Új Szó, 1983. június (36. évfolyam, 127-152. szám)
1983-06-07 / 132. szám, kedd
ÚJ szú 3 1983. VI. 7. Volt NATO-tábornokok és tengernagyok válaszai Mi veszélyezteti Európa biztonságát? A NATO nyugalmazott tábornokainak és tengernagyainak egy csoportja 1981-ben megalakította „A tábornokok a békéért“ szervezetet, amely aktívan hozzájárul a békéért és a nukleáris leszerelésért folytatott nemzetközi harchoz. A csoport ez év januárjában Bécsben ülésezett, s a tanácskozásról kiadott brosúra a „Válasz tíz kérdésre“ címet viseli. A dokumentumban - melynek nyelvezete helyenként magán viseli a Nyugat-Európában használatos terminológiát - véleményt mondanak az új amerikai rakéták telepítéséről Nyugat-Európába. Álláspontjukat az alábbiakban kivonatosan ismertetjük. ELSŐ KÉRDÉS: Miért tartják az új közepes hatótávolságú rakéták telepítését elkerülhetetlennek akkor, amikor a NATO és a Varsói Szerződés már így is nagyobb pusztító erővel rendelkezik, mint amennyi bármilyen támadás elleni védekezéshez szükséges? Kelet- és Nyugat-Európa biztonsága nem függ az új rakéta- rendszer telepítésétől. Ha a katonai erők kapacitásának egészét vesszük tekintetbe, nem igaz, hogy Nyugat-Európa a rakétafegyverek terén hátrányban lenne. Ha beszámítjuk az amerikai tengeralattjárókat, a hadászati bombázókat, a' szárazföldi telepítésű rakétákat, valamint Nagy-Britan- nia és Franciaország atomeszközeit, melyek elérhetik a Szovjetuniót, akkor ezek ellensúlyozzák az SS-20-as szovjet rakétákat. Mindkét fél hozzávetőleg ezer hordozóeszközzel rendelkezik, s ezért felmerül a kérdés, hogy miért kell állandóan új fegyvereket telepíteni. Az a tény, hogy a Nyugat már most több robbanófejjel rendelkezik, igazolja annak a híresztelésnek a hamisságát, mely szerint a NATO a rakétafegyverkezés területén le van maradva. Annak érdekében, hogy Európában biztosítva legyen a béke és a biztonság, mégpedig az igazi és nem valamilyen fiktív béke, amely olyan népszerű a politikusok körében, s amely csupán a háború nélküli helyzetet jelenti, a NATO- nak és a Varsói Szerződésnek két alapelvben kellene egyetértésre jutnia: 1. a leszerelési tárgyalások során nem csak az egyes rakétarendszerekről kellene beszélni, hanem a globális helyzetről 2. tudatosítani kell, hogy a „szemet szemért“ elv csak a fegyverkezés további fokozásához, a háborús veszély növekedéséhez vezet Az .Egyesült Államok „nullamegoldása“, amely tartalmazza azt az alapelvet, hogy Nyugat- Európában ne telepítsenek új közepes hatótávolságú rakétákat, soha nem volt reális javaslat, mert a Szovjetuniót elfogadhatatlanul kedvezőtlen helyzetbe sodorná. A szárnyasrakéták és a Per- shing-2 rakéták telepítésével a NATO fölénybe kerülne a Varsói Szerződés országaival szemben. Az USA miért ragaszkodik a „nullamegoldáshoz“ MÁSODIK KÉRDÉS: A robot- repülőgépek és a Pershing-2 rakéták telepítése az USA és a Szovjetunió leszerelési tárgyalásainak kulcskérdésévé vált. A Kelet és a Nyugat közötti leszerelési tárgyalások sikere e tárgyalások eredményességétől függ-e? Az USA és a Szovjetunió leszerelési tárgyalásai, valamint a genfi leszerelési bizottság munkája elé az gördíti a legnagyobb akadályt, hogy az egyes rakétarendszerek terén törekednek (amerikai részről - a szerk.) a paritás elérésére. Az 1981 novemberében előterjesztett „nullamegoldás“ annak ellenére, hogy éppen az említett elv miatt irreális, azóta is az amerikai álláspont alapja marad a leszerelési tárgyalásokon. A „nullamegoldás“ korlátozottsága az amerikai álláspont rugalmatlanságát eredményezte és mivel a Szovjetunió véleménye az volt, hogy a közepes hatótávolságú fegyvereket nem lehet elszigetelten tárgyalni, hanem egyéb fegyverrendszerekkel összefüggésben, a két férkőzött nagy volt a véleménykülönbség. Eddig keveset szóltak és írtak a tárgyalások pszichológiájáról. Egy tárgyalás eredményességét nem az szabja meg, hogy a felek mit hangoztatnak saját magukról, hanem az, hogy hogyan vélekednek egymás szándékairól. Ha a tárgyaló országok álláspontjaiban túlsúlyba kerülnek a bizalmatlanság, a félelem elemei, akkor azt a tanácskozás módja is visszatükrözi. Bármilyen párbeszédről is legyen szó, valószínűtlen, hogy sikeres befejezést érjenek el akkor, amikor a résztvevők tudatosítják, hogy a tárgyalások alatt a felek folytatják a fegyverkezést és háborúra készülnek. S még valószínűtlenebb a sikeres befejezés akkor, amikor a nukleáris fegyverekről folyik így a párbeszéd. Ezért mindenfajta leszerelési tárgyalás kiindulópontja kell hogy legyen a tömegpusztító fegyverek fejlesztésének, gyártásának és elhelyezésének befagyasztása. A Szovjetunió még 1975-ben, az ENSZ-közgyűlés XXX. ülésszakán javasolta, hogy ne gyártsanak és ne telepítsenek új típusú tömegpusztító fegyvereket. Ezt a határozatot, amely lényegében befagyasztást jelentett volna, akkor nem fogadták el. Hét évvel később, 1982-ben a közgyűlés nagy szótöbbséggel olyan határozatot fogadott el, amely az atomfegyverek teljes befagyasztására szólít fel. Ezt a Szovjetunió támogatta, a NATO-országok elutasították, Kína pedig tartózkodott a szavazástól. A leállítás, befagyasztás, moratórium vagy bárhogy is nevezzük, lehetővé tenné a tárgyaló feleknek, hogy megkezdjék a közös és független kezdeményezések újabb sorozatát, amelyet nem veszélyeztetne a lázas fegyverkezés folytatása. HARMADIK KÉRDÉS: Mi történik, ha Nyugat-Európában elhelyezik az új rakétákat? Telepítésük hosszabb távlatokban hozzájárul-e az általános leszerelés programjának megvalósításához? A robotrepülőgépek és a Per- shing-2 rakéták telepítése utat nyitna új operatív, taktikai és stratégiai atomfegyverek fejlesztése előtt, mint amilyen pl. a neutronfej. Nagy a valószínűsége annak, hogy a jövőben az operációs terület nem szűkülne le csupán Európára, hanem az USA területe is sebezhetőbbé válna. Az új közepes hatótávolságú rakéták telepítése jelenleg növelné a nyugat-európai országok, a Szovjetunió és a Varsói Szerződés más tagállamaira nézve a veszélyt, viszont nem jelenti az Egyesült Államok veszélyeztetettségének fokozását. Az USA csak a szovjet interkontinentális ballisztikus rakéták által sebezhető. Az új rakéták telepítése esetén valószínű, hogy a Szovjetunió növeli az Egyesült Államok területe elleni csapásméró kapacitását. Valószínű, hogy a telepítés minden eddiginél nagyobb mértékben fokozza a lázas fegyverkezést - főleg a világűrben. A világűr kihasználása arra, hogy onnan irányítsák a Föld elleni pusztító fegyvereket, már nemcsak a tudományos fantasztikus irodalom témakörébe tartozik. Két vagy három év múlva ez már szörnyű valósággá válik, s akkor már senki sem lesz biztonságban. Úgy tűnhet, hogy a robotrepülőgépek és a Pershing-2 rakéták telepítésének hatását vizsgálva, ezek túl távoli mérlegelések. Le kell szögezni, hogy a telepítés nem növelné, hanem csökkentené az általános leszereléssel kapcsolatos reményeket. Valószínű az is, hogy maga után vonná a szovjet nukleáris jelenlét kibővítését az Atlanti-óceán másik felére is. Tervek az atomfegyverek elsökénti alkalmazására NEGYEDIK KÉRDÉS: A nukleáris elrettentés a NATO és a Varsói Szerződés katonai stratégiájának alapkövévé vált. Ez csökkenti, vagy pedig növeli a háborús veszélyt? Az elrettentésnek meg kellene akadályozni a háborúkat, de mivel magában foglalja a megfélemlítést, nyilvánvaló, hogy inkább veszélyt jelent, mint biztosítékot. Az a véleményünk, hogy a megfélemlítés stratégiája, amely az atomfegyverek mind nagyobb mértékű felhalmozásán alapul, fokozza a háború lehetőségét. A megfélemlítés csak akkor lehet hatékony, ha a fegyvereket sohasem alkalmazzák. De ha egyszer bevetik, vagy felmerül az alkalmazás szándéka, akkor már nem éri el célját. Azt lehetne állítani, a nukleáris elrettentés stratégiája feltételezte, hogy garantálja mind a NATO, mind a Varsói Szerződés országai számára a biztonság meg nem sértését - és csak mint végső lehetőség merült fel az atomfegyverek alkalmazása abban az esetben, ha az ellenség megindítja az atomtámadást. A „rugalmas válaszról“, vagy „kölcsönösen biztosított megsemmisítésről“ alkotott demagóg frázisok azt a nézetet hivatottak támogatni, mely szerint nem törekednek az „első csapásra“. E frázisokat az utóbbi két évben újakkal váltották fel, ilyen például a „győztes atomháború“, „korlátozott atomháború“ vagy pedig a „figyelmeztető atomcsapás“. Ezeknek csupán az első csapással összefüggésben van értelmük. Az olyan új fegyverek gyártása, mint amilyen a neutronbomba és az MX rakéta, igazolják, hogy léteznek emberek, éspedig főleg az Egyesült Államokban, akik a fent említett frázisokat komolyan gondolják. Az ilyen és a közepes ható- távolságú fegyverek telepítése közvetlen előtérbe helyezi az első csapásról szóló stratégiai és katonai taktikai mérlegeléseket. Ritka az olyan fegyver, amelyet végül is ne alkalmaznának. (Egyes katonák ezzel kapcsolatban megjegyzik: „Az ördögbe is, mit gondolnak, miért gyártották őket?“) Abban a helyzetben, amikor mindkét fél nagy fegyverarzenálokkal rendelkezik, az elrettentő tényező elégséges. Ha most tehát megállapodnának a befagyasztásról, az elrettentés is egyenlő mértékben elégséges maradna. Az erőegyensúly létezik ÖTÖDIK KÉRDÉS: A NATO és a Varsói Szerződés országai kölcsönösen a katonai fölény megszerzésére irányuló törekvésekkel vádolják egymást. Mi az igazság a két szervezet közötti erőegyensúllyal kapcsolatban? A statisztikákat propagandaokokból meg lehet hamisítani; manipulálni lehet őket. Azok a merész állítások, hogy az egyik fél fölényben van, nem veszik figyelembe, hogy a rakéták összlétszá- mának keretében a rakétarendszerek egyes típusait tekintve a Szovjetunió van fölényben, más fegyverekből pedig az Egyesült Államok rendelkezik többel. Például lehetséges, hogy a közepes hatótávolságú és az interkontinentális rakéták terén a Szovjetunió vezet, ezzel szemben viszont az USA fölényben van a nukleáris fegyverek hordozására alkalmas repülőgépek, valamint az atomtengeralattjárók terén. Ha ehhez hozzászámoljuk Nagy-Britannia és Franciaország független nukleáris elrettentő rendszereit (ezeket az Egyesült Államok a Szovjetunióval ellentétben nem akarja beszámítani a tárgyalásokon), az egyenlőség mindjárt más megvilágításba kerül. Újabb példa ez arra, hogyan lehet a fegyverek összehasonlítható erejét manipulálni és ilyen hiányos képet kialakítani. A szárazföldön telepített interkontinentális ballasztikus rakéták tekintetében minden táblázat azt mutatja, hogy a Szovjetunió a hordozóeszközök tekintetében relatív fölénnyel rendelkezik. Ha viszont a rakétákra szerelt, önállóan irányítható robbanófejeket tekintjük, az USA rendelkezik jelentős fölénnyel. Az igazság az, és számos alkalommal nyilvánosan is elismerték, hogy az egyensúly fennáll és valószínű, hogy továbbra is létezni fog, s egyetlen hatalom sem előzte meg a másikat olyan mértékben, amely igazolhatná „a lényeges fölényről“ szóló állításokat. Az elsökénti alkalmazásról való lemondás jelentősége HATODIK KÉRDÉS: A Szovjetunió nemzetközi fórumon ismét megerősítette, hogy nem alkalmazza elsőnként az atomfegyvert. Mi tartja vissza az Egyesült Államokat attól, hogy a felhívásra hasonló módon válaszoljon? Ha minden atomhatalom aláírná a megállapodást, hogy nem alkalmazza elsőnként az atomfegyvert, az a békéhez vezető úton jelentős lépés lenne. Ha az illető hatalmak őszintén gondolják azt, hogy nem akarják elsőként bevetni a nukleáris fegyvereket, akkor úgy tűnik, hogy semmi sem áll egy hivatalos megállapodás útjában. Egy ilyen megállapodás specifikus kötelezettségvállalást jelentene a nemzetközi jog keretében: a résztvevők köteleznék magukat, hogy nem kezdenek atomháborút. A szerződéshez minden atomhatalom, esetleg azok az új országok is, amelyek megszerezték a nukleáris fegyvert, csatolnák az aláírásukat. Az ilyen szerződés aláírása csökkentené a nukleáris háború veszélyét, és újabb lépések előtt nyitna utat a lázas fegyverkezés megállításának folyamatában, amelyet a befagyasztáshoz vezetnének. Mivel ezt az első lépést ilyen nehezen teszik meg, kétségek merülnek fel az iránt, hogy a politikusok hajlandók-e megállapodást kötni az általános és teljes leszerelésről. Ezt a célt világosan megfogalmazták az ENSZ-közgyűlés első rendkívüli leszerelési ülésszakán 1978-ban (111. paragrafus), amit egyértelműen megerősítettek 1982-ben, a második rendkívüli leszerelési ülésszakon is. Úgy tűnik, hogy a NATO-országok nem hajlandók konstruktív tárgyalásokat folytatni az általános leszerelési program megvalósításának egyes részleteiről sem. 1982 végétől 1983 januárjáig a Szovjetunió több konstruktív kezdeményezést tett - az atomfegyverek elsónkénti alkalmazásának és a hagyományos fegyverzetek csökkentésének kérdésében. Ezeket a lépéseket a Nyugatnak nagyon figyelmesen kellene tanulmányoznia, de nem teszik ezt. Ellenkezőleg, továbbra is ragaszkodnak a „nullamegoldás elvéhez“. 1982-ben az amerikaiak egyetlen kezdeményezése a szárazföldi telepítésű interkontinentális bal- lisztikás rakéták csökkentésére tett javaslat volt. Ezt pozitív lépésnek is felfoghatnánk az USA részéről akkor, ha nem vennénk figyelembe, hogy a Szovjetunió nukleáris arzenáljának kialakításában a fő hangsúlyt a szárazföldi telepítésű rakétákra helyezte, nem pedig a tengeralattjárókra és a repülőgépekre, ahogyan az Egyesült Államok tette. Mindez általánosan ismert, és ezért feltehető a kérdés, hogy mi volt ezzel a céljuk? Nehéz elhinni, hogy nem csupán közönséges propaganda-fogásnak szánták, s így félrevezessék a kevésbé tájékozott közvéleményt. Az egyes fegyverrendszerek szétválasztása a tárgyalásokon sohasem vezethet nagyobb sikerhez. Ha bármely fél saját kezdeményezést terjeszt elő, annak az egész keretében kell történnie. Jelentős lépés lenne, ha megállapodás születne az atomfegyverek elsökénti alkalmazásának lemondásáról, amelyhez minden atomhatalom hozzájárulhatna, főleg cikkor, amikor az ENSZ összes tagországa kijelentette: az emberiségnek szembe kell szállnia az önpusztítás fenyegető veszélyével, amelyet a legpusztítóbb fegyverek felhalmozása váltott ki. HETEDIK KÉRDÉS: Milyen hatással lenne a leszerelési folyamatra, ha a genfi tárgyalások sikeresek lennének és hozzájárulnának az SS-20-as, valamint a robotrepülőgépek és a Pershing-2 rakéták telepítésére vonatkozó tervek teljes vagy részleges felszámolásához? A genfi tárgyalások természetesen nem korlátozódnak csupán a közepes hatótávolságú fegyverekre. Ezek részét képezi a stratégiai fegyverek korlátozásáról folytatott párbeszéd is, amely sokkal szélesebb területet ölel fel, beleértve az erők kölcsönös egyensúlyát is. És szó van itt a fegyverzetellenőrzésről is, amelyről Bécsben mar közel 10 esztendeje tanácskoznak. Nem lenne reális azt gondolni, hogy elérhető lenne egy elszigetelt megállapodás az európai közepes hatótávolságú fegyverekről. Csupán akkor lenne lehetséges, ha más kezdeményezésekkel is összekapcsolnák. Például, ha Nagy-Britannia megszüntetné a Trident tengeralattjárók vásárlásának programját, ha az USA csökkentené a Nyugat-Európában elhelyezett statégiai légierejét, az jelentősen hozzájárulna a fegyverzetcsökkentés folyamatához. A francia probléma is kérdőjel marad. A jelenlegi francia kormány nemcsak hogy nem folytatja a szocialisták szokásos irányvonalát, az atomfegyverekkel szembeni elutasító magatartást, hanem még a reakciós jobboldalon is túltett azzal, hogy támogatja a nukleáris megfélemlítés stratégiáját, és ragaszkodik a lázas atomfegyverkezéshez. Mitterrand teljesen elutasítja a nukleáris fegyverek korlátozásáról és betiltásáról szóló szerződést és az a célja, hogy Franciaország önellátó legyen a nukleáris fegyverek terén. Ez a leszerelési tárgyalásokon nagy problémát jelent. Tekintettel arra, hogy Franciaország nem tagja a NATO katonai szervezetének, nem kell alávetnie magát a szervezet közös védelmi politikájának. Természetes azonban, hogy a Szovjetunió szemében Franciaország fenyegetést jelent, amivel számolnia kell az USA-val folytatott tárgyalások során. Létfontosságú, hogy Francia- ország (éppen úgy, mint Nagy- Britannia), részt vegyen a NATO és a Varsói Szerződés közötti megállapodás kidolgozásában. A szovjet vezetés utolsó javaslataiban felajánlotta, hogy felszámolja a már jelenleg telepített SS- 20-as rakétáinak egy részét. Ez a javaslat az új fegyverek fejlesztésének, gyártásának és elhelyezésének befagyasztásával nagyon jó kiindulási alapot szolgáltathatna a fokozatos leszereléshez. NYOLCADIK KÉRDÉS: Ha megszüntetnék a közepes ható- távolságú rakétarendszereket, ez milyen hatással lenne az európai NATO-országok nemzet- védelmére és biztonságára? Pozitív hatással. A NATO-or- szágok (és a Varsói Szerződés) nemzetvédelme és biztonsága az összes operatív nukleáris fegyver felszámolása esetén inkább növekedne, mint csökkene. Élni kell a lehetőséggel KILENCEDIK KÉRDÉS: Míg az új rakéták az operatív fegyverek kategóriájába tartoznak és mindenekelőtt az európai földrész szempontjából van jelentőségük, továbbra is megmarad az atomfegyverek és a hagyományos fegyverzetek hatalmas arzenálja, amelyek megsemmi(Folytatás a 4 oldalon)
