humorral, kedves-bumfordi- an formálta meg. Behenczy rövid szerepét Peter Oswald énekelte a tőle megszokottnál kissé sápad- tabban, de ez talán az eléggé jellegtelen szerep rovására írható. Trnovský ügyvéd vokális és színé­szi teljesítményre csak villanásnyi lehetőséget nyújtó szerepében Štefan Hudec lépett színpadra. A káplán, a titkár és a várnagy vérbő komédiázásra alkalmat adó szerepét Juraj Hrubant, Pavol Gá­bor és Jozef Špaček énekelte, játszotta hangulatkeltően. A mel­lékszereplők alakításai közül Voj­tech Schrenkel komikusán ágáló színészét kell megemlíteni. A látottakat összegezve el­mondhatjuk, hogy Cikker vígope­rája, amely merőben új vonással gazdagítja a zeneszerző életmű­vét, az egész szlovák zenei élet jelentős nyeresége. VOJTEK KATALIN ÚJ SZÓ 6 1983. X. 13.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents