Új Szó, 1983. július (36. évfolyam, 153-178. szám)

1983-07-15 / 165. szám, péntek

C*--««K ..liSifW Kisgéresröl mást is A HAMIS KÖZHIEDELEM ELLENÉBEN KÉPSZIMFÓNIÁK Jakoby Gyula tárlata Mindig volt és lesz egy-egy falu, amelyről időszakonként az egy­szeri újságíró érdemesnek és ér­dekesnek találja megírni mindazt, amit szóbeszédben vall. Különös nyelvi íze van némely falu nevé­nek, s még különösebbé teheti ezt, ha néprajzi lag is érdekes ha­gyomány, esetleg gazdálkodási kultúra - népi építkezés, szőlőmű­velés vagy étkezési szokásod,- élt vagy él az adott faluban. Ha mind­ezt sokszor unalomig ismételten, olykor eredetieskedve néhány vélt igazsággal is megfűszerezi az egyszeri tollforgató, az ott élőkben joggal alakul ki az ellenszenv. Az egyoldalúság kétségtelenül kényelmes dolog. Sémák, dog­mák, hiedelmek őrzik magukban, mint lényeget. Kisgéres (Malý Horeš) 1200 la­kosával nem tartozik a terebesi (Trebišov) járás legnagyobb falvai közé. Híre éppen az említett köz­hiedelmek miatt azonban ország­határokon túl ér. A pinceszer lapos kövekből rakott borházai, a szilva­pálinka, a bélés - egyszeri riportok közhelyes témái. A kisgéresiek szerint, aki csak ezekről ír, felte­hetőleg csupán erre emlékszik, annyira víg kedvében búcsúzott el tőlünk... Nagyidai Balázsnét, a helyi nemzeti bizottság elnökét az alap­iskolában várom. Az autóbusz- megállóhoz ez a közintézmény volt a legközelebb, s jobb kalauzt nála aligha találhatnék. Kisgéres - neve ellenére - nagyobb lélek­számú falu, mint a szomszédos Nagygéres (Veľký Horeš). Amikor elindulunk falunézőbe, az elnöknő megjegyzi:- Nem a falu közepe az érde­kes. Ott a néhány szép régi épüle­ten kívül alig van látnivaló. Az új utcákban épült házak mutatják leginkább a géresiek megváltozott igényeit és életmódját. Az pedig tévedés, hogy a modern nagy há­zak mellett épített nyári konyhá­ban laknának. Megnövekedett igényeik is mást diktálnak - sza­vaiból kiérezni valamiféle óvatos­ságot. - Attól tartok, hogy aki ide­jön, csupán a negatívumokat látja meg. Pedig a falu helyzetét legjob­ban az jellemzi, hogy, sok bodrog­közi helységgel ellentétben, innen nem költöznek el a fiatalok.- Mi tartja itt őket?- Azt hiszem az egyre javuló körülmények, s talán a családi hagyományok is közrejátszanak ebben. Az öregektől is hallhatjuk, hogy mindig szorgalmas emberek éltek itt, munkájuk gyümölcsét ma a gyerekeik élvezik. Persze az Tizenhat éves volt a Szibériá­ban született Jevgenyij Jevtusen­ko, amikor az első versei megje­lentek, tizenkilenc, amikor az első kötete. És még mindig - sőt, ké­sőbb is - fiatalnak számított, ami­kor az ötvenes évek második felé­ben nemzedéktársaival, többek között az azóta úgyszintén nagy formátumú, világszerte ismert és elismert költővé növekedett Ro­bert Rozsgyesztvenszkijjel, Andrej Voznyeszenszkijjel, a közfigyel­met fölkeltve, szinte berobbant a szovjet irodalomba. Méghozzá olyan erőteljesen és kisugárzással, hogy az SZKP sok vonatkozásban mérföldkövet jelentő XX. kongresz- szusa után a költészetben ők jelen­tették, divatos szóval, az ,,új hullá­mot“, s nem is akármilyet. Viha­rokat kavarnak, zajos sikereket aratva az ifjúság körében, ugyan­akkor méltatlankodást, hangos el­lenkezést kiváltva a hagyományos, egyfajta konzervatívabb vers­eszményhez szokott olvasókban és literátorokban. Hírnevük, nép­szerűségük terjedéséhez hozzájá­rul, hogy verseiket, mint egykor Majakovszkij, maguk adják elő költői esteken, a fültanúk szerint lenyűgözően, vonzóan, forró han­gulatot, érzelmi és gondolati azo­nosulást teremtve a vers és költő­je, valamint a közvetlenül jelenlé­vő közönség között. A fiatalokból sem mellékes, hogy az idén.tizen- négy házhelyet jelöltünk ki az épít­kezni szándékozóknak.- És a kulturális élet, a művelő­dési lehetőségek?- A művelődési házunk, amely a hatvanas években épült, egyet­len nagyteremből áll, de a helyi nemzeti bizottság épületrészében helyet kapott a könyvtár és az ifjúsági klub is. A kulturális élet meghatározója a CSEMADOK he­lyi szervezete. Ott a Furik-házas- pár aktívan tevékenykedik, s az ő érdemük, hogy a fiatalok hétvé­geken tartalmasan szórakoz­hatnak. A falujárás mindig nyújt valami újat, fontosat. A hnb elnöknője és az itt élők között érezhetően ben­sőséges a viszony. Gondjaik na­ponta foglalkoztatják, s ő igyekszik közmegelégedésre tevékeny­kedni. Az iskola meghatározó ténye­zője a falvak művelődési életének. A kisiskolák szerepe ebben legin­kább fontos, hiszen általánosan tapasztalható, hogy egyetlen olyan intézmény, amelynek szelle­mi kisugárzása lehet. Feltéve, ha az ott tanító pedagógusok maguk is sokat tesznek ezért... Kisgéresen Szerdi Matild az is­kola igazgatója. Több éves ta­pasztalatokkal került az iskola élé­re két esztendővel ezelőtt.- Jelenleg az a legnagyobb örömünk, hogy tavaly megnyithat­tuk a napközinket, ahol jelenleg harminchárom tanulónak tartunk foglalkozást. Legnagyobb gon­dunk, hogy megőrizzük a három osztályt, ami számunkra létfontos­ságú. A hnb elnöknőjétől tudtam meg, hogy a járási nemzeti bizottság oktatási osztálya többszöri kérvé- nyezés ellenére is meg akarja szüntetni a három osztályt. Míg most az iskola négy tanerős, ebből egy a napközis pedagógus, addig a felsőbb szervek szándéka sze­rint a jövőben lecsökkentenék há­rom tanerőre. Nem maradt más hátra, mint minden esztendőben külön-külön kérvényezni a harma­dik osztályt. Pedig a tanulók lét­számának alakulása azt sugallja, hogy ezt véglegesíteni kell. A szü­letések száma pedig a következő években egy negyedik önálló osz­tály megnyitását is feltételezi. Nemcsak helyi érdekek ezek, hi­szen társadalmunkban semmi sem válhat helyi jelentőségűvé, ami családok tucatjainak életét érinti. Az 1983-84-es tanévben 18 tanuló jár majd első osztályba, a második és a negyedik össze­álló hallgatóság hamarabb befo­gadta Jevtusenkót, mint mi, éret­tebb korú olvasók - írta Szamuil Marsak, a neves költő és esztéta. - A ritkán és véletlenszerűen ke­zünkbe került Jevtusenko-versek- ben hatásvadász, demagogikus hangokat, némi tetszelgő, maga­mutogató, egyes esetekben sze­rénytelen intimitást fedeztünk fel, és ez tartózkodásra késztetett bennünket. “ Akik számára is azonban hamarosan bebizonyo­sodott, hogy a „fenegyerekek“, a ..pódiumköltők“ eredeti költőe­gyéniségek, amiképpen egy bizo­nyos idő múlván az is nyilvánvaló­vá vált, hogy lényegileg különböz­nek ők a nyugati „dühös fiatalok“ nemzedékétől és a beat-mozga- lom képviselőitől, akikkel a nyugati sajtó igyekezett rokonítani őket. Ha volt is felfedezhető hasonló­ság, a stílusban és hangvételben, de nem az alapállásban és nem á magatartásban, amely bevallot­tan is hazaszeretetükben, az orosz anyaföldben gyökerezik. A szovjet társadalomhoz kötődnek elszakíthatatlanul. Látásmódjukat pedig Október forradálmi eszméi és a majakovszkiji hagyományok formálták, ezek szerint cseleked­tek és cselekszenek ma is. „A közéleti elkötelezettség az önkife­jezés legmagasabb rendű formá­ja“ - írta Jevtusenko az irodalmi­vont évfolyamok létszáma 24, a -harmadik osztályosok 19-en lesznek. S hogy az utánpótlás is biztosított, arról meggyőznek az alábbi számok: 1982-ben tizenki­lenc gyermek született és tizenhá­rom házasságot kötöttek. Az idén pedig csupán az első félévben tizenkét házasságkötést és tizenöt újszülöttet jegyeztek be a kisgére- si anyakönyvbe... Furik Csaba, a nagygéresi szö­vetkezet kisgéresi üzeme és a falu közös pártszervezetének az elnö­ke. Annak idején maga is pedagó­gusként kezdte pályafutását, s most a szövetkezet személyzeti osztályát vezeti. Ismeri a köz­ségben élők gondjait, örömeit. Feleségével együtt a CSEMA- DOK-szervezet mozgatói, őmaga a központi bizottság tagja:- Bár a kisgéresiek munkaked­vével sohasem volt baj, bizonyos mentalitásbeli dolgokat azonban már a pártgyűléseken is kifogásol­tunk. Az igazi kulturáltságot az jelentené, ha nemcsak a különbö­ző rendezvényeinkre jönnének el az emberek. Mert ebben aligha találunk kifogásolni valót. Legyen az a kassai Thália Színpad, vagy az Új Nemzedék táncegyüttes, az itt élők még ma is beülnek a néző­térre. A bajokat abban látom, hogy sajnos nálunk is terjedőben van a kispolgári mentalitás, a bezárkó­zás, amely az önzésnek is a me­legágya. Persze ezek szórványos jelenségek, amelyek nem általá­nosak, de terjedőben vannak. A CSEMADOK szervezetének kétszáz tagja van, s ennek a hat­van százalékát nemrég szervez­tük be. Többségük fiatal, akik el­járnak ugyan a faluból, de a hétvé­gét otthon töltik. Velük próbáltuk meg fellendíteni a falu művelődési életét. Úgy tűnik fel, sikerrel. De az idősebbekre sem panaszkodha­tunk, hiszen az éneklőcsoportok létszámát már korlátozni kellett, olyan scjkan jelentkeztek. Furik Csaba szavaiból ítélve Kisgéres valamifajta művelődési virágzását éli. A felkeltett igényt magasabb szinten kell majd kielé­gíteni. A bemutatott színdarabok, az esztrádműsorok, az Új Nemze­dék estje, a táncház, a Thália Színpad rendszeres vendégjátéka ezt hivatott ellátni. Bár az sem kizárt, hogy egy lelkes pedagógus vállalkozik majd árra is, hogy az éneklőcsoportokból kórust, maga­sabb szintű zenekultúrát nyújtó együttest szervezzen. A folyama­tosság ezt követeli... DUSZA ISTVÁN kritikai műveit és felszólalásait tar­talmazó könyve, A tehetség szük­ségszerű csoda, egyik darabjának címében. Nem tagadták a társa­dalmat, ahogy többen vélték an­nak idején, hanem építették és építik: élénken, problémaérzéke­nyen figyelve mindennapi életét, határozott jelzést adva a „nem tipikus“, de tipikussá válható leg­kisebb negatív jelenségekről is, idejében megelőzendő azokat. A második világháborút gyer­mekként átélő Jevtusenko költé­szetét talán azért is érezhették szokatlannak a háborút meghar­coló és az ország újjáépítésébe lelkesen bekapcsolódó idősebb nemzedékek. Szokatlannak a kü­lönböző emberi-társadalmi kérdé­sekre, mozzanatokra nyugtalanul reagáló hangot, szokatlannak a majakovszkiji versépítést felújító technikát, a nyitott képzettársítási módszert, a képek merész ötvözé­sét, eHenpontozását, amellyekkel Jevtusenko legfőbb tanítómeste­re, a saját élettapasztalata és „belső“ életrajza szerint, beleért­ve ebbe az emberiség tapasztala­tának átvételét a könyvek révén, fejezi ki korát. „ Nem azért vagyok, hogy csak a művész / legyek, énnekem ez nem elég. / A szibériai útifű kész / növekedni, ha vágta kerék.“ Mély élményt nyújtó képek lát­hatók a Kelet-szlovákiai Képtár földszinti kiállítótermeiben: a több mint fél évszázada Kassán (Koši­ce) élő és alkotó, nyolcvanéves Jakoby Gyuláéi, akinek személyé­ben, a művészettörténészek véle­ménye szerint is, korunk egyik legjelentősebb művészegyénisé­gét tisztelhetjük. Jakoby Gyula a képzőművészet alapjaival Krón Jenő kassai sza­badiskolájában ismerkedett meg; a technikát vagyis „szakmát“ Bu­dapesten, a képzőművészeti aka­démián, Réti István osztályában sajátította el. 1928-tól megszakí­tás nélkül szülővárosában él és nagy szenvedéllyel dolgozik. 1934-ban a Fekvő női akt című képéért neki ítélik Kassa-város fő- díját, s ezzel a kassai közvéle­mény előtt a művészi ranglétra legmagasabb fokára emelkedik olyan elismert nagyságokat mege­lőzve, mint Halász-Hradil Elemér és Jasszusch Antal. De ez csak a kezdet volt, a művészi kiteljese­dés még ezután következett. Jakobyt a létezés lényegének kutatása, a létezés változásainak követése korai eszmélésétől fogva élénken foglalkoztatja. Ezt bizo­nyítja az a négy, huszonhat éves korában készített rajza is, mely a mostani kiállítást nyitja. Az első rajz egy katasztrófa utáni kép, amely a „minden egész eltörött“ érzését és látványát nyújtja. Ja­koby már ezekben a rajzokban is elemi erővel szól az emberről, ki­szolgáltatottságáról, de ugyanak­kor az életigenléséről is. Ezen a lapon is egyértelműen érződik az ember rendteremtő igyekezete. Adyval szólva „az élet él és élni akar“ hite. A második lapon már a megvalósult rendet látjuk - ter­mészetesen relatív értelemben. A kép középterét a rendteremtés­be belefáradt, földön ülő férfi tölti ki, a hátulról fölé hajló, hozzá tar­tozó gondviselő asszonnyal. A rend, a nyugalom, mondom, vi­szonylagos. A kompozíció feszült­ségét főleg az asszony viselkedése adja. Tekintetéből kiérződik, már belenyugodna férje elvesztésébe, s ha ez valóban bekövetkezik, ak­kor csatlakozik a háttérben, a folyó mellett dolgozó férfiakhoz, azon egyszerű oknál fogva, hogy „az élet él és élni akar“. A harma­dik képen egy város főtere látható, körben emberi kéz építette szép házakkal, s ugyancsak az emberi kéz ácsolta akasztófával. És mint­ha nem is lenne elviselhető ez a város, sugallja már a sorozat negyedik képe, amelyet akár a vá­Ezek az ugyancsak jellemző sorok ismét Majakovszkijt juttatják eszünkbe, amint az is, hogy Jevtu­senko úgyszintén sokoldalú tehet­ség, más műfajok művelője is: kritikus, esszéíró, regényei jelen­tek meg. A Szovjet Irodalom egyik tavalyi száma közölte Az ardabiola című kisregényét; témáját érzékel­tetve, egyben Jevtusenkót jelle­mezve, hadd idézzük előszavának egy részletét: „Az utóbbi időben sajtónk hasábjain, de mindennapi beszélgetéseink során is egyre gyakrabban kerül elő a »cuccszer- zés« szó. Nem tudom, ki ötlötte ki, de kemény és pontos kifejezés. Nem tévesztem össze ezt a fogal­mat azzal az igénnyel, hogy az ember jól öltözzön és hogy jól berendezett lakása legyen. Az ilyesmiben semmi rossz nincs. De ha ez az igény az élet értelmévé válik, és az életben minden más csak a kényelem megszerzésének eszköze, az szörnyű dolog. Ez társadalmi méretű cinizmushoz vezet,» ami szociális veszéllyé válhat.“ De játszott filmben is, sikerrel alakította Ciolkovszkijnak az úrhá- józás atyjának alakját; és voltak önálló fotokiállításai. És van ren­geteg terve, amelyet egyik kritiku­sának szavaival élve: szándéká­ban is áll megvalósítani, és meg is fogja valósítani, ma sem szűköl­ködvén energiában. BODNÁR GYULA ros elhagyásának is nevezhet­nénk. Egy összetört, alig lépegető gebe hátán mintha Don Quijotte szomorú feje hajlana Sancho Pan- za vállára. A négy tusrajzot egy nagyméretű pasztellkép, a festő 1948-ból származó önarcképe zárja, amely alighanem Jakoby Gyula mindmáig legjobb önarcké­pe! Áll szemben a kifeszített vá­szonnal. Hogy mi van a vásznon, nem láthatjuk, de ez nem is fontos. A festő arcát kell figyelnünk, me­lyen a fehér vászon kihávása ér­ződik, az a pillanat, amely megelő­zi az ecset után nyúló kezet, de már látni engedi a művészt szétfe­szíteni akaró kifejezési kényszert, s az ehhez társuló felelősségérze­tet. A vívódó művész arcát látjuk, azét, aki úgy akar érzékeny lenni, hogy elérzékenyülne, aki úgy akar göngéd lenni, hogy gyengévé vál­na, aki végül is erős akar lenni, de nem erőszakos. Nos, ilyen a belépő, ezzel az öt képpel fogad minket Jakoby Gyula kassai kiállításán, s ezt az öt képet olyan akkordoknak tekinthetjük, amelyek az egész eddigi életmű­vét meghatározták, vagyis „kép­szimfóniái“ ezeknek az alaphan­goknak a variálásából és színezé­séből születnek. Mivel Jakobyt nem a programszerű moderniz­mus vezette pályáján, műveit talán éppen ezért nehéz besorolni az ismert sémákba. Jóllehet, fejlődé­sének korszakhatárai azért meg­vonhatok. Úgy tűnik, elfogadható, hogy a húszas években készített alkotásai akvarell-ihletésűek, a harmincas-negyvenes években pedig a nem hagyományos érte­lemben vett rajszerű felfogások figyelhetők meg a vásznain. Ekkor még foglalkoztatja a látvány. Meg­festi a lófürösztést, az útkaparó- kat, a kavicshordókat, a ligetet stb. Sajátos színvilágát is ekkor alakít­ja ki, a mi nagyban segíti élményei hű képi megjelenítését. A második világháborútól kezdve Jakoby alakjai deformálódni kezdenek, művészetét a groteszk, az irónia, a szarkazmus határozza meg. Most már nem mintákat, inkább inspirációkat keres, s egyre inkább belső énjére figyel. Képei egy- szuszra, felfokozott érzelmi álla­potban - saját bevallása szerint is - a pillanatok és véletlenek talál­kozási pontján születnek. (Anató­mia, 1960; Kacsaevő, 1962; Don Quijote, 1963; Cirkusz, 1966). Ezekre az alkotásokra a sitlizált- ság, a színek expresszivitása és egyre mélyebb tisztasága, kifino­multsága jellemző. Jakobynak ez a korszaka mindmáig'tart, s olyan további kiváló képeket hozott, mint a Kór, az Imperializmus, az Ők, a Ketten, a Törtető stb. Szeretném hangsúlyozni, hogy ezek a képek nem szimbólumai valaminek. Az embernek a „belső arca“ elé tar­tott tükrök. SZASZÁK GYÖRGY Alexander Vika: Kalász (Nyitra) JEVTUSENKO - ÖTVEN ÚJ SZÓ 6 1983. VII. 15.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents