Új Szó, 1983. augusztus (36. évfolyam, 179-205. szám)

1983-08-08 / 185. szám, hétfő

Konkoly ’83 „Semmi sem olyan alkalmas arra, hogy a fejlődésben levő ifjú lelket fennkölt, szép érzésekkel megtöltse, mint a csillagászattal való foglalkozás, mert ez nemcsak magasztos, de egyben fele­melő hatást gyakorol az emberi lélekre. Éppen ezért senkit sem szabad megfosztani attól a nagyszerű érzéstől, amit a világűr szemlélete jelent a mindennapi élet kicsinyes tülekedéseiben kifáradt embernek... “ (Diesterweg) A z idei Jókai-napokon több üzlet kirakatában is olvas­tam az alábbi slogant: ,,Kultúra a divattal, divat a kultúrával“. Az­óta is foglalkoztat, hogy az amatőr művészetnek évről évre otthont adó város kereskedői mit akartak ezzel megfogalmazni. Ha a divatot, mint társadalmi jelenséget vizsgáljuk, a szakiroda- lomban számos egymásnak el­lentmondó, egymástól különböző vélekedésre lelhetünk. Egyesek tagadják a divat történetiségét, s csupán a lelki tényezőket tartják meghatározónak. Mások egyértel­műen leszögezik, hogy mindezt az emberi társadalmak fejlődéstörté­netén keresztül lehet csak vizsgál­ni. A legújabb marxista kutatások a divatot rokonítják az emberben a történelmi fejlődés során kiala­kult „az új iránti igénnyel“. Ha enciklopédikus egyszerűsítéssel próbáljuk a fogalmat megközelíte­ni, akkor az Esztétikai Kislexikon­ban a divatról ezt olvashatjuk: ,,A művészetben azon jelenségek összefoglaló elnevezése, amikor bizonyos tartalmi motívumok vagy formai megoldások ideig-óráig jel­lemzővé vagy uralkodó jellegűvé, sablonszerűvé, banalitássá válnak az átlagos vagy ennél is alacso­nyabb színvonalú művekben“. Er­ről árnyaltabb és szélesebb hori­zonton szemlélődik Szerdahelyi István: „A divatosságot az imént úgy határoztuk meg, mint azon dolgok összességét, amelyek egy-egy időszakban (társadalmi méretekben vagy egy-egy osztá­lyon, rétegen, csoporton belül) leg­inkább megtestesítik az uralkodó eszmények normáit, s ezért legin­kább keresettek és - egy idő múl­tán - elterjedtek. “ Ebben a megfo­galmazásban azt is ott találjuk, amit Szerdahelyi a divat alapvető ellentmondásos tulajdonságának tart. „A divat csúcspontja így rendszerint egybeesik a divat megszűnésével, egy új divat kez­detével is: amikor már minden nő túsarkú cipőben jár vagy lófarkas frizurát hord, akkor e cipő, hajvise­let már meg is szűnt vonzó lenni, s a divattervezők törhetik a fejüket az új fazon megalkotásán. Lénye­gében ugyanez áll a művészeti divatra is: egy-egy „izmus“ vagy szórakoztató műfaj stb. vonzereje csak addig tart, amíg a piac telítet­té nem válik, s aztán már valami mással kell előállnia annak, aki haszonnal akar túladni porté­káján.“ Vagyis: a divat a kultúrának felszíni, külsőségekben megnyil­vánuló egyik formája, olykor mes­terségesen üzleti vagy ideológiai meggondolásból felélesztett igény. S ez kétszeresen igaz a művészetek világában, ahol a divatjelenségek ideig-óráig ural­kodó „eszményei“ alacsony szín­vonalú, közhelyes tartalmú, pro- pagandisztikus töltetű, sablonos müvekben jelentkeznek. Nos, ha az idézett slogant a fentiektől közelítjük meg, akár fel is háborodhatunk, hiszen a kör­nyezet (a város), az esemény (az amatőr színjátszó fesztivál), amelyhez kapcsolták, egyben olyan értelmet kölcsönöz az amúgy első olvasásra megnyerő szövegnek, amilyet az amatőr mű­vészeti kultúra sem vállalhat fel. Legalábbis nem a jelmondat első felében kínált közösséget a divat­tal. Enélkül is elég sok nem kívá­natos divatjelenséggel találkozha­tunk mindennapi kultúránkban. A slogan második része már elfogadható, mert ha a kultúra ér­tékeit felvállalja a divat, vagyis együtt halad a kultúrával, az ellen senkinek sem lehet kifogása. Per­sze ehhez ki kell emelni a divatot, mint társadalmi jelenséget, és for­mát, tartalmat adni számára, hogy jó divat lehessen Ehhez kell a kul­túra, amelyet példánkban rész­elemként az amatőr színjátszó mozgalom hivatott képviselni. L. Kogan szovjet esztéta erről a kö­vetkezőket írja: ,,A jó ízlés miben­léte nemcsak abban áll, hogy az emberek követik a jó vagy új diva­tot, hanem abban is, milyen eszté­tikai alapról közelítenek a minden­kori divathoz.“ Vagyis: a tömegíz­lés formálását tartja fontosnak, s ebben nem lehet mindent az iskolára hárítani... Ha nemzetiségi kultúránk elmúlt évekbeli pozitív divatjelenségeit vizsgáljuk, szembetűnő, hogy mi­lyen fontos helyet kapott a folklór iránt megnyilvánult érdeklődés mellett, a művelődés sokoldalú le­hetőségeinek a keresése. Az an­nak nyomán fellendült művelődési klubmozgalom azonban ezt a di­vatjelenséget nem tudta átmenteni a kultúra tartós jelenségei közé. Ennek elsődleges oka abban volt, hogy a szervezők, az irányítók az igény meglétének számbavétele­kor és vizsgálatakor rosszul tették fel a kérdéseket. A „Mit?“ és „Ho­gyan?“ helyett, legelőször a „Mi­ért?“ és „Minek?“ hangzott el. S az utóbbi két kérdés a klubszerű művelődés divatjának létjogosult­ságát vonta kétségbe... Más összetevőkkel és együtt­hatókkal ugyan, de hasonló mó­don jelentkezett egy divatjelenség az olvasáskultúrában, amely a hetvenes évek végén teljesed­hetett volna ki. A könyvkereskede­lem egyik meghatározója az új­donságok (információk) kínálatá­nak üteme, vagyis a könyvkiadást naprakészen követő áruszerkezet. Ezt az olvasói igényt (a tömegek tudatos ízlésformálásával együtt) volt hivatott kielégíteni a gyakorla­tilag már megszűnt könyvbarátok, illetve versbarátok köre. Ebben a „kiadói-olvasói körben“ a Ma­dách kiadóhoz nemcsak vásárló­ként kapcsolódtak az olvasók szá­zai, de a közvetlen kapcsolat kel­tette illúzió tudati és lelki kötődést is jelentett minden kiadói tetthez. Éppen ezt a divatjelenséget nem lovagolta meg kellőképpen a taka­rékosságra ily módon törekvő in­tézményünk. Lám, egy értelmezett jelmondat­nak is milyen sokirányú összetevője lehet, bár szerzői aligha gondoltak a fentiekre. Ellenkező esetben tel­jesebb, egyértelműbb és elfogad­hatóbb jelentést adhattak volna neki, ha csupán így írják fel: ,, Di­vat a kultúrával“. Mert azt azért el kell ismernünk, hogy a kultúra tar­talmában mélyebb, megjelenési formáiban értékesebb történelmi vívmányokra, szocialista társadal­mi tudatformáiban egységesebb eszmerendszerre épül, mint a di­vat. DUSZA ISTVÁN Este 10 óra van. Már világíta­nak az utcai lámpák, a vendéglők, kocsmák éppen zárnak. Az utolsó vendégek boros hangulatban, da­lolva tartanak hazafelé, számukra véget ért a nap. A távcsövekben a Jupiter, a bolygók királya látható. Körülötte négy holdja, melyeket először Ga­lilei pillantott meg távcsövével. A bolygo pereméhez legközelebb látható az lo, melynek segítségé­vel Roemer a 18 században első­ként mérte meg a fény sebes­ségét. Az utcáról hangos szóváltás hallatszik. A házak ablakaiból las­mokat, míg a negyedik írásban rögzíti a diktált adatokat. Átlagban hárompercenként figyelnek meg egy-egy kettőst. A két óramutató fedi egymást. Alszik a város, s aligha akad valaki a környéken rajtunk kívül, aki a csillagos égbolttal „vesződne“. A park egyik szögletében mete­orokat észlelnek szabad szemmel. Idén viszonylag gyenge aktivitást mutat az éta Capricornidák mete­orraj. Óránként csak 4-5 hullócsil­lagot látni. Rövid pihenőt tartunk. Kicsi­nyek és nagyok, köztük legtöbben a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) járás amatőr csillagászai, összejövünk a tábor közepén, ahol a magasban, két fa között kiteszitve leng a tábor zászlaja. Rajta annak, a Konkoly Thege Miklósnak a képmása, aki az itteni csillagvizsgáló alapítója és tábo­runk névadója. Megbeszéljük a to­vábbi programot. Valaki szalon­nát, kenyeret hoz. Pillanatokon belül eltűnik. Utoljára valamikor délben ettünk, a hazai már régen elfogyott. Az idén anyagi támoga­tást nem kapott a tábor, s akihez ez a hír későn jutott el, az most ,,csillagot néz vacsorára“. A kisebbek közül néhányan aludni térnek, de mi folytatjuk az észleléseket. Sietnünk kell mert a kakasok már sürgetik a hajnalt, s a keleti égbolton fokozatosan tünedeznek el a halványabb csil­lagok... Félóra múlva NDK-beli csilla­gász vendégünk befejezi a fotó­zást a nagykupolában. Mire leér a táborba, már mi is elpakoljuk a távcsöveket. Leülünk beszélget­ni, ki mit észlelt, fotózott az éjsza­ka folyamán. Az eszmecsere egész napkeltéig eltart, amikor új­ra felmegyünk a kupolába. Beállít­juk a Coude távcsövet a napra. A vetítő ernyőn a Nap aranysárga korongja ragyog. A csillagvizsgáló munkába érkező munkatársai hi­tetlenkedve néznek, hogy ilyen korán keltünk. Már csak egy torz mosolyra futja. Gyorsan rajzot ké­szítünk a napfoltokról, majd visz- szatérünk a táborba. Néhányan reggelizni indulnak. Megmosdunk, s kissé felfrissülve szedjük össze jegyzeteinket. Reggel kilenctől es­te hatig öt előadást fogunk tartani a tábor részvevőinek. Néhány cí­me: A Nap energiatermelése, A Világegyetem szerkezete, Az üstökösök fizikája. Délután az idő­sebbek kiszámolják, hogy az Ari- zóniai krátert milyen tömegű test becsapódása okozta. Ebéd után a fák árnyékában alszunk egy kicsit, miközben az egyik csoportban élénk vita folyik a gravitációról. Négytől folytatódik a program egészen estig. Sötétedéskor filmet vetítünk a csillagok világáról, majd előkészítjük az éjszakai progra­mot. Felállítjuk a távcsöveket, s beállítjuk a Vénuszra, amely ke­cses sarlóként tündököl a távcső­ben. A nagyítás 250-szeres. Gyö­nyörű, csillagfényes éjszaka vár ránk... Este 10 óra van. Már égnek az utcai lámpák, a vendéglők, kocs­mák éppen zárnak. Az utolsó ven­dégek boros hangulatban, dalolva tartanak hazafelé, számukra véget ért a nap. BÖDŐK ZSIGMOND vasárnap sem az elmúlt hetek­ben, és mire hazaértek estén­ként, sokszor már a kocsma is bezárt, pedig úgy, ahogy vol­tak, izzadtan, átnedvesedett, olajfoltos overallban, a kocsma sajátos hangulatú közösségé­ben szívesen öblítették volna le a forró nap porát, egy kis „jó érzést“ szerezve maguknak, felélénkítve fáradt testüket, lel­kűket is mielőtt elalszanak. A kenyér ma sem könnyen kerül asztalunkra. Legfeljebb kevesebb ember lévén, mint a múltban. De az a ,,kevesebb ember" nem kevésbé adja ma­gát az aratásnak, az aratásba, mint az egykori kaszások. Aki mást hisz, nemhogy aratást nem látott mostanság, de még aratót se. Sokat mondanak ró­luk, munkájukról, teljesítmé­nyükről a számok, de többet a verejtékes, napégette kezük, felsőtestük, arcuk, melyben fe­héren villan a tekintet, mint négerarcban. Ezek arról is me­sélnek, hogy a hőséget nem a gép győzi le, hanem az em­ber; az embertől függ minde­nekelőtt, hogyan sikerül a megdőlt táblákról begyűjteni a termést; és a gépek hibái, a javításuk, hogy mielőbb is­mét indulhassanak, nem a gé­pek gondja, hanem az emberé, aki ha kap is szabadot, nem tud nyugodtan lenni otthon, minden pillanatban hívhatják. Amíg tart az aratás, benne kell lenni a folyamatban, egész emberként, éjjel és nappal, hétköznap és ünnepnapon. Aratónak és traktorosnak, rak­tárosnak és szerelőnek. Hogy ezt az egészet nem ingyen csinálják? Hogy jó pré­miumokat kapnak? Hogy gon­doskodnak étkeztetésükről, egyenesen a „munkahelyük­re“ viszik az ételt, üdítővel? Hogy esténként a falu hang­szórói zenét sugároznak tisz­teletükre? Hogy az egész vé­gén kulturális műsorra kapnak külön meghívót, esetleg juta­lomutazást szerveznek szá­mukra? Ez igaz, bár nem csak nekik „szól a zene“, hanem az új kenyérnek is, meg mindan­nak, amit az aratás ősidők óta jelent az emberi közösségek életében. De az aratást mindez sem teszi könnyebbé. És hát eze­kért az „előnyökért“ vállalkoz- na-e rá manapság akárki? Mondjuk, azok közül, akik úgy gondolják, hogy most már könnyű az aratás, elvégzik a gépek. Ez a féligazság egyébként talán azért is szület­hetett meg és terjedhetett el, mert sokszor többet beszélünk a gépekről, mint az emberről, akit ha meg is szólaltatunk, akkor is általában a gépekről beszéltetjük, annak erényeiről, hibáiról. Azt hiszem, jobban kellene őt, az aratót - akinek minden bizonnyal a vetéshez is köze volt és lesz - látni és láttatni. Nem úgy természetesen, mint a szórakoztatóipar sztárjait vagy a sportversenyek hőseit, nem erről van szó, az más ,,múfaj“. Hanem egyszerúen „csak“ úgy, mint embert. (bodnár) Divatkultúra és kultúradivat ÚJ szú 4 1983. VIII. 8. ARATÓK Aki az országúiról bámulja /» az aratókat, aligha lát­hatja őket, legfeljebb törpék­nek a magas gépeken, gépek mellett. És így miért ne gondol­ná azt, amit sokan, hogy ma már könnyű az aratás, elvégzik a gépek. Féligazság ez, vagy még annyi sem. Próbálnátok csak meg! - mondanák az ara­tók, akik számára tájainkon nem volt szombat, nem volt Újra felmegyünk a kupolába (A szerző felvétele) san elfogynak a fények; a Pannó­nia most robog keresztül Ógyallán (Hurbanovo). Az észlelés a Szaturnusszal folytatódik. Félrebillent karimájá­ban néha elővillanik a Cassini rés. A bolygó mellett két éve haladt el a Voyager-2 űrszonda, értékes adatokat küldve a Földre naprend­szerünk külső tartományaiból. Fél tizenkettő. Szinte teljesen elnéptelenedett a város; a Hold lassan a háztetők fölé kapaszko­dik, s egyszerre ezüstös köntösbe öltözteti a tájat. Tompán csillognak a csillagvizsgáló kupolái, s köny- nyen kivehetők a parkban felállí­tott távcsövek körül forgolódó alakok. Az épületen csikorogva fordul az egyik kupola, jelezve, hogy ott is munka folyik. Pontosabban az M 57-es jelzésű gyűrűsköd a meg­figyelés tárgya, melynek központi csillagát a magyar Gotthard Jenő fedezte fel. A másik kupolában egy észlelöcsoport dolgozik. Ket­tőscsillagokat figyelnek. Egyikük számolja a csillagidőből a koordi­nátákat, másik a távcsövet állítja be, a harmadik észleli az objektu­Benkóék új lemeze A világszerte jól ismert Benkó Dixieland a közelmúltban ünne­pelte megalakulásának huszadik évfordulóját. A jubileum alkalmá­ból jelent meg Krém márkajelzés­sel - Face to Face (Szemtől szem­be) címmel - az együttes új leme­ze. Köztudott, hogy a Benkó- együttes amatőr zenekar, tagjai tehát nem hivatásos zenészek, a zenéléssel csupán kedvtelésből foglalkoznak hivatásuk mellett. Ilyen értelemben valóban amatő­rök. Zenei tudásukat, hangszere­lési képességeiket, „csapatmun­kájukat“, tehetségüket és virtuozi­tásukat tekintve azonban elérik, sőt, felül is múlják a legtöbb profi dixieland-együttest. A hatvanas évek elején robban­tak be a magyar könnyűzenei élet­be, s akkoriban ők alkották a tradi­cionális jazzmuzsika egyetlen együttesét Magyarországon. Sa­játos előadásmódjuk, eredeti hangszerelésük, számaik lüktető és egyéni atmoszférája, szólistáik technikai tudása egyszeriben a vi­lág legjobb dixieland-együttesei­nek sorába emelte Benkóékat. Az együttes két évtized alatt bejárta szinte az egész világot és számos jazz-fesztiválon értek el kimagasló sikereket. Így például 1971-ben a Montreux-i Nemzetközi Jazz Fesztiválon a tradicionális jazz ka­tegóriában elnyerték a nagydíjat, 1972-ben a San Sebastian-i feszti­válon pedig a közönség díját. A közelmúltban az Egyesült Álla­mokban turnéztak, ahol méltó part­nerei voltak a legjobb amerikai együtteseknek, sikert sikerre hal­moztak a jazz őshazájában is. Új lemezükön a következő felál­lásban játszanak: Benkó Sándor - klarinét, Zoltán Béla - trombita, Nagy Iván - pózán és ének, Dávid Tamás és Halmos Vilmos - zon­gora, Vajda Sándor - bőgő, Járay János - dob, Nagy Jenő - bend­zsó. A lemez tartalmaz olyan vi­lágszámokat, mint például: W. Do- naldson-G. Kahn: Yes Sir, that ’s my Baby, J. Lennon-. McCartney: When I’m sixty four, J. Schwarz-W. Jerome: Chinatown, de megtaláljuk a lemez számai közt Benkó Sándor, Halmos Vil­mos, Nagy Iván és Nagy Jenő jó ritmusú szerzeményeit és olyan különlegességet is, mint a Zoltán Béla által dixie-számmá alakított Fekete szemek (Öcsi csornije) cí­mű orosz népdal. Az új lemez is igazolja, hogy a Benkó Dixieland kiforrott együt­tes, amely szinte mindent tud, amit ebben a műfajban tudni lehet. A lemezből már a megjelenését követő két hónapban több mint 30 ezer darab keltei. SÁGI TÓTH TIBOR

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents