Új Szó, 1983. október (36. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-07 / 237. szám, péntek

Hašekról, Švejkrol - újat is JIŔÍ HÁJEK ÚJ MONOGRÁFIÁJÁRÓL Prágai barátaim jóval az idei Hašek-évforduló után küldték meg a neves cseh irodalomtörténész új monográfiáját (Jiŕí Hájek: Jaroslav Hašek, Melantrich 1983), de ez a tény igazán nem okoz semmiféle gondot, hiszen Hašekról és világ­hírű alkotásáról sohasem idősze­rűtlen beszélni, írni. Különösen akkor nem, ha egy kitűnő mono­gráfia kapcsán szólunk a fiatalon elhunyt, viharos életű íróról és mü­véről. Jirí Hájek Harcok Hašekért cí­mű bevezető tanulmányában rá­mutat arra, hogy sokak számára úgy tűnik: róla már mindent el­mondtak, s ezért aki róla akar írni, az szükségképpen csupán ismét­lésekbe bocsátkozik. Holott ez tá­volról sincs így. A legtöbben ugyanis a hányatott sorsú író éle­téről írtak, ebben keresték s talál­ták meg a pikantériát, az érdekes­séget, a meghökkentő tényeket, miközben teljesen megfeledkez­tek vagy háttérbe szorították a lé­nyegesebbet: az irodalmi munkás­ságát. A cseh burzsoá kritika a két világháború között nemzetgyalá- zónak, erkölcstelennek, szégyen­letes alkotásnak vagy éppen je­lentéktelen műnek tartotta a Švej- ket. Pedig a regény monarchia- és osztrákellenes hangvétele látszó­lag megnyerhette volna a cseh polgári nacionalista körök tetszé­sét, csakhogy megérezték, a Švejkben ennél jóval többről van szó: Hašek nemcsak az osztrák uralkodó köröket pellengérezi ki, hanem ezzel együtt az imperialista háború értelmetlenségét, s kemé­nyen bírálja, kigúnyolja ezt a tár­sadalmat, amely ezt a háborút is kirobbantotta. A másik próbálko­zást Laco Novomeský idejekorán, már 1933-ban leleplezte a Tvor- bában: „A forradalmi lázadókról a cseh polgári kritika gyakran úgy teremt szalonképes figurát, hogy jólfésültnek ábrázolja őket: Haše- ket éppen ellenkezőleg próbálta emészthetővé tenni: szentimentá­lis figurát, bohócot kreált belőle. Politikai éleslátását, társadalmi valóságát bíráló bátorságát és te­hetségét, tehát igazi értékeit ipar­kodott elhallgatni.“ Évek, évtizedek teltek el, míg a kommunista íróknak Ivan Olb- rachtnak, Laco Novomeskýnek, Julius Fučíknak, sikerült megtisztí­tani Hašekot a sok rosszindulattól, rágalmazástól és olcsó szenzáció­hajhászástól. A mai cseh és külföl­di irodalomtörténészek kutatásaik során ezekre a biztos és erős alapokra építhetnek. Hájek további tanulmányában Hašek viharos életútját kíséri nyo­mon. Igyekszik árnyalt és igaz ké­pet rajzolni. Megtudhatjuk, hogy Švejk németül, oroszul, franciául és magyarul tanúit, többször meg­fordult a monarchia magyar lakta területein is. Fiatal korában a cseh anarchisták álltak hozzá a legkö­zelebb. Sok újat tudhatunk meg szerelmével, Jarmila Mayerovával való meghitt, szép és szomorú végű kapcsolatáról, amely mély nyomot hagy az íróban. Érdekes és lebilincselő rész a Hašek Oroszországban című fejezet is, amelyben nyomon követhetjük az író politikai nézeteinek kikristályo­sodását, valamint a halállal is far­kasszemet néző, kalandos útját. Hašek kezdetben a híres 91. gya­logezred katonájaként esett sok társával együtt orosz fogságba, s kezdetben nem értette az 1917- es forradalmi eseményeket. Rövi­A berlini opera sikerei Az elmúlt berlini operai évad kirob­banó sikere a Baal, Theo Adammal a címszerepben. Brecht 1918-ban írott első színművéből Friedrich Cerha, kor­társ osztrák zeneszerző készített ope­rát. Theo Adam számára nem volt ismeretlen a szerep. Az ősbemutatón, az 1981. évi Salzburgi Ünnepi Játéko­kon a Bécsi Állami Operaház vendég­művészeként már énekelt. A berlini bemutatót egyébként a bécsi operaház művészeinek közreműködésével hoz­ták létre. (B) desen azonban szakít a cseh légi­onáriusokkal, s átáll a bolsevikok­hoz, tagja lesz a Csehszlovák For­radalmi Tanácsnak, belép a Vörös Hadseregbe, az 5. hadosztály po­litikai osztályán tevékenykedik, agitációs anyagokat szerkeszt, többek között a német és magyar nyelvű Nachrichten-Hírek és a Sturm-Roham című frontújsá­gokat, amely sok-sok katonát győ­zött meg a bolsevikok harcának igazságosságáról. Hájek részlete­sen tárgyalja Hašeknek a polgári Csehszlovákiában kifejtett politikai munkásságát, hányatottságát, csalódásait, mellőzöttségét is. A monográfia legnagyobb terje­delemben természetesen az iro­dalmi müveket elemzi. A szerző felhívja a figyelmet arra, hogy idá­ig sok kritikus és irodalomtörté­nész nem méltányolta kellőkép­pen Hašek elbeszéléseit, pedig ezek között is sok az értékes mű. A szatirikus, „dickensi“ humort, máskor pedig groteszk és abszurd elemeket tartalmazó elbeszélései kíméletlenül leleplezik a polgári társadalom kétarcúságát, erkölcs­telenségét, a hadsereg züllöttsé- gét, az egyszerű ember kiszolgál­tatottságát a hatalmi masinériával szemben. Hašek mintegy 50 ma­gyar vonatkozású elbeszélést is írt szegénylegényekről. Savanyú Jóskáról a rablóvezérről, de kigú­nyolta a „tisztelt ház“ bürokratiz­musát és nacionalizmusát is. Ke­vesen tudják azt is, hogy Švejk alakja már ekkor megjelenik né­hány elbeszélésben, regénytöre­dékben is. A derék katona történetét a hú­szas évek elején kezdte végső formába önteni, s nem is tudta teljes egészében befejezni. Ez a regény kíméletlenül szatíra a háború és a hatalmi masinéria esztelenségeiról, amelyet Švejk leplez le, s vele együtt a regény többi szereplője, švejk nem prole­tár, de nem is kispolgár, hanem a nép képviselője. Nem eredendő­en félnótás, hanem azzal válik „államilag elismert hülyévé“, hogy végrehajtja a hatalom képviselői­nek minden parancsát, de nem mechanikusan: történeteiben, ki­szólásaiban felsejlik a városi egy­szerű ember gondolkodásmódja. Švejk ezekkel a történeteivel népi mítusteremtö; példabeszédeivel, reflexióival, nevetségessé teszi a hivatalos eszményképeket. Há­jek Dobossy Lászlót, a kiváló ne­ves magyar bohemistát idézve ál­lapítja meg, hogy Švejk egyáltalán nem a cseh nép szégyene, hanem az emberiesség és az emberiség diadala, aki eredendően cseh figu­ra, de egyszersmind idófeletti, minden korban időszerű hős is. Felfigyeltetók a tanulmány szempontjai is. A szerző Hašekot a világirodalom nagyjaival, Robert Musillal, James Joyceszal és első­sorban Franz Kafkával hasonlítja össze. Hašek és Kafka nemcsak egy időben élt, hanem ugyanab­ban a városban, sőt városrészben, így hát tnindketten ugyanazt a tár­sadalmi, emberi helyzeteket írják meg műveikben. Kafka elsősor­ban azt ábrázolta hogy a társadal­mi valóság miként befolyásolja, alázza meg az embert, Hašek vi­szont ennél tovább lépett: a bajok társadalmi gyökereit mutatta föl azzal az igénnyel, hogy ezt a vilá­got alapjaiban kell megváltoztatni. Jirí Hájek könyve irodalomtörté­neti monográfia, valójában azon­ban lebilincselő, sok új szempon­tot felvető élvezetes stílusban megírt munka. Aki Hašekról és Švejkrol egy számunkra is isme­rős világról sokat és újat is akar tudni, annak a könyvtárából nem hiányozhat az alapmű. SZILVÁSSY JÓZSEF Élmények és csalódások Három fesztivál-hangversenyről A Szlovák Kamarazenekar dél­utáni hangversenyével ünnepé­lyes keretek között nyílt meg az idei, a sorrendben már 19. brati­slavai nemzetközi zenei fesztivál. Bohdan Warchal nemzeti művész vezényletével Mozart F-dúr Diver- timentója, valamint Moyzes Musi- ca Istropolitánája csendült fel ma­radandó művészi élménnyel emel­ve az ünnepi hangulatot. A viga­dóbeli esti hangversenyen a Szlo­vák Filharmónia Ének- és Zeneka­rát (vezetőkarnagy Štefan Klimo érdemes művész) Vlagyimir Ver- bickij vezényelte. A műsorban Ha- csaturjan Orosz fantáziá\a, Mozart c-moll zongoraversenye, valamint a jubiláló Eugen Suchoň nemzeti művész Kárpátaljai zsoltárja szerepelt. Az est szólistái Paul Badura-Skoda (zon­gora - Ausztria) és František Livora (te­nor) voltak.. A dél­utáni kirobbanó siker után érthetően nagy várakozás előzte meg az esti nyitó- hangversenyt. Annál jobban ügyelniük kellett volna a ren­dezőknek (tudomá­sul véve a sok kül­földi vendég jelenlé­tét is), az alkalom­hoz illő műsor összeállítására. Ha- csaturjan sok kiváló zenekari műve közül választhattak volna az ünnepélyes keretnek megfelelőbbet - ha sza­bad megkockáztatnom a meg­jegyzést - művészileg kiforrottab- bat. Az Orosz fantáziához a filhar­móniai zenekar talán a feladat könnyűségét szem előtt tartva fe­lületesen nyúlt, ígyazösszjátékbe- li és intonációs hibák nem kis száma sokban rontotta az ünne­pélyes hangulatot. Badura-Skoda a tőle megszokott biztonsággal, teljes művészi odaadással játszot­ta Mozart egyik talán legszebb zongoraversenyét, kár, hogy a ze­nekar bizonytalanságaival a fafú­vósok kiegyensúlyozatlanságai­val, ritmusbeli és intonációs hibái­val, valamint a karmester monu­mentális, majdhogynem beetho- veni felfogása nem lehettek méltó partnerei. E sorok írója nem ma­radt a szünetben egyedül azon véleményével, hogy még az olyan kiváló nevű zenekar, mint a Szlo­vák Filharmónia sem léphet egy nemzetközi zenei fesztiválon pódi­umra a megszokás és a rutin tuda­tával. Az idén 75. születésnapját Gennagyij Rozsgyesztvenszkij a Bécsi Fil­harmonikusok Zenekarát vezényli (Archív-felvétel) Beszterce ostroma BESZÉLGETÉS JÁN CIKKER NEMZETI MŰVÉSSZEL ÚJ OPERÁJÁNAK BEMUTATÓJA ELŐTT- Úgy tűnik, hogy az operaszer- zők többsége idegenkedik a víg­operától. A legnagyobbak - Verdi, Wagner, Puccini (Verdi fiatalkori sikertelen próbálkozását leszámít­va) egyetlen vígoperát írtak, azt is idős korukban. Mintha hosszú bel­ső érésre lett volna szükségük ahhoz, hogy ebben a műfajban is nagyszerűt alkossanak.- Az operával kapcsolatban az ember ösztönösen inkább a drá­mára gondol, hisz az egész műfaj a dráma jegyében indult, gondol­junk csak Monteverdi vagy Gluck műveire. Pedig vidám témára is lehet jó zenét írni. Mégis, ha átte­kintjük az operairodaimat, kevés vígoperát találunk. Mintha a kom­ponisták féltek volna a műfajtól. Nemcsoda, mert nagyon nehéz feladat elé állítja a zeneszerzőt. A vígopera zenéje legyen köny- nyed, szellemes, sziporkázó, de ugyanakkor művészi is. És ez benne a legnehezebb, mindunta­lan fennáll ugyanis az a veszély, hogy a zeneszerző átsiklik az ope- rett-stílusba. A valódi humor so­sem erőszakos, nem akar min­denáron kacagtatni, nem használ durva hangot, rikító színeket. Wagner, Verdi és Puccini talán éppen ezért írt olyan későn vígo­perát, idős korban az ember már mosolyogni tud az emberi gyarló­ságokon és hajlamos a megbo­csátásra. Sajnos, sok modern szerző összetéveszti a komikumot a cirkusszal. Hol a határ, meddig lehet elmenni a nevettetésben - ezt kell tudni eltalálni.- Mikor fogalmazódott meg a gondolat, hogy vígoperát írjon?- Maga a gondolat már régóta foglalkoztatott, de aztán mindig jöttek a súlyos témák. Eddig min­den operám tragédiával végző­dött. Hát kell, hogy mindig a halál oldja meg a problémákat?- De hiszen Mikszáth Beszter­ce ostroma című regénye is a gróf halálával végződik...- Én is ezen gondolkoztam komponálás közben: ha Pongrácz gróf meghal, hogyan lesz ebből vígopera? Igy hát életben kellett hagynom őt. Hogy hogyan, mi­ként, azt már nem árulom el, ez az opera csattanója.- Miért választotta éppen Mik­száth regényét?- Fiatal korom óta nagyon sze­retem ezt az írót, finom, sosem bántó humorát, minden kegyetlen­séget nélkülöző iróniáját. Anyám öccse orvos volt, a Bakonyban, Ajka-Csinger völgyében praktizált. A vakációt mindig nála töltöttem, ott tanultam meg jól magyarul. Külön szobám volt, benne egy zongora és rengeteg könyv. Ott került a kezembe Mikszáth műve, tizenhat-tizenhét éves lehettem. Már akkor nagyon megragadott, emlékszem, sokat mulattam rajta. Hogy aztán hogyan, mikor jutott az eszembe, hogy operát írjak belőle, nem tudom pontosan. Mindig gyűjtögetem a témákat, most is van párt tartalékban. Jelenleg újabb operán dolgozom, szöveg­könyve Čapek A rovarok életéből című műve nyomán készül. Most fordítom Čapek könyvét,- még cseh-szlovák szótárt is vettem, hogy minél tökéletesebben adjam vissza az eredeti szöveget.- A Beszterce ostroma szöveg­könyvét is ön készítette?- Igen, én írtam, mivel magam tudom a legjobban, hol mire van szükségem. Átdolgozni egy re­gényt nagy merészség, kalandos vállalkozás. Végtelenül tisztelem az irodalmi anyagot, de azért vál­toztatni kell, rövidíteni, sűríteni a cselekményt.- Nagyon meglepett Pongrácz István arca. A régi fénykép kelle­mes arcú, komoly tekintetű, baj­szos-szakállas, szép férfit ábrázol. Nyugalmat, tekintélyt sugárzó megjelenése után ítélve inkább nézném szigorú filozófia-profesz- szornak, mint bolondos várúrnak.- Ezt a fényképet Pongrácz gróf dédunokaöccse kölcsönözte ne­kem. Többször beszéltem a Pong­rácz család tagjaival, voltam a helyszínen is, megnéztem a ne- deci várat és a családi kriptát. A kápolnától nem messze csipke­rózsabokor virított, egy virágot le­téptem emlékbe, ide tettem lepré­selve az opera első zongorakivo­natának lapjai közé.- A rokonok szerint milyen em­ber volt Pongrácz gróf?- Szerintük kissé hóbortos volt, de nem annyira, mint a regény­ben. Mikszáth már az alakja köré kerekedett legendát írta meg. Én úgy állítottam be, mintha ő úzött volna tréfát másokkal, mintha ala­posan átlátott volna a környe­zetén.- Ellenőrzi a rendezők és az énekesek munkáját?- Eljárogatok a próbákra, élve­zem hogyan bontakozik ki az elő­adás. Érdekesen csinálják, a sze­replők pompásan komédiáznak. Amikor az operát komponáltam, néhány jelenet sok fejtörést oko­zott. Ezeket is hibátlanul oldották meg.- Mi okozott a legtöbb problé­mát komponálás közben?- A zene. A szlovák zeneiroda­lomban az operák is ritkák, hát még a vígoperák. A Feltámadás bécsi bemutatója alkalmából ren­dezett sajtókonferencián egy oszt­rák újságíró azt mondta, aranyko­rát éli a szlovák opera, egymás után mutatják be az új műveket. Az osztrák sajtó aztán szerénynek nevezett, mivel nem értettem egyet azzal a bizonyos aranykor­ral. Hogy is mondhattam volna ilyet Bécsben, Európa nagy múltú zenei centrumában, megannyi csodálatos opera ősbemutatójá­nak színhelyén? Mi még csak egészen az elején tartunk, majd ha lesz vagy kétszáz operánk, akkor beszélhetünk aranykorról. Ráadásul ez még a hatvanas évek elején történt, amikor még nekem is alig volt néhány operám. Hol volt még a Corioianus és az ítélet, a Beszterce ostromáról nem is szólva. Ennek a művemnek hol­nap lesz a bamutatója. És már újabb operán dolgozom. És ez a jó. VOJTEK KATALIN ünneplő világhírű mester, Eugen Suchoň Kárpátaljai zsoltára mél­tán került a nyitóhangverseny mű­sorára. A ma már klasszikusnak számító mű szép tolmácsolása valamelyest eloszlatta a hallgató­ságban a kesernyés szájízt. Az október elsejei hangverseny teljes mértékben kárpótolta a nagy élményre várakozókat. A Bécsi Filharmonikusok gondosan meg­választott műsorán egy-egy We­ber-, Mozart- és Bruckner-mű szerepelt óriási sikerrel, ami érthe­tő is volt, hiszen a világhírű zene­kar élén az általános zeneművé­szet nem kisebb egyénisége, mint Gennagyij Rozsgyesztvenszkij, a Szovjetunió nemzeti művésze, a kiváló karmester, állt. Sokan örültünk az október har- madikai hangversenynek, mely­nek műsorán Tyihon Hrennyikov szovjet zeneszerző és zongora- művész 3. zongoraversenye sze­repelt a mester előadásában. Az idén 70. születésnapját ünneplő nagyszerű zeneművész hirtelen megbetegedése miatt a zenebará­tok széles körének nagy sajnála­tára az utolsó pillanatban lemond­ta a hangversenyt, így a Szlovák Filharmónia Zenekara Ladislav Slovák nemzeti művész vezényle­tével Borogyin Közép-Ázsia sztyeppéin című szimfonikus váz­lata után Ján Cikker nemzeti mű­vész Visszaemlékezések című ze­nekari szvitjét játszotta. Ladislav Slovák nemzetközi viszonylatban is nagyra tartott ismerője az orosz és szovjet zenének, várhatóan bri­liáns előadásra készült tehát min­denki. A problémamentesnek lát­szó feladatot viszont a filharmoni­kusok a karmester líraian megin­dító koncepciója ellenére sem tud­ták tökéletesen megoldani. Egye­dül a vonósok tömören szóló, szé­les ívelése és a bőgők tökéletes pizzicatoja érdemel említést. A fesztivál egyik csúcspontjának ígérkezett és a filharmóniai ének­kar, valamint az ütósök hangcso­portjának kitűnő teljesítménye ré­vén azzá is vált Carl Orff, a nemré­gen elhunyt német zeneszerző kantátájának, a Carmina Buraié­nak előadása. A 20. század egyik legismertebb ének-zenekari mű­vében Pászthy Júlia, a kiváló ma­gyar szopránénekesnő, Vojtech Schrenkel, a Szlovák Nemzeti Színház operatársulatának teno­ristája és Jaroslav Majtner, az olo­mouci operaház baritonistája mű­ködött közre. A gyermekkari szó­lókat a bratislavai rádió leánykará­nak Márián Vach karnagy tanította be. A bratislavai bemutató megér­demelt sikere ismét Ladislav Slo­vák nemzeti művész nevéhez fű­ződik, aki a müvet fölényes tudás­sal vezenyelte. RÁCZ T|BOR ÚJ SZÓ 6 1983. X. 7.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents