Új Szó, 1983. szeptember (36. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-27 / 228. szám, kedd
Madách drámájának ünnepi előadása Jegyzetek a Tragédia szülőföldjén Két nép és két ország találkozásának egyik tere Nógrád. A történelmi sorsközösség és egymásrautaltság, a közel négy évtizede szocialista eszmék erősítette közös és azonos társadalmi fejlődés adott hangsúlyt annak az ünnepségnek, amelyet Madách Imre Az ember tragédiája drámai költeményének Nemzeti Színházbeli bemutatója centenáriumán tartottak Nagykürtösön (Veľký Krtiš). A két országrészt, Közép- Szlovákiát és a magyarországi Nógrád megyét szoros barátság fűzi egymáshoz. A kerület és a megye vezetői rendszeresen találkoznak, gazdasági, tudományos és kulturális együttmüködés táplálja a határ két oldalán élők barátságát. Szlovákok és magyarok, csehszlovákiai magyarok és magyarországi szlovákok éltetője ez a táj. Szép gondolatot képvisel az a rendezvény, amely ez írás megjelenésének idején még javában tart. A Madách Imre Irodalmi és Kulturális Napokat a kerületi és járási szervek a Madách Emlékbizottsággal és a Nógrád megyei tanáccsal közösen rendezték. Ennek az eseménysorozatnak volt kitísúcsosodása a budapesti Madách Színház vendégszereplése Nagykürtösön a Tragédiával. Az alsósztregovai (Dolná Strehová) Madách-emlékmú előtt állva, a budapesti Madách Színház tisztelgő művészeit nézve jutottak eszembe a költő egyik kései verséből ismert gondolatok. Bevallom, Az ember tragédiájának több szakasza mellé egyetlen más versét sem tudnék könyv nélkül idézni. Az Útravaló verseimmel című költeménye is úgy maradt meg emlékezetemben, hogy számos szakasza utal a nagy drámai költemény genézisére, több gondolata amolyan ars poetica, életrajzi és alkotói vázlat mindahhoz, ami Madách Imre szellemiségéből az örökkévalóság figyelmére érdemes: „És míg öröm, bú, hit, meg kétkedés lesz, / Tél és tavasz, ifjúság, szerelem, / Míg szent eszmékért ember harcol, érez, /Mindebből osztályrész jutand nekem“. E sorokra nézve, e gondolatoktól gondolkodva ismét felidézödik az előadás, amelynek számos jelenete a korszerűségre, a romantika korában született drámai mű időtállóságára döbbenthette rá a nézőt. A Tragédia bemutatójának századik évfordulóján felfokozott izgalommal várták a nézők, hogy felgördüljön a függöny a nagykürtösi művelődési ház színpadán. Színháztörténeti esemény részese volt az, aki 1983. szeptember 17-én részt vett a Madách Színház előadásán, valamint az azt megelőző kiállítás megnyitóján. Ilyen közel Alsósztregová- hoz, ennyire mélyen a szívében annak a földnek, amelyben Az ember tragédiája költőjének élete gyökerezett, még nem játszották el a drámai költeményt. Lengyel György érdemes művész rendezésében a Madách Színház társulata Budapesten két szereposztásban játssza a müvet. A három főszerepet játszó színészek két egymás után következő generáció tagjai. A Juhász Jácint, Almási Éva, Huszti Péter (Ádám, Éva, Lucifer) nevével fémjelzett előadást nem láttam. Nagykürtösön Ádámot Dunai Tamás, Évát Bencze Ilona, Lucifert Gáti Oszkár alakította. Ez az előadás az ember (az emberiség) történelmi fiatalságát bizonyította, s értéke, hogy ezt több szempontból, a sokszorosító tükörhöz hasonló módon tette. Bár a tér, a díszlet (Fehér Miklós) és a jelmezek (Mialkovszky Erzsébet) olvasható jelzésekkel stílushoz segítették az előadást, néhány színben (Róma, Bizánc, Prága) az előadás szembefordult az első négy szín tisztaságával. Dunai Tamás Ádámja az önmagát és a világmindenséget tanuló ember alakja volt. Ebben a megismerésben Gáti Oszkár Luciferje nem kalauza, segítője, de akadályozója, megfelemiítőjeként hatott. Éva szerepében Bencze Ilona megmutatta, mennyire nem Lucifer eszköze ő. Ádám és Éva a produkcióban nemcsak a történelmet idéző álom kezdetén és végén lehet társ, de az egyéni és történelmi bukásokban is ölelik egymást. Ennek az ölelésnek az élet folytonosságán túl, Lengyel György rendezésében még egy gyümölcse születik: a két nem egyetlen emberiséget alkot, s mindkettőben ott lehet Lucifer típusa, aki a tudást rosszként is megmutatva olykor felülkerekedhet. Bármennyire is meglepő, a Madách Színház előadásának egyik legmeggyőzőbb értékét az epizódok szereplői adják. Elsősorban Tímár Béla, Papp János, és Sárvári Győző. Petrovics Emil Kos- suth-díjas, kiváló művész karakteres zenei betétjei és dalai alapmotívumokban egy ismert magyar népdal dallamát idézték tudatunkba. Ez a nagykürtösi előadás egyike volt a Madách Színház 1981- ben bemutatott Tragédia-adaptációja századik utáni előadásainak. A napjainkban sokat emlegetett népszínházi gondolat egyik gyakorlati megvalósítója éppen Lengyel György, aki ezzel a rendezésével a Madách-mű jövőbe érő gondolatait, mai, korszerű színpadi formanyelven közvetítette felénk. Látva a vendégszereplést, fontosnak tűnik fel az, hogy a jövőben ne csak a kerületi és a megyei szervek, de az országos hatáskörű intézmények figyelme is megillesse az ilyen eseményeket. Ennek fontosságát az a tény bizonyítja leginkább, hogy a Csehszlovák Szocialista Köztársaság és a Magyar Népköztársaság sokoldalú kapcsolataiban egyre fontosabb helyet foglalnak el a regionális, határmenti kapcsolatok. Ezek fejlődésének egyik szép bizonyítéka a Madách Imre Irodalmi és Kulturális Napok közös rendezvénysorozata. DUSZA ISTVÁN Kép és szöveg Rendhagyó író-olvasó találkozó a Slovnaft kiállítótermében Rendhagyó író-olvasó találkozóra került sor a Slovnaft kis kiállítótermében, ahol augusztus közepétől október 2-ig Marián Minaro- vič gyermekkönyv-illusztrációiban gyönyörködhet a közönség. Az illusztrációk két évenkénti szemléje, a BIB, immár ki-kicsap rendes medréből, a Művészetek Háza ki- állítótermeiból, s egy-egy szlovákiai képzőművész a város más termeiben is módot kap ilyen jellegű dolgainak önálló, külön bemutatására. Ez történt most Minaro- vič esetében, s tárlatán három olyan íróbarátjával lépett az egybegyűltek elé, akiknek gyermekkönyveit az elmúlt öt-hat év során illusztrálta. Tekintve, hogy a délután főszereplője mégis csak a művész volt, a műélvezetben pedig nem a szónak (olvasásnak), hanem a képnek (a látásnak) jutott a főszerep, szabatosan festó-író- nézó-olvasó találkozóról beszélhetünk a követésre méltó, érdekes, a szó legszorosabb értelmében színes vállalkozást értékelve. A mintegy háromórás beszélgetésen a gyermek- és ifjúsági könyvcsinálás egyik szárnyát, az írást, a szöveget Ľubomír Feldek, Ján Navrátil és e sorok írója, míg a másik szárnyat, a képet, a képzőművészetet a művész, illetve Ľubica Pacanovská (a terem igazgatónője) és Radmila Trojanová művészettörténész képviselte. (Trojanová a kiállítás rendezője és biztosa is volt.) Megjelent még a találkozón a művész fiatal barátja, Ivan Jančár, aki egy személyben műtörténész, gitárművész és zeneszerző, és más művész. A beszélgetés lényegében arról folyt, hogy milyen mozzanatokon megy át egy mű, amíg az író fejében megfogant ötlet egy hosszú, bonyolult folyamat végén, sok-sok ember munkájának közös eredményeként gyermekkönyvvé formálódik, s hogy ebben a közösségi munkafolyamatban milyen szerep vár a könyv második kulcsemberére, a képzőművészre, aki fekete-fehér vagy színes képeivel elevenebbé és érzékletesebbé - teljesebbé - varázsolja a gyermek és felnőtt olvasó szépélményét. A találkozó zsúfolt teremben, mintegy száznegyven színes és fekete-fehér illusztráció díszkeretében zajlott le. Minarovič minden illusztrálandó könyvet külön, egyszeri személyiség gyanánt kezel, s ennek megfelelően választ hozzá stílust, kompozíciót, vonalat, színt, tónust. Ján Navrátil könyvéhez a bíbor, Viera Pawlíková szuahéli meséinek afrikai és arab elemeket elegyítő világához a narancssárga tónust, Grozdana Olu- jičová meséihez, erősen kiemelt kékkel, a szivárvány színeit választotta. Erich Kästner Till Eu- lenspiegelének huszonöt illusztrációja késógótikus-reneszánsz stílusban, a miniatúrák sárga, narancs és kék színében készült, Viktor Krupa Hawaii-szigeti meseföldolgozásait illusztrálva pedig, uralkodó pirosban, a művész bizonyos óceániai, leginkább Húsvét- szigeti törzsi művészetek stílusát követte. Martin Kukučín szlovák író Dom v stráni (Ház a hegyoldalban) című klasszikus regényének rajzos illusztrációin a kivitelezés csipkés, biedermeieres finomsága ötlik szemünkbe, saját versciklusát és Mikola Anikó Nyárutó című versét kísérő (kiegészítő, megjelenítő, kivetítő) grafikai vallomásaiban pedig a vízió zsúfolt, rétegzett, álomszerű karakterét figyelhetjük meg. (Érdekes, hogy meg- ' rendelésre készült sorozatai mellett, amelyekben főleg mesteri tudását, alkalmazkodókészségét és hajlékonyságát érvényesítette, ez a belülről fakadt tizenkét lapos grafikai ciklus is látható a kiállításon, s hogy a művész vallomása a művészettörténet alapvetően romantikus áramához igazodik.) Ez a gyökérzet magyarázza Minarovič színes illusztrációinak erős, karakteres, nyers, égő színeit és grafikai vízióinak Dürer apokaliptikus „szürrealizmusára“ emlékeztető hangulatát. Ján Navrátil a mester színeit találta kifejezőknek, e sorok írója pedig arról beszélt, hogy nyomdában levő ifjúsági versciklusának fekete-fehér illusztrációit, amelyek stílusukban egészen közeli rokonai a művész grafikai vallomásainak, viszontih- letőknek érzi, s azok hatására, amelyek kiadói megfontolásból nem kerültek be a könyvbe, új, „felnőtt“ szövegeket szeretne írni. Marián Minarovič nem ismeretlen Szlovákia magyar lakta vidékein; voltak egyéni és társas kiállításai, például a szobrász Nagy Jánossal együtt, s dedikált Szen- cen (Senec). Reméljük, hogy az általa illusztrált szlovák gyermek- és ifjúsági könyvek (Ján Navrátil, Ľubomír Feldek, Krupa, Pawlíková művei) magyarul is megjelennek, s kiállítását egy-egy könyv megjelenésekor városaink felnőtt és gyermekközönsége is láthatja majd, hogy ily módon a biennálé, a BIB necsak a főváros egészére, hanem az ország déli szegélyére 1 is kisugározzák. írók és illusztrátorok közös szereplése és dedikálása pedig olyan lehetőség, amelyet minden iskolai és községi könyvterjesztő vagy népművelő örömmel támogathat. KONCSOL LÁSZLÓ ÚJ FILMEK Fényjel a hídnál (szovjet) Kimeríthetetlen téma a második világháború. A Nagy Honvédő Háború bővelkedett testet, lelket, jellemet próbára tevő helyzetekben, számtalanszor komoly válaszút elé állította a fasiszta betolakodók ellen a hazájukért harcolókat. Az ádáz harc egy megtörtént epizódját beszéli el Jurij Boreckij kalandokban bővelkedő filmje, a Fényjel a hídnál. sál is rivalizáló náci vezetőknek, hogy kézre kerítsék a partizánok legendás hírű vezetőjét és megsemmisítsék az ellenállást. Az elvetemült fasiszták a gyermekeket akarják elhurcolni, arra számítva, hogy ezt a partizánok nem nézhetik tétlenül, s a parancsnok szépen belesétál a csapdába. Megindul hát a versenyfutás, s a hazafiaknak nemcsak saját életükért kell Fáradt és éhes gyerekek csapata menetel a hitleristák által megszállt területen. Ezerkilenc- száznegyvenkettót írunk; a partizánok le-lecsapnak az ellenséges megszálló csapatokra, ám a küzdelem kimenetele attól függ, hogy melyikük tud ügyesebben csapdát állítani. A szarvast legjobban úgy lehet tőrbe csalni, ha gidáját veszély fenyegeti. Tudja ezt az Abwehr ezredese és gestapós ve- télytársa is, ezért a szarvasva- dász-akciónak nevezett művelethez csalétkül egy gyermekotthon kis lakóit szemelik ki. A gyermekek jó ürügyül szolgálnak az egymásküzdeniük, de a gyerekeket is szeretnék megmenteni. A két náci is vetélkedik, kié legyen a parancsnok elfogatásának és egy - időközben a kezébe jutott fontos táska visszaszerzésének érdeme. Váratlan fordulatok után egyetlen kis híd védelme dönti el az élethalál küzdelmet. A gyermekeknek mindenáron át kell jutniuk rajta vagy valamennyien ott pusztulnak. A partizánok vezetője dönt, döntése e terület sorsát határozza meg. A végén ugyan minden jóra fordul, halálos áldozattal bár, de sikerül kicsúszni a nácik gyűrűjéből, megmentve a gyermekotthon lakóit is. Gary Cooper, ki vagy a mennyekben (spanyol) Van-e annál képtelenebb és abszurdabb lelkiállapot, mint amikor valaki végső tehetetlenségében és kétségbeesésében egy filmsztár fotójához fohászkodik? A spanyol Pilar Miro egy ilyen szituációba helyezi hősnőjét, amikor a teljes magára maradottság érzését akarja ábrázolni. A gyerekkori fotók közé keveredett Gary Cooper-kép mosolyától sem kap a hősnő semmiféle belső erőt. pedig azért veszi elő a régi elfeledett fényképeket, leveleket, hogy múltjának felidézésével lelket öntsön magába. A félelem eluralkodásának folyamatát kíséri végig Pilar Miro fiatal hősének, egy sikeres tévé- rendezőnőnek három napjában. Andrea a férjétől elvált, barátjával szokvány kapcsolata van, de ez kielégítő számára. Elsősorban a munkája érdekli, ám ebbe a lendületes és céltudatos életbe betör a kikerülhetetlen fenyegetettség érzése. Megtudja, hogy terhes, de a gyermeket nem tarthatja meg, mert szervezetében daganatot fedezett fel orvosa, s a műtét elkerülhetetlen. Állapota végzetes is lehet. Érzékeny és finom lélektani elemzést használó munka ez a spanyol film, amelynek története persze nem egészen új, hiszen nem egy feldolgozását láthattuk már filmen, színpadon. A spanyol rendező visszatekintő formájában meséli el három nap, a nő kórházba vonulásáig hátralevő idő eseményeit, amikor Andrea számvetésre kényszerül: meddig jutott el az életben, mit ért el, mi az, amitől- ha balsejtelmei beigazolódnak- el kell majd búcsúznia. Finom jelzésekkel, múltbeli utalásokkal s felzaklató jelenetekkel ábrázolja a film a bizonytalanság és a kétség óráit, napjait, az emberi kapcsolatok alakulását kiélezett helyzetben. Andreának egyedül kell megvívnia a félelem és a „halálodra magad maradsz“ rémével. Hiába a szerető jelenléte, hiába a volt férj felbukkanása, csak a saját belső tartására, önnön erejére számíthat a mindent eldöntő pillanatban. Mercedes Sampietro e spanyol alkotás főszerepéért az 1981. évi moszkvai filmfesztiválon a legjobb női alakítás díját kapta. -ymA mozik most vetítik a Talán a harmadik... című olasz vígjátékot. A képen Laura Antonelli és Bemard Blier a film egyik jelenetében ÚJ SZÚ 4 1983. IX. 27. Jelenet a szovjet filmből
