Új Szó, 1983. augusztus (36. évfolyam, 179-205. szám)

1983-08-30 / 204. szám, kedd

Az ember tragédiájáról - Prágában Érdekes kiállítás nyílt meg Prá­gában. A Strahovon mutatja be a Magyar Színházi Intézet és a Petőfi Irodalmi Múzeum Az em­ber tragédiájának diadalútját az európai színpadokon. Madách Im­re remekművét a múlt század vé­gén és a század elején minden rangos színház előadta. A cseh irodalmi közvélemény figyelmét Jaroslav Vrchlický hívta fel a Tra­gédiára, 1886-ban, a Hlas národa című napilapban, s a František Brábek fordította drámát (Brábek 1881-től a magyar nyelv lektora volt a prágai Károly Egyetemen, több szépirodalmi művet fordított csehre), segített átdolgozni. A prágai Nemzeti Színház 1892. július 23-án mutatta be a darabot, s a premiert még 30 előadás követte. A hatalmas siker ellenére is csak harminc, ugyanis a rendőrség betiltotta. A cenzúra egyébként is csak erős törlések árán engedélyezte a bemutatót (a „felforgató szándékú“ sorokat és jeleneteket könyörtelenül kiha­gyatták). A Tragédia sorsát az ok­tóber 3-i tüntetés pecsételté meg. Az történt ugyanis, hogy a prágai szín végén felhangzó Marseillaise-t a nézőközönség olyan viharos tapssal ünnepelte, hogy azt a hiva­talok tüntetésnek minősítették. A rendőrségnek az incidens kapóra jött, s a darabot levetette a mű­sorról. Legendás kislemezek Krém márka jelzéssel a fenti címmel látott napvilágot a közel­múltban egy nagylemez, mely az Illés-együttes 1965 és 1969 között készült felvételeit tartalmazza. Ezek annak idején csak kisleme­zek formájában jutottak el a beat- muzsika kedvelőihez. Az Illés- együttes - mint ismeretes - 1957- ben alakult meg. 1960-ban az együttes mint a Budapesti Műszaki Egyetem beat-zenekara alakult új­já, de a zenekar végleges átszer­vezésére csak 1965-ben került sor. Ettől kezdve az Illés-együttes karrierje egyre felfelé ívelt. Több filmben működtek közre (Ezek a fi­atalok, Eltávozott nap), majd sorra jelentek meg nagylemezeik is (Ne­héz az út, Illések és pofonok, Hu­man Rights, Add a kezed, Ne sírjatok, lányok, Boldog város, A koncert). Az Illés-együttes kirobbanó si­kere azzal magyarázható, hogy lllésék valami olyat hoztak a ma­gyar könnyűzenébe, amit előttük még senki nem produkált. Stílu­sukra, hangzásukra nagy befo­lyást gyakoroltak az akkor divatos együttesek, elsősorban a Beatles. Az együttest alkotó kiváló mu­zsikusok, akik a zeneszerzésben és a hangszerelésben is járatosak voltak, bebizonyították, hogy te­hetségesek. Új szerzeményeikben egyre gyakrabban ötvözték igen ötletesen a divatos hatásokat ma­gyar népzenei elemekkel, majd Dél-Európa népeinek zenéjéből vett motívumokkal. Az új zene, az új hangzás és az újszerű dalszö­vegek szakmai körökben és a kö­zönség körében egyaránt nagy és megérdemelt sikert arattak. A „Legendás kislemezek“ affé­le nosztalgia lemez. Az együttes első sikereit foglalja össze, nagy­lemez formájában eleveníti fel az 1965-1969 közti évek 17 nagysi­kerű Illés-kislemezét. Mindazok, akik Csehszlovákiában is kedvelik az Illés-együttest és a magyar beat-zene hőskorát, bizonyára szí­vesen fogadják majd az Illés- együttesnek ezt a kislemezekből „összeállt" nagylemezét. Ezek a kislemezek, melyek annak ide­jén mono-lemezekként jelentek meg, ezen az új lemezen elektro­nikus sztereo-változatban csen­dülnek fel. SÁGI TÓTH TIBOR Az 1904-es bemutató (illetve felújítás) látványos produkció lett, a szép díszletek a fővárosból a brnói színházba, majd Plzeňbe, onnan 1905 őszén ismét Prágába vándoroltak. A Tragédiát állandó­an telt ház előtt játszották. Négy évvel később, 1909-ben ismét elő­adta a prágai Nemzeti Színház, s a rádió is sugározta két ízben: 1931 -ben és öt évvel később. Oroszra 1905-ben fordították le és adták ki Pétervárott, Krakkóban 1885-ben jelent meg lengyelül, ugyanott a színházban 1903-ban játszották, s külön érdekesség, hogy a gdanski Teatr Wybrzeze 1971-ben játszotta a darabot, méghozzá magyar rendező (Giricz Mátyás) vezetésével, s a gdanski­ak ezzel az előadással szereztek első díjat a katowicei színházi fesztiválon. Pavol Országh Hviezdoslav már 1906-ban lefordítja Madách drámáját szlovákra, de a bemuta­tóra csak 1926-ban kerül sor a bratislavai Nemzeti Színházban. A Tragédia magyar színpado­kon aratta a legnagyobb sikert, ezt az 1934. január 19-i előadás pla­kátja is bizonyítja, amely „a mű színpadra alkalmazásának 50. év­fordulóját, s az 500. előadást" hir­dette. A félezredik előadáson Ma­jor Tamás a 4. udvaronc szerepét játszotta, de 1963-ban, az 1000. előadáson már Luciferré lépett elő. A komáromi (Komárno) Magyar Területi Színház előadásának fo­tóit is megtaláljuk a kiállításon, akárcsak a szabadkai vagy ko­lozsvári bemutatók, sőt egy 1924- est műkedvelői előadás chicagói plakátját is. Rövidesen megemlékezünk a Tragédia ősbemutatójának 100. évfordulójáról. A prágai kiállítás is igazolja, hogy Madách Imre re­mekműve ma már az emberiség jelentős kulturális értékei közé tar­tozik, hiszen szinte valamennyi európai nyelvre lefordították. Ma­gyarul 113 kiadásban jelent meg KOPASZ CSILLA Azt olvastam a minap, hogy /"I Amerikában tévéről le­szoktató könyvet adtak közre. Nem csodálkozom ezen, hiszen ott a szem rágógumijának is nevezett tömegtájékoztató eszköz nagy mértékben, sót hovatovább nega­tívan befolyásolja az emberek életmódját. Az átlag amerikai ugyanis már naponta nyolc órát ücsörög a képernyő előtt. Nálunk szerencsére még a tele­vízió előnyei és pozitívumai vannak túlsúlyban. Lehet vitatkozni a mű­sorszerkezetről, az egyes progra­mok színvonaláról, ám az kétség­telen, hogy mifelénk a televízió a gyors és sokrétű tájékoztatás egyik fontos eszköze, s jelentős tudatformáló és népművelő misz- sziót is betölt. Adatok, felmérések igazolják, hogy általában nem vál­tunk a képernyő rabjaivá, sokan már megtanulták kikapcsolni is a tévét, ha úgy találják, hogy nem érdekes a program. Egyetlen dolog nyugtalanít. A gyermekek és a fiatalok jóval többet ülnek a képernyő előtt, mint a felnőttek. Még most e kánikulai vakációban is, amikor pedig iga­zán lehetne kirándulni, sportolni, sokat mozogni. Sok gyermek mégis a tévét választja. Napokon, heteken át ülnek délelőttönként a szobában és szinte válogatás nélkül minden műsort végignéz­nek, sót az ismétléseket is. Ez az az időszak, amikor a szü­lők szabadsága már véget ért, a napközik és a pionírotthonok- kevés kivételtől eltekintve - nem nagyon iparkodnak változatos programokkal felkelteni a gyerme­kek érdeklődését. Ahol a nagyma­ma nem tud besegíteni, ott marad az utcai csatangolás, s a tévé­nézés.- A gyerek legalább otthon van, és nem rosszalkodik - mondja sok szülő. Ez azonban csak féligazság. Semmilyen szempontból sem jó, ha a gyermek megszokja a. sok- nem ritkán haszontalan - ücsör- gést a tévé előtt. Nekünk, szülők­nek kell megtanítanunk gyerme­keinket a helyes időbeosztásra, a megfelelő életvitelre. Hogy ná­lunk sohasem kelljen kiadni olyan könyvet, amely a tévénézésről próbál leszoktatni... Furcsa riportot láttam a bratisla­vai televízió híradójában. Bemu­tatták Szlovákia fővárosának új autóbusz-pályaudvarát, megszó­laltatták az autóbuszközlekedési vállalat egyik vezetőjét, aki lelke­sen magyarázta, milyen korszerű ez a létesítmény. Egy másik illeté­kes a kiszolgáló személyzet kitűnő munkakörülményeit ecsetelte. Egy buszsofőr is kapott egy mondatnyi helyet. Annyit mondott, hogy az utasok sok információt kérnek tő­NOTESZLAPOK le. Felemás riport volt, mert egyet­len utast sem kérdeztek meg, pe­dig nekik sok mondanivalójuk len­ne. Elmondanák, hogy valóban szép ez a pályaudvar, de innen a városi tömegközlekedés távolról sem kielégítő. A régi, Bajkál utcai pályaudvarról és az Avionról lé­nyegesen egyszerűbben, gyor­sabban lehetett eljutni bármelyik városrészbe. Itt mindez sokkal bo­nyolultabb, nehezebb. Reméljük, az illetékesek is tudnak ezekről a panaszokról, s belátható időn belül orvosolják a bajokat. Napon­ta több ezren utaznak Bratislavá- ba és haza erről a pályaudvarról. Nem mindegy, hogy aránylag könnyen és gyorsan jutnak el a munkahelyükre, vagy pedig so­kat kell gyalogolniuk, vagy éppen tolonganiuk a városi tömegközle­kedési eszközökön. A jelenlegi helyzetben inkább ez az utóbbi, nem kevés bosszúságot okozó változat van túlsúlyban. Vajon meddig? Az idei második augusztusi va­sárnap minden bizonnyal sok csallóközi ember számára emlé­kezetes marad. Ekkor ugyanis két, e tájon született sportoló is világ- bajnokságot nyert usehszlovákia színeiben. Bugár Imre Helsinkiben Schwendtner Jóska pedig a távoli Mexikóvárosban állt a dobogó leg­magasabb fokára. Ők az első csallóközi világbajnokok. Érthető hát, ha azon a vasárnapon többen és többször koccintottak az egész­ségükre Csallóközkürtön (Oh­rady) és Dunaszerdahelyen (Du­najská Streda). Nem akarok patetikus sorokat leírni, de teljesítményükben ott ér­zem a szorgos csallóközi emberek munkasikereit a mezőgazdasági üzemekben és sok más munkahe­lyen: a magas hektárhozamokat, amelyért keményen kell dolgozni, sok-sok itteni ember eszét, szívét, kezemunkáját, egészséges lokál­patriotizmusát, melynek eredmé­nyeképpen hazánk egyik élés­kamrája, magas életszínvonallal rendelkező korszerű életmódot kóstolgató országrésszé vált. Ahol a munkát, a kultúrát, s a sportéle­tet is már országos mércével lehet mérni. S erre azt hiszem nemcsak a csallóköziek büszkék. Sokan még felkapják a fejüket, amikor hallják, mások már talán megszokták, hogy gyermekeink, fiataljaink egy része gyakran mi­lyen közönséges, olykor trágár ki­fejezéseket használ. Már szinte magától értetődő természetesség­gel beszélnek ilyen csúnyán az iskolában, a játszótéren, odahaza, mindenhol. Sok felnőtt a panell- szöveget használja: Lám, ezek a mai fiatalok. Mások rendre uta­sítják ezeket a gyermekeket. A probléma gyökeréről azonban mintha megfeledkeznénk. Ezek a gyermekek ugyanis tőlünk tanul­nak meg így beszélni. Tőlünk: szülőktől, ismerősöktől, felnőttek­től, akik agresszívan viselkedünk, hangoskodunk, trágár kifejezése­ket használunk otthon, munkahe­lyen, máshol. És aztán csodálko­zunk, hol tanul a gyermek ennyi csúnya szót, miért viselkedik ag­resszívan? Valljuk be, ismerjük el, mi vagyunk a hibásak. S vonjuk le a megfelelő következtetést. A jövő nemzedék érdekében is... SZILVÁSSY JÓZSEF ÚJ FILMEK A festő felesége (szovjet) Tavaly Karlovy Varyban, az el­sőfilmes rendezők versenyében élénk érdeklődést keltett, majd az egyik fődíjat is elnyerte Alek­szandr Pankratov műve, A festő felesége. E szovjet film közép­pontjában egy müvészházaspár mindennapjai állnak, s a fiatal ren­dező a festő és felesége szerel­mének, kapcsolatának belső fe­szültségeit viszi vászonra. Látszólag az alkotó elvi-esztéti­kai kérdések után nyomoz, ám hamarosan kiderül, hogy a hét­köznapi epizódok mögött az élet értelmének és lehetséges útjainak faggatása áll. A Jurij /Vag/b/n elbe­szélése alapján készült filmben két életszemléletet, két életmódot, két homlokegyenest ellentétes életfelfogást látunk kibontakozni. Pavel, a festő a munkájának élő, hallgatag művész. Elvonul vidék­re, ahol zavartalanul alkothat; megelégelte a kiállításokat, a mű­vészettel járó játékszabályokat, saját vágyai szerint kíván élni, sa­ját örömére festeni, rézkarcokat készíteni. Távol a várostól, a tár­sasági élet zajától á természet megfigyelésében leli meg ismét a harmóniát. Nyina, a felesége vele ellentétben, szeretne mozgal­masabb, látványosabb formát adni életüknek, halálosan unja a zárkó­zottságot, a visszavonultságot. Agyonszekálja férjét, amiért az nem „ambiciózus". A kettejük között érlelődő konf­liktus akkor robban ki, amikor el­utaznak egy folyóparti üdülőbe. Itt mindenki igyekszik változatosan szórakozni, Pavel azonban a lo­csogó, zajos társaságban is hú marad önmagához. Nyina, a vi­dám, gáláns és könnyed Borisszái tölti napjai jó részét... Ez az alap­helyzet, az alkotók azonban első­sorban a hősök belső történéseire, a házasság válságára figyelnek, arra törekszenek, hogy különböző magatartásokat, mentalitásokat mutassanak be árnyaltan, finom pszichológiával. Nem ítélkeznek, nem elfogultak és nem szurkolnak egyik félnek sem. Kitűnő színészek alakítják a lí- raian szomorkás film főszerepeit: Valentyina Tyelicskina, a feleség szerepét tehetségesen játssza és Szergej Sakurov művésze is hite­les figura. Legnagyobb vonzereje azonban a Boriszt alakító Nyikita Mihalkovnak, a nagyszerű rende­zőnek és színésznek van. Vatentyina Tyelicskina és Nyikita Mihalkov a szovjet film egyik jelenetében Átlépni a küszöböt (kanadai) Ami a film készítése idején még fikció volt, azóta valóság lett: 1982. december 2-án a világon először hajtottak végre müszív- transzplantációt, az Egyesült Álla­mok Salt Lake City klinikáján. A két évvel korábban forgatott Át­lépni a küszöböt címú kanadai film viszont éppen egy ilyen sebészeti beavatkozásról szól, s bár a törté­net a fantázia, a film pedig a ren­dezői kísérletező kedv szülemé­nye, szinte döbbenetes az a hite- lesseg és tárgysze­rűség, mely a műből árad. Magyarázhat­juk ezt azzal is, hogy a filmet kétéves elő­tanulmány előzte meg, vagy hogy Ja­mes Salter, a forga­tókönyv szerzője cikksorozatot tett közé a Life-ban az első amerikai szívát­ültetésről, s az alko­tás hősét, Thomas Vrain orvosprofesz- szort, Denton Coo­ley texasi szívse­bészről mintázták. Mindez talán köze­lebb visz a valóság­hoz, de mit sem von le az alkotógárda érdemeiből, hi­szen tény, hogy Richard Pearce rendező és társai „előre látták a jövőt". Roppant érdekes és izgalmas a vállalkozásuk, jóllehet rendkívül mértéktartóak és nem hatásvadá- szók vagy szenzációhajhászók. Visszafogottan, puritán egyszerű­séggel számolnak be azokról a tu­dományos és etikai kérdésekről, melyek a műszív-transzplantáció során vetődnek fel s bemutatnak egy ilyen sebészeti beavatkozást is. A mű központi alakja Thomas Vrain szívsebész; ő az az egyéni­ség, aki „átlépi a küszöböt", mer kockáztatni, hogy előbbre vigye a tudományos fejlődést. Nem meggondolatlan, öncélú kísérlete­zést folytat, hiszen tevékenysége magas fokú alázat, mellyel a tudo­mányt szolgálja. Ily módon a film a munka, a látszólag egyhangú tudományos kutatás szépségét és értelmét példázza. Ez a munka épp oly egyszerű, mint bármely más tevékenység, az emberi élet Donalt Sutherland, a kanadai film főszerep­lője ÚJ SZÚ 4 1983. VIII. 30 megmentéséért vívott harc sem látványos - vallják az alkotók. A rendező, a szívsebészt alakí­tó kiváló színész, Donald Suther­land segítségével valóban elgon­dolkodtató, magas morális tartal­mú filmet alkotott, amelyben a tu­dományos pontosság remek ka- mera- és színészvezetéssel s egy percig nem csökkenő feszültség­gel párosul. Donald Sutherland tel­jesítményéért a tavalyi Karlovy Vary-i filmfesztiválon a legjobb férfialakítás díját kapta. - ym -

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents