Új Szó, 1983. június (36. évfolyam, 127-152. szám)

1983-06-07 / 132. szám, kedd

Mi veszélyezteti Európa biztonságát? A transzport (magyar) (Folytatás a 3. oldalról) síthetik bolygónkat. Reális do­log-e tehát elszigetelten tár­gyalni egyes rakétarendszerek­ről a többiekre való tekintet nél­kül? Az igazi leszerelés érdeké­ben nem kell-e globális módon megközelíteni a problémát? A leszerelés minden vonatko­zásában olyan folyamat, amely­nek nagyobb biztonságot kell te­remtenie. Csak akkor lehet meg­valósítani, ha a felek meggyőző­dése, hogy ez növeli, és nem csökkenti biztonságukat, valamint - ha veszélyeztetve érzik magukat más hatalmak által - azt is érezni­ük kell, hogy ez biztosítja túlélésü­ket. A leszerelés nem valósul meg, ha az egyik fél azt gondolja, hogy ha beleegyezik a leszerelési intézkedésekbe, akkor még na­gyobb veszélybe kerül, mint ko­rábban volt. A Szovjetunió véle­ménye szerint épp ez volt a lénye­ge a „nullamegoldásnak“. Ha a Szovjetunió beleegyezett volna abba, hogy eltávolítsák Európá­ból a közepes hatótávolságú ra­kétákat, még sebezhetőbbé vált volna más rakétarendszerekkel szemben, amelyek az európai operatív hadszíntéren vannak el­helyezve. A szovjet vélemény sze­rint nemcsak csökkent volna a biz­tonsága, hanem növekedett voina a Nyugat részéről őt fenyegető veszély. A félelem és a bizalmatlanság érzése, amely a NATO és a Varsói Szerződés országainak gondola­tait befolyásolják, a leszerelési tár­gyalásokon kritikus tényezőnek számítanak. Ezen érzések legyő­zéséhez szükséges, hogy mindkét fél kinyilvánítsa, hajlandó enged­ményeket tenni. Az utóbbi időben tanúi lehettünk a Szovjetunió több olyan lépésének, melyek a feszült­ség csökkentését szorgalmazták, beleértve azokat, is, melyek az SS-20-as közepes hatótávolságú szovjet rakétákra vonatkoztak. Sajnálatos, hogy ezekre a Nyugat nem adott semmilyen megnyugta­tó választ. A Szovjetuniónak az az egyoldalú kezdeményezése, hogy felszámolja a már telepített SS-20-as rakétáinak jelentős há­nyadát, más atomhatalmakat is önálló kezdeményezésekre ösztö­nözhetett volna. Mindegyik tehe­tett volna olyan javaslatokat, ame­lyek nem veszélyeztették volna nemzeti biztonságát, és hozzájá­rultak volna az európai kollektív biztonsághoz. Már néhány ilyen kezdeményezésről szót ejtettünk: az USA mondjon le az MX prog­ramról, Nagy-Britannia a Trident tengeralattjárók vásárlásáról, Franciaország állítsa le saját nuk­leáris fegyvereinek fejlesztési programját és a csendes-óceáni francia rakétakísérleteket. Ez csak néhány olyan javaslat, amelyet megfontolás céljából terjesztünk elő. Más lehetőségek is vannak, ezek azonban azonnal alkalmaz­hatók lennének. Ha továbbfejlesz­tenék őket, nagy haladást lehet­ne elérni a genfi leszerelési tár­gyalásokon. A fokozatos leszere­lés folyamatának első lépéseit je­lenthetnék, és a kollektív hozzáál­lás bővítésével kiszélesíthetnék a bizalom légkörének építését is. Ha viszont a megfelelő alkalmakat és lehetőségeket elszalasztják, zsákutcába kerülünk. A nyugat­európai országoknak 1983-ban komolyan fontolóra kellene venni­ük a kollektív hozzáállás kérdését, mert ha 1984-ig nem érik el a megállapodást az új rakéták te­lepítésének kérdésében, akkor megkezdik a robotrepülőgépek és a Pershing 2 rakéták rendszerbe i állítását, és ezzel megnyitják a lá­zas fegyverkezés újabb fejezetét is. TIZEDIK KÉRDÉS: A táborno­kok mit tartanak a leszerelési folyamatban reális eljárásnak, amely elfogadható lenne a NATO és a Varsói Szerződés számára és amely nem veszé­lyeztetné az egyik szervezet biz­tonságát sem? 1982-ben, az ENSZ-közgyúlés második rendkívüli leszerelési ülésszakán a tábornokok mind a 157 részt vevő küldöttségnek átnyújtottak egy memorandumot. Ebben javaslatot tettek a fokoza­tos és kölcsönös leszerelésre, amely elvezethet az általános és teljes leszerelés programjának megvalósításához. 1. Befagyasztás. A nukleáris fegyverek fejlesztésének, gyártá­sának és elhelyezésének leállítá­sa olyan kezdetet jelenthet, ame­lyet további lépések követnének. Minden atomhatalomnak le kelle­ne mondania a nukleáris fegyve­rek elsőkénti alkalmazásáról és ebben az értelemben hivatalos megállapodást kellene kötni. 2. Független kezdeményezé­sek. Az atomhatalmak kölcsönös közeledésével kapcsolatban eny­hülhetne a feszültség, és megte­remthető lenne a bizalom, ezáltal pedig haladást lehetne elérni a le­szerelési és fegyverzetellenőrzési megállapodások terén a kölcsönö­sen jobb megértés szellemében. 3. Azok a nemzetek, amelyek atomfegyvereiket más országok­ban telepítették, adják beleegye­zésüket ezek felszámolásába és minden atomhatalomnak le kelle­ne mondania arról, hogy ilyen fegyvereket telepítsen idegen te­rületeken. 4. Atomfegyvermentes öveze­tek létrehozása Európában, ame­lyek fednék a NATO és a Varsói Szerződés közötti „függönyt“. Már javasolták a Balti-tenger tér­ségében és a Balkánon az atom­fegyvermentes övezet létrehozá­sát, a Szovjetunió pedig 1983-ban javasolta atomfegyvermentes övezet létrehozását a középső front számára is. Ezek az öveze­tek tovább bővülhetnének a világ­óceánok legfontosabb térségei­nek békeövezeteivel. S mindez még tovább bővülhet­ne a nukleáris fegyverek számára létrehozott javító- és szolgáltató hálózat korlátozásával e térsé­gekben. 5. A stratégiai fegyverkészlete­ket a minimumra kellene korlátoz­ni, amennyi a válaszcsapáshoz elengedhetetlenül szükséges. A taktikai atomfegyvereket fel kel­lene számolni. 6. A hagyományos fegyveres erőket és fegyverzeteket úgy kel­lene korlátozni, hogy azok a nem­zetvédelem szükségleteinek felel­jenek meg. 7. A NATO és a Varsói Szerző­dés megállapodásainak keretében Európában telepített külföldi ala­kulatoknak haza kellene térniük. Ezt a két szervezet feloszlatása követhetné (mint katonai egysé­geké), s emellett meg lenne en­gedve, hogy mindkét szervezet szövetsége folytatódjon mindad­dig, amíg azt elkerülhetetlennek tartanák. Ezek a lépések alkotják összes­ségükben az általános hozzáál­lást a leszereléshez. A tábornokok úgy vélik, hogy a javasolt eljárás mellett lehetőség lenne párbeszé­det folytatni minden szakaszról anélkül, hogy megbontanák a biz­tosítékokat vagy az alapvető ga­ranciákat. A NATO és a Varsói Szerződés feloszlatására az egész folyamat végén kerülne sor, azonban a realitások alapján az várható, hogy az összes többi szakasz végeztével valósulna meg. Minden szakaszban az egyik vagy a másik felet kezdeménye­zésekre szólítanák fel, amely ide­iglenes rizikót jelentene, de sokkal jobb a béke érdekében rizikót vál­lalni, mint a háború érdekében. (zr) Nem az első világháborúról vagy annak valamely epizódjáról szól A transzport, jóllehet cselek­ménye 1916-ban játszódik. Az al­kotás fikcióra, a „megtörténhetett volna“ feltételezésére épül; játék tehát ez a film a fantáziával, nem pedig tudományos-fantasztikus mű, mint sokan vélik. (Ráadásul valóságos eseményeken alapul, hiszen az első világháború idején húszmillió ember halt meg spa­nyolnáthában; a tömegkatasztró­fát - mint a zárófelirat említi - sok­féleképpen magyarázták.) Szurdi András elsőfilmes ren­dező alkotásának hőse egy orvos, aki a múlt század végén Pasteur mellett dolgozott. Hazatérése után átvette apja prakszisát, rövidesen azonban sötét erők fondorlattal börtönbe juttatják, majd szöges­dróttal körülzárt táborba kerül, ahol hamarosan rájön, hogy rabtársai­val együtt életveszélyes kísérletek alanyává vált - új, ismeretlen tö­megpusztító járványt kísérletez­nek ki rajtuk a katonáknak is pa­rancsoló, teljhatalmú orvosok. Te­szik ezt annak reményében, hogy a „tudományos“ kísérletek ered­ményeit a fronton, esetleg az el­lenséges hátországban haszno­síthatják. A rács mögött senyve­dők mindent elkövetnek, hogy az orvos kijusson a barakkból és gyógyszert vigyen a kísérletek kö­vetkezményeit egyre jobban érző raboknak. Tervük sikerül, a rejté­lyes szervezet az orvost azonban elfogatja, egy újabb transzporttal vissszajuttatja a kihalt lágerba és a doktor megint kiszolgáltatottá válik... Jó ritmusban, biztos kézzel, hi­teles atmoszférát teremtve dol­gozza fel a rendező Kuczka Péter történetét. A film légköre szug­gesztív, a képeken minden élet­szerű; az eseményeket az alkotó nem részletezi, mellőzi a terjengős elbeszélést, inkább a sejtetés, az elhallgatás módszerével .él, fél­mondatokat mond. Ez a szűksza­vúság helyenként azonban már- már a történet összefüggéseinek megértését nehezíti. Az alkotás mondanivalóját viszont így sem nehéz megfejteni: a tudósoknak, a tudománynak az emberiség jö­vőjéért viselt mérhetetlen nagy fe­lelőssége, pontosabban: a tudo­mány felelőtlensége katasztrófák­hoz vezethet. Ez a figyelmeztetés napjainkban is felette aktuális. Erőssége a filmnek a jellemte­remtés, a jól megrajzolt karakte­rek; a színészek - Hetényi Pál (az orvos szerepében), Reviczky Gá­bor, Gáspár Sándor, Gáspár Ti­bor, Végvári Tamás - kulturáltan, csiszoltan játsszák szerepüket. Apacsok erődje (amerikai) Az amerikai filmek többsége, még a társadalomkritikai mozza­natokat tartalmazók sem mente­sek a kommersz-produkciók jel­legzetes elemeitől. E veszélyes buktatókat teljes mértékben nem tudta elkerülni Daniel Petrie ren­dező sem, aki két New York-i rendőr élményeit és élettapaszta­latait feldolgozó forgatókönyv alapján készítette az Apacsok erődjét. New York négerek lakta negye­dében, Bronxban, játszódik a film cselekménye. Kegyetlen látvány tárul az alkotásban a néző elé: a bevándorlók, a munkanélküliek, a társadalom peremére szorultak döbbenetes látványa. Kétes ala­kok tengetik életüket az amerikai nagyvárosnak ebben a negyedé­ben, a szinte elviselhetetlen létfel­tételek pedig erőszakot és bűnö­zést szülnek. Az alkotók nem vizs­gálják e könyörtelen viszonyok okait, nem tárják fel a helyzet gyökereit, csak az állapotok be­mutatására vállalkoznak, megrázó képet rajzolva Bronxról - a doku­mentum-stílus tömörségével és hűségével. E forrongó negyedben szinte erődítményként áll a rendőr- állomás, az „apacsok erődje“. A film epizódjait egy rendőr, a magányos harcos alakja kap­csolja össze. A rendőrség, az ál­lamvédelem apparátusa korrum­pálódott, az igazságért már csak egy-egy magára hagyatott hős száll síkra (őt Paul Newman kelti életre, szakmai fölénnyel, magas művészi színvonalon oldva meg feladatát). Rendkívül hatásosak a film autentikus képsorai, hiteles­ségükhöz nem férhet kétség, s bár az alkotás ábrázolásmódja meg­felel a tartalomnak, a mondaniva­lónak, a valóság bemutatása a kelleténél olykor kegyetlenebb, helyenként talán nem ártott volna a mértéktartás. -ym­A LEGNAGYOBB ÉRTÉK Szavalok és prózamondók a Dunamenti Tavaszon A gondolat nem új, de idén a Dunamenti Tavaszon újra az eszembe jutott. Méghozzá akkor, amikor az eredményhirdetés után örömittas és szomorú gyerkőcöket láttam, s mi tagadás, az utóbbiakat sajnáltam, hiszen néhány perccel ezelőtt ugyanolyan vagy csaknem ugyanolyan ízesen, szépen szaval­tak, illetve mondtak prózát. Vajon helyes-e, morfondíroztam, és nevelési szempontból célravezető-e, ha az alapiskolák szavaló- és prózamondó versenyén helyezéseket állapí­tunk meg, méghozzá úgy, hogy az első hármat jutalmazzuk, s a többiek viszont mint­egy fájdalomdíjként a részvételért kapnak egy-egy oklevelet, s valahogy úgy érzik: vesztesek. Holott több kategóriában fél pont vagy még annyi sem választotta el a harma­dik helyezettet a negyediktől. El kellene gondolkodni azon, miképpen lehetne elérni, hogy a legjobbakat dicsérjük, de a többiek is érezzék: szép teljesítményt nyújtottak, dicsé­retes munkát végeztek, függetlenül attól, hogy szereztek-e helyezést vagy nem. Tehát az irodalom szeretetére neveljük gyermeke­inket, s ne versenyzésre. Mindezt azért írom le, mert az idén a szavalok III. kategóriájától eltekintve szín­vonalas, kiegyensúlyozott volt a verseny. A pedagógusok és mindazok, akik felkészí­tették a résztvevőket, dicséretes munkát vé­geztek. Olyan szövegeket választottak, ame­lyek közel álltak a gyermekek értelmi és érzelmi világához. Tetszett az is, hogy a sza­valok és a prózamondók döntő többsége szuverén módon, önállóan, mintegy saját élményként adta elő az irodalmi alkotásokat, senkinél sem éreztük az, hogy a felnőttek beléjük sulykolták: ezt így kell mondanod, így kell gesztikulálnod. Ellenkezőleg. A gyermekek önmagukról is vallottak a verssel és a prózával, s ezért is volt hiteles, színes az előadásmódjuk. Úgy tűnik, végre a csehszlovákiai magyar gyer­mekversek is olvasottak és népszerűek, hi­szen huszonöt versből nyolcnak a szerzője hazai magyar költő volt. Tetszett az is, hogy a méltán népszerű Weöres Sándortól sem a túl gyakran hallott verseket választották. Néhány esetben viszont olyan alkotások is elhangzottak (Nagy László: Szárnyak zené­je, József Attila: Medvetánc), amelyeknek filozófiai síkja már a felnőttek világát idézik, s ezért a serdülő korú előadót csaknem megoldhatatlan feladat elé állítják. Prózában valamivel kevesebb volt a felfe­dezés erejével ható választás. Végre el­hangzott egy olyan népmese is, amely szlo­vákiai magyar tájakon született, ám ennek ellenére az a véleményem, még mindig ke­veset merítünk folklórkincsünkből, népballa­dákból, népmesékből, pedig az utóbbi idő­ben több ilyen gyöngyszemet adtak közre könyvekben, sőt sajtónkban is. Móra Ferenc továbbra is a legnépszerűbb szerző, s ez ellen senkinek sem lehet kifogása, ám az már elgondolkoztató, hogy országos verse­nyen, egy kategóriában, nyolc versenyző közül négy Móra-szöveget mond. Pedig más írónk is írt kiváló gyermek- és ifjúsági prózát, csak fel kellene lapozni őket. Úgy, ahogy Szencen (Senec) tették, s találtak is jó, eleddig nálunk még nem ismert prózát Gár­donyi GézátóL Az idén is azt tapasztaltuk, hogy vannak c*yan iskoláink, ahol valóban példásan tö­rődnek a gyermekek érzelmi nevelésével, ízlésének formálásával, s évről évre talpra­esett, tehetséges szavalókat és prózamondó­kat küldenek a különböző fesztiválokra. A sor élére mindenképpen a buzitai (Buzica) peda­gógusok kívánkoznak, hiszen innen négyen jutottak el Dunaszerdahelyre (Dunajská Stre­da), s ez kimagasló teljesítmény. A céltudatos munka gyümölcse idén is beérett Marcelhá- zán (Marcelová); híven az idei Dunamenti Tavaszon a színjátszásban, bábozásban és a prózamondásban is az élvonalban voltak. A két „erős“ nyugat-szlovákiai járás (Komá­rom, Dunaszerdahely) mellé lassan az érsek­újvári (Nové Zámky) is felsorakozik főleg a muzslai (Mužla), a köbölkúti (Gbelce) és a párkányi (Štúrovo) alapiskolák jóvoltából. Az idén két bratislavai szavaló is jól szere­pelt, átlagon felüli teljesítményt nyújtott, s va­lóban csak minimális különbség döntött arról, hogy nem nyertek helyezést, habár - mint már említettem - nem ez a lényeges. Emlékszem, évekkel ezelőtt a szavalóver­senyen alig néhányan ültek a nézőtéren. Az idén csaknem megtelt a moziterem. A szülő­kön és a pedagógusokon kívül sok fiatal érdeklődő is tapsolt a szereplőknek. Mind­annyian úgy éreztük, szép élményben volt részünk, örültünk, hogy iskoláinkban sok a tehetséges fiatal, akik szeretik az irodal­mat. Vannak érzelmeik, gondolataik, van véleményük életünkről, világunkról, s erről kellő eszközökkel, megfelelő hőfokon, olykor magával ragadón tudnak vallani - s ez volt a legnagyobb érték ezen a versenyen is. SZILVÁSSY JÓZSEF ■ Reviczky Gábor, Hetényi Pál, Végvári Tamás és Újlaky Dénes a magyar film egyik jelenetében ÚJ SZÚ 4 1983. VI. 7. ÚJ FILMEK

Next

/
Thumbnails
Contents