Új Szó, 1983. október (36. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-25 / 252. szám, kedd

A kritikus felelőssége A portréművészet remekei közé tartozik Rembrandtnak fiáról alko­tott sorozata. E sorozat egyik ké­pe, az olvasó Titus ihlette Vincent Šabík közelmúltban megjelent kö­tetének a címét, azzal az egyértel­mű szándékkal, hogy a modell az olvasó számára az irodalom, a könyv, a szellemiség hirdetője legyen, hisz olvasó ember nélkül irodalomról sem beszélhetnénk. Nem véletlen párosítása a fogal­maknak, ha a korszakunkra jel­lemző gondolkodó ember (Rodin) szimbólumát az olvasó ember (rembrandti) fogalmával szélesít­jük, tőle várva az alkotó, cselekvő ember életünket, jelenünket gaz­dagító és jövőt építő nagy tetteit, nekilendüléseit. Mi sem természe­tesebb, mint az, hogy Az „olvasó Titus“ az irodalom, a szellemiség, a könyv birodalmát hódítja meg, az emberi lét tartós értékeit tekint­heti a magáénak. Elöljáróban vi­szont elmondhatjuk azt is, izgal­mas, érdekes tanulmánykötettel van dolgunk, mely a szlovák iroda­lom eredményeit értékelve az iro­dalom és művészet egészéről is hasznos, megszívlelendő megál­lapításokat tartalmaz. Šabík látha­tóan a tisztességes vitatkozás jo­gának gorkiji szempontjaihoz iga­zodik, véleménye kimondásakor eleve feltételezi a „más véle­mény“ jogosságát, indokoltságát is. Nem a „csalhataltan“ kritikus fellengzős bölcselkedéseinek pó­zában tetszeleg, hanem az értő, gondolkodó, olvasó ember és kriti­kus gondolataiba, titkaiba, eszme- futtatásaiba avat be bennünket. Elemző módon közeledik a mü­vekhez az irodalomtörténeti rend­szerezés lehetőségeit tárja fel a V. šabík által müveit irodalmi kritika, összekötő kapocsnak tekintve az irodalomkritikát a múélvezés és a tudományos feldolgozás között. Az a tény, hogy Vincent Šabík úgy tekint a kritikusra, mint az irodalom munkására, rávilágít műkritikusi tevékenysége lénye­gére is. A kritikusi tevékenységet úgy sorolja a „komoly“ szakmák közé, hogy tudatában van a szak­ma összetettségével, vitatható erényeivel, s azzal is, hogy a kriti­kusi pálya „nem az okosság, in­kább a szenvedély, a megmagya­rázhatatlan lelkesedés megnyilvá­nulása, amely nélkül ez a tevé­kenység elképzelhetetlen. Épp­úgy, mint a kutatók, felderítők és kísérletezők esetében. “ Vincent Šabík oly módon elemzi a hetve­nes évek szlovák költészetének és prózairodalmának eredményeit s a kritika hétköznapjait, hogy tu­datában van annak, az értékek kiválasztásában az igényesség szempontjai nem egyszer csorbát szenvednek. Vincent Šabík az irodalmi kritika társadalmi funkcióját abban látja, hogy a kritika az irodalom esztéti­kai, eszmei és filozófiai kérdései felfedezésével segítségére legyen az olvasónak. Teljesítse azt az elvárást, hogy a műelemzés krité­riuma az irodalomelmélet és iro­dalomtörténet igényei és értékíté­lete alapján a megismerés meg­bízható szempontjaira épüljön s ezt közvetítse az olvasónak. Egy kérdésre adott válaszából (A kriti­ka kérdése a kritikához) azt is megtudjuk, a szocialista műkritika kérdésében meghatározó szere­pet tulajdonít a művész és a kriti­kus közötti partneri kapcsolatnak, mégpedig a művészet társadalmi szerepéből adódó „ közös társa­dalmi felelősség alapján“. Ez utóbbi - megítélése szerint - „a legkevésbé sem zárja ki a kon­frontáció, a 'tárgyi jellegű konfron­táció lehetőségét, de nem a látvá­nyos kirohanásokat.“ Az irodalmi értékekről alkotott felfogása alapján nem véletlen, hogy azok ag. alkotók, akiknek mű­veiről Vincent Šabík véleményt mond, a hetvenes évek szlovák irodalma fejlődésében meghatáro­zó szerepet töltöttek be. Akár úgy, mint az irodalmi élet kiemelkedő és ösztönzést adó alakjai (Laco Novomeský, Alexander Matuška), akár úgy, mint a felszabadulás utáni szlovák irodalom kiváló alko­tói (Vladimír Mináč, Miroslav Vé­lek, Ľubomír Feldek, Vojtech Mi- hálik, Vincent Šikula, Ladislav Bal­lek, stb.). šabík olvasatában az egyes művek nemcsak az elóz- mény-következmény összefüggé­sében vonulnak el előttünk, ha­nem gazdag összehasonlító tény­adatai kereszttüzébe állítva is átvi­lágítja őket, hogy értékrendje sze­rint elfogadható és meggyőző eredményre jusson. Érzékenyen reagál az egyes müvek lényeg­mondanivalójára, s bár néha érve­lésében túlrészletezó - a vita he­vében az irodalom mögöttes terü­leteire is elkalandozik egyértel­műen azt mondhatjuk, Vincent Ša- bík jószemü és alapos mükritikus, kiváló esszéista. Szavainak súlya van, s imponáló felkészültséggel tud vitába szállni olyan kérdések­ben is, melyek a nemzeti irodalom fejlődését, vagy történelemszem­léletét érintik habár az ilyen jellegű megjegyzések nem mindig szá­míthatnak osztatlan sikerre (Szö­vegek és összefüggések Mináč prózájában). Az olvasó Titus című kötet írá­sai közül Laco Novomeský költé­szetével foglalkozó Ľartpourľes- poir (A remény művészete), illetve a szocialista irodalom fejlődéséről szóló tanulmánya (Novomeský és a szocialista irodalom), valamint a kortárs szlovák költészet ki­emelkedő alkotói (Vojtech Mihálik, Miroslav Válek, Ľubomír Feldek, Ján Stacho, Ján Šimonovič, Jozef Mihalkovič) műveit tárgyaló kriti­káit emelnénk ki. Tárgyszerű és pontos a müvekről alkotott ítélet. A prózairodalom fejlődését taglaló fejezetből azok érdemelnek első­sorban figyelmet, melyek a kortárs szlovák írók (Vincent Šikula, La­dislav Ballek, Peter Jaroš) müvei­ről szólnak. E bírálatok egy részé­nél azonban inkább az elismerés, mint az értékelő, elemző szigor jut szóhoz, az egyes müveknél in­kább csak jelezve a vitára ingerlő problémákat (Ján Jonáš és Peter Jaroš műveire gondolunk). Plasz­tikus viszont az a kép, melyet az irodalomkritikus Alexander Matuš- káról (A kritika lehetőségei), és Ján Števčekról (A cselekvő aktivi­tás ideje), valamint az esszéíró Milan Rúfusról (Rúfus visszatéré­se Ithakába) alkot. A kötet végén az olvasó és a könyv viszonyával foglalkozó értekezések, beszélge­tések is értékes, megszívlelendő gondolatokat tartalmaznak. Egyértelműen elmondhatjuk, hogy a Slovenský spisovateľ ki­adásában megjelent kötet tanul­mányai, esszéi nemcsak a kiváló szlovák irodalomkritikus ,,egy évti­zedes óirodalmi együttéléséről“ adnak számot, hanem bizonysá­gai annak az irodalmi gondolko­dásnak is, mely a szocialista iro­dalom gazdagításának igényével sürgeti a valósághoz hü és társa­dalmilag elkötelezett alkotásokat. S mivel ebből a szempontból a hetvenes évek szlovák irodalma különösen eredményes volt, a kri­tikus feladata, hogy visszajelzé­seivel sikerről, sikertelenségről számot adjon. Az a tény, hogy a tárgyalt művek többsége megje­lenésük óta a szlovák irodalom élvonalába került, csak aláhúzza a kritikus felelősségét. Mert a kriti­kától nem lehet azt várni, hogy csak elismételje, felsorolja a té­nyeket. Alapvető követelmény, hogy a kritikus személyi felelőssé­ge teljes súlyával részt vállaljon a szocialista irodalom gazdagítá­sának drámai küzdelméből is. Vin­cent Šabík ezek közé a kritikusok és esszéírók közé tartozik, kötete pedig a kortárs szlovák irodalmi közgondolkodás legjobb alkotásai közé sorakozik. Az elmondottak alapján a kötet összegező jellegű tanulmányainak magyar nyelvű megjelentetése indokolt és kívá­natos volna. FÓNOD ZOLTÁN Róbert, a gitáros Nyúlánk termet, fakuló farmernad­rág és egy gitár - ez Mázik Róbert, a Kassai (Košice) Šafárik Egyetem Orvosi Karának másodéves hallgatója. Külsőleg olyan tehát, mint több ezer kortársa az országban, sőt, a világban, ám mikor Tornaújfalun (Turnianska Nová Ves) kis szobájába toppan az ember, s ismerkedni kezd vele, egyre inkább olyan kép alakul ki róla, melyet szívesen ad közre az újságíró. (A fala­kon népszerű együttesek poszterei, de Seidmann, mint zeneszerző Tomás Seidmann a Csehszlovák Rádió Bratislavai Tánczenekarának zongora-szólistája. A közelmúltban je­lent meg az OPUS gondozásában im­már második profillemeze Ballade pour Adeline (Ballada Adelinnek) címmel. Már a néhány évvel ezelőtt Čarovné klávesy (Bűvös billentyűk) címmel ki­adott első lemeze is bizonyította To­máš Seidmann virtuóz technikáját, hangszerkezelési kvalitásait, ám akkor mégis támadt némi hiányérzetünk. Ki­fogásoltuk a lemez dramaturgiáját, a kísérő zene ötlettelenségét a hang­szerelési megoldásokban, a zongora­szólók több esetben alig érvényesülő szerepét, a lemez szerkezetének egé­szét Éppen ezért igen kellemes meg­lepetés számunkra a második Seid- mann-lemez, amely már sokkal bát­rabb (és éppen ezért hatásosabb) szó­ló-, zenekari és hangszerelési megol­dásokkal bizonyítja, milyen színvona­las produkcióra képes egy kiváló szó­lista és egy kitűnő zenekar, a Cseh­szlovák Rádió Bratislavai Tánczene­kara. Tehát Tomáš Siedmann második profillemeze vitathatatlan előrehala­dást jelent a kitűnő zongoraművész remek interpretáló képességeinek ér­vényesítésében. Ezen a lemezen a ze­nekar és a szólista teljesítménye koor- dináltabb, mint volt az elsőn, a számok zenekari és szólórészei imponálóan illeszkednek egymáshoz. Ezért a le­mez hallgatása közben hol a kitűnő szólista teljesítménye, hogy a rendkívül ügyes, szellemes hangszerelés, hol pedig a zenekar és a szólista kopro­dukciója köti le figyelmünket, s szerez igazi zenei élményt. A lemezen Tomáš Seidmann mint zeneszerző is bemutat­kozik, ugyanis a lemez 13 száma közül háromnak ő maga a szerzője. A hazai szerzők közül még Pavol Hammel és Miroslav Matušík szerepel a lemezen egy-egy számmal; továbbá hallható McCartney két száma a Hey Jude és a Michelle, Herman Hello, Dolly, Kris- tofersson Fort the good Times, Szolov- jov-Szedoj Moszkva parti esték és Kern Smoke gets in your Eyes című ismert szerzeménye, valamint egy Chopin-szerzemény könnyűzenei fel­dolgozása SÁGI TÓTH TIBOR vo-iuk szemközt irodalmunk nagyjainak portréit, találhatja meg a vendég.) Mázikéknál családi hagyomány az irodalom és a zene szeretete. A csa­ládfő - betegségéig a helyi alapiskola igazgatója - saját módszerével .elérte, hogy tanítványai, köztük azok is, akik­nek nagyon rossz volt a hallásuk, szin­te az írással és az olvasással egyidö- ben tanultak meg furulyázni. Ebben a légkörben nőtt fel Róbert is, aki kicsi korától élvezője a ritmusoknak, s olyan vérbeli zenész, hogy saját fantáziáját is muzsikává alakítja, ha kezébe veszi a szólógitárt. (,,A gitáron mindent el lehet játszani. Ez a hangszer felér egy orgonával talán. Én már nem tudnék nélküle élni, s egyre inkább vonzanak a klasszikusok meg a népzene. “) Róbert azonban, bármilyen szenve­délyesen szereti a zenét, ezt is mond­ja: „Úgy tudom, velem együtt négy, magyar tannyelvű gimnáziumot vég­zett hallgatója van az egyetem máso­dik évfolyamának. Valamennyien si­kerrel átjutottunk az elsó két szemesz­ter vizsgáin, de ez nem ment könnyen. Ezt az iskolát csakis az fejezheti be, aki őszintén érdeklődik az orvosi pálya iránt, akit csakugyan vonz ez a hivatás. A gitárt persze nem hagyom örökre a sarokban, ha sikerülne befejeznem az egyetemet, tovább szeretnék zenél­ni. A Szepsi Magyar Tanítási Nyelvű Gimnáziumban jó alapokat kaptam, becsülöm, hogy sikerült bejutnom az egyetemre, s mindent megteszek azért, hogy a diplomával a tarsolyom­ban hasznos emberré váljak.“ Róbert húszesztendős. Találkozá­sunk élmény számomra, mert nem mindegyik farmernadrágos, nyakigláb és gitározó ifjú emberben gyülemlett fel ilyen felelősségtudat. (batta)- ÚJ FILMEK ­Eltűntek az élők között (szovjet) Vlagyimir Fetyint egy nagy sike­rű szovjet vígjáték rendezőjeként ismerhette meg a mozilátogató közönség. A Vadállatok a fedélze­ten volt az első műve, a most vetített bűnügyi történet az utolsó alkotása. A nemrégiben elhunyt Fetyin ismét tehetséges rendező­nek mutatkozik, filmje krimiként is megállja a helyét; izgalmas, te­reteket öltő autólopások ügyében nyomoz a rendőrség, egyelőre azonban eredmény nélkül. Miköz­ben a nyomozók egy azonosítha­tatlan holttestre bukkannak, Zse- nya Hilkov, a fiatal taxisofőr meg­ismerkedik élete végzetes utasá­val. A tiszteletre méltó külsejű férfi ugyanis a házasulni készülő, ám kispénzű fiatalembert beleviszi Jelenet a szovjet filmből szültsége alig lankad. A rendező azonban nem elégszik meg a fel­színnel, a bűnténynél jobban ér­deklik az indítékok. Az izgatja, mi­ként válik valaki becsületes taxiso­főrből egy bünbanda tagjává, egy hétpróbás visszaeső bűnöző cin­kosává. S míg az alkotó a bűnbeesés folyamatát vizsgálja, a két szálon futó történet a bűnözés és bűnül­dözés szakaszait mutatja be. A városkában egyre ijesztőbb mé­a „nagy üzletbe“. Zsenya enged a csábításnak, a könnyen szerzett pénz ígérte életnek. Az autólopás azonban csak egy ideig- megy, visszalépni viszont nem olyan egyszerű, mint hiszi. Zsenya elbu­kik, amikor ■ a bűnt választja, sót bukása halálához vezet. A nyomo­zás természetesen utoléri gátlás­talan megrontóját is, s csak halála menti meg attól, hogy felelnie kell­jen véres tetteiért. A főbb szere­pekben Mihail Dolginyint és Pavel Kadocsnyikovot láthatjuk. Maximilian Schell neve szí­nészként is, rendezőként is ismert a mozilátogatók között. Elég ha csak A nürnbergi per című, Stan­ley Kramer rendezte film főszere­pére utalunk (ezért az alakításáért Oscar-díjat kapott), a saját munkái közül pedig A gyalogos, A bíró és a hóhér vagy a Mesél a bécsi erdő című alkotásokra, melyeket ná­lem megrajzolását helyezi elő­térbe. Alekszandr nyári birtokukon ifjúi ábrándjait kergetve megismerke­dik egy különös szépségű, titokza­tos leánnyal, Zinaidával. Az elsze­gényedett nemesi család sarjának személyében a szende báj, a fia­talos jókedv és ártatlanság buja­sággal, szeszélyességgel, szen­John Moulder Brown és Dominique Sanda az NSZK film főszerepében lünk is vetítettek. Debütáns rende­zői munkája, az Elsó szerelem nagy késéssel, tizenhárom év után jutott el hozzánk Ivan Szergejevics Turgenyev (1818-1883) elbeszélése alapján készült a film, s bár a novella 1860-ban íródott, Maximilian Schell a cselekményt áthelyezte a forradalom előtti évekbe, hogy bemutathassa azt a társadalmat, amely túlhaladta önmagát és pusztulásra ítéltetett. E költői szépségű, romantikus történet egy tizenhat éves kamaszfiú elsó sze­relmi fellángolását ábrázolja, ki­vételes művészettel, láttató kép­zelettel megformálva. A költői fi­nomsággal megrajzolt egyszerű cselekményben feltűnnek a neme­si udvarházak „felesleges“ embe­rei, a cselekvésre és kitörésre képtelen alakjai is, s helyet kapnak a szociális viszonyok is, jóllehet az alkotás elsősorban a lírai szen­vedéllyel, féltékenységgel, fenn- héjazással, kacérsággal, a fél vilá­gi nők könnyű erkölcsével párosul. Különös lírai-romantikus történet az Elsó szerelem, furcsa titokza­tosság, légiesség árad belőle Az alkotás további értéke Sven Nykvist operatőri munkája, amely együtt és minden képben a rende­ző képzeletével; finom érzékkel, mesterien használja ki a helyszí­nek sajátos atmoszféráját, stí­lusát. Határozott erénye a filmnek John Moulder Brown, Dominique Sanda, Maximilián Schell és Va­lentina Cortese ragyogó játéka. Maximilián Schell érzelemgazdag müve több mint egy évtized után is megőrizte eredeti frisseségét és szépségét. Ez pedig csak a kivé­teles értékű müvek sajátossága. Tengernyi kitüntetése közül említ­sük meg legalább az 1970. évi San Sebastian-i filmfesztivál dí­ját. -ym­DJ SZÚ 4 1983. X. 25. Vincent Šabík: Az olvasó Titus című kötetéről Első szerelem (nyugatnémet)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents