Új Szó, 1983. május (36. évfolyam, 102-126. szám)
1983-05-07 / 107. szám, szombat
ÚJ szú 5 1983. V. 7. A harcban nem szabad megállni Ilyenkor, hazánk felszabadításának évfordulóján megemlékezünk azokról, akik fegyverrel a kezükben harcoltak a szabadságunkért. Ezek közé tartozik Jozef Hanzel is. Korábban a bratislavai II. Városkerületi Szakszervezeti Tanács politikai dolgozója volt, az év elején, 61 éves korában nyugállományba vonult. Azonban pártmunkát továbbra is vállal. Fáradhatatlanul dolgozik all. városkerületi pártbizottság két albizottságában, az egyik a szocialista munkaverseny, a másik a tudományosműszaki fejlesztés kérdéseivel foglalkozik. Azt mondja, hogy a párt katonája sohasem ülhet tétlenül. Márpedig ő a párt katonája volt mindig szíwel-lélekkel, és az is marad. Nem volt könnyű gyermekkora. Szülőfaluja, Krásna Lúka, a Lő- csei-hegység lábánál fekszik. Régen a meredek lejtőkön meglapuló tenyérnyi, köves, sziklás földdarabkákon a legszükségesebb élelem sem termett meg. Gyermekkorában legtöbbször ott még az emberek húzták az ekét, a trágyát kosárban, a hátukon hordták fel a földekre.- Alig voltam nyolcéves, amikor édesapám kivándorolt Kanadába munka után - idézi fel gyermekkora emlékeit. - Harminc év múlva tért haza. Édesanyámra maradt a család, a három gyermek nevelésének gondja. A húgom tulajdonképpen még meg sem született, amikor édesapám itthagyott bennünket. Máig is talány számomra, hogy szegény jó anyám hogyan bírta erővel, lélekkel. Igaz, mi gyerekek is korán megfogtuk a dolog végét. Nyáron a földet túrtam, télen tizenéves fejjel elszegődtem favágónak. % Közben kitört a második világháború. Jozef Hanzelt is behívták katonának. A Szlovák Nemzeti Felkelés kitörésének idején Dolný Kubínban szolgált. Egy alkalmas pillanatban otthagyta egységét és csatlakozott a partizánokhoz. Egész a felszabadulás órájáig partizánként harcolt, sokszor nézett farkasszemet a halállal, tetteiről regényt lehetne írni, illetve szerepel is egy regényben. Leonyid Obuhov szovjet szerző saját nevén említi a legendás hírű Vpred partizánegység működéséről szóló Rakéta hadművelet című könyvében, amelyből filmsorozat is készült. Ő azonban szerényen elhárítja, a dicsőítést, azt mondja, azt tette, amit a szíve sugallt, amit tennie kellett.- Szeptember nyolcadikén Záz- rivá térségében csatlakoztam a Vpred partizánosztaghoz, amelynek a magvát azok a szovjet partizánok alkották, akiket ejtőernyővel dobtak le a térségben. Különleges megbízatással érkeztek, parancsnokuk a legendás hírű Morszkoj alezredes volt, akinek a rendes nevéről csak a háború után szereztem tudomást. Polgári nevén Mihail Petrovics Oszipov- nak hívták. A Morszkoj fedőnév nyilván úgy ragadt rá, hogy a háború elején tengerészgyalogosként harcolt Szevasztopol térségében. Osztagunkban, amely időközben partizánegységgé gyarapodott, szolgáltak még csehek és magyarok is, akik megszöktek egységeiktől. Testvéri egységben küzdöttünk a közös ellenség ellen. Sohasem sütkérezett az élet napos oldalán. Még a felszabadulás után is fegyverrel harcolt a hazánk területére betört ukrán fasiszta Bandera martalócai ellen. Aztán pedig a békés építőmunkára fordította minden energiáját. Közben felnevelt három fiút, akik valamennyien derék, dolgos emberek, jó családapák. Azt mondja, akkor érzi magát a legjobban, ha Prievoz szélén álló kis kertjébe ilyenkor, tavasszal eljönnek a gyerekek az unokákkal, és kedvére kigyönyörködheti magát bennük. Ilyenkor még jobban megerősödik benne a hit, hogy érdemes volt harcolni. Legtöbbször már csak reggel- től-estig a kis kertben tesz-vesz. De azért még most is elég gyakori vendég a városkerület ipari üzemeiben és intézményeiben. Aligha van egy is, ahol ne ismernék. Korábban még „hivatalból“ intézte a szocialista munkaversennyel, a dolgozókról való gondoskodással, a tudományos-műszaki fejlesztéssel összefüggő ügyeket. Ma már csak társadalmi munkában igyekszik segíteni.- A hegyekben a magyar harcostársak elég gyakran énekeltek egy szép munkásmozgalmi dalt, amelynek csak ezt a sorát jegyeztem meg, hogy a harcban nem szabad megállni - mondja egy kissé idegen kiejtéssel, de hibátlanul. - Hát én ehhez tartom magam. PALÁGYI LAJOS (A szerző felvétele) Az I. Brnói Gépgyár dolgozói gépcsoportokat szerelnek fel a Konzorcium földgázvezeték kompresz- szorállomásain. Az igényes szállítást követően már felszerelték a berendezéseket Nyitra- Ivánkán, a 4. sz. kompresszorállomáson. A képen a gépgyár dolgozói, (balról) Edvard Reguli, Ján Belák és Zdenék Sixta egy turbina felemelésére készülődnek. (Amand Absolon felvétele - ČSTK) Hinni a béke igazában Ülünk a tanári szobában, egymással szemközt - és beszélgetünk. Hallgatom Schwartz Éva tanárnő emlékező szavait. S amit mond, az nagyon is elgondolkodtató:- 1945-ben, a világháború utolsó napjaiban történt - akkor, amikor édesanyám a terhesség nyolcadik hónapjában volt. Váratlanul egy lövedék csapódott be az udvarunkba. A szétröppenő szilánkok anyám szemeláttára tépték szét tizennégy éves nővéremet. Anyám sokkot kapott. Engem szerencsésen a világra segítettek. A szétlőtt házak képét gyerekkoromból az én emlékezetem is őrzi. A somodi kőbánya vezetői itt Szepsiben utaltak ki nekünk egy házat. Az is szét volt lőve.- Édesapja negyvenötben már itthon volt, vagy még a háborúban?- Apám kommunista volt, munkás ember. A stószi késgyárban, majd a somodi kőbányában dolgozott, aztán meg hosszabb ideig gépészként itt a szepsi malomban. Tudom, hogy fogságban is volt, ahonnan megszökött, de hogy negyvenötben itthon volt-e már, vagy még nem, azt nem tudom. Szüleimnek nagy fájdalmat jelentett a nővérem halála. Ha szóba hoztuk a múltat, eirt az időszakot igyekeztek mellőzni, amit én meg is értettem, hiszen nem akarták, hogy újra felszakadjanak a sebek.- önnek a gyerekkora a fel- szabadulás utáni első évekre esik. Milyen volt ez az időszak!- Apám, mint kommunista korábban illegalitásban dolgozott. Azok az évek igen megviselték az egészségét. Több, mint tíz évig súlyos beteg volt. A családot rajtam kívül még két nővérem és a bátyám alkotta. Anyámra igen sok teher nehezedett. Szívós aszszony volt, bírta panaszkodás nélkül, de az apám is megtett minden tőle telhetőt. Szellemi fejlődésemhez, magatartásom kialakításához, úgy érzem, a szüleimtől kaptam a legtöbbet, de nagyon meghatározóak voltak azok a nyári szünidők is, amelyeket anyám szüleinél, Stószon töltöttem. Hét-tízéves koromban sokszor bekopogtattam Fábry Zoltánhoz, aki a könyvek iránti szeretetemet egy életre szólóan belém oltotta. Először állatmeséket adott a kezembe, aztán a Több sincs királyfit - és így tovább. Sokat beszélgettünk ezekről a mesékről, és ő mindig biztatott, hogy csak olvassak, jöjjek könyvekért máskor is. Zoli bácsit akkor afféle titokzatos, érdekes embernek tartottam. Arra, hogy milyen valóságlátással rendelkezett, hogy milyen magasan szárnyaló volt a szelleme, csak később, könyveit olvasva döbbentem rá.- Szülei akarták taníttatni?- Igen, annak ellenére is, hogy az egészségük megromlott. Apám szavai most is a fülemben csengenek: csak menj és tanulj! Amiért mi küzdöttünk, azt elértük. A hatalom most már a munkásoké, de ez még csak a kezdet. A rendszer felvirágoztatása a ti dolgotok is. Ehhez pedig tudásra van szükség. Tudásra mindenekelőtt. A pedagógus pálya választása tehát tudatos döntés volt?- Igen, már a gimnáziumba is azzal a szándékkal mentem, hogy az érettségi után tanítóképzőbe jelentkezem. Matematika-magyar szakos tanár szerettem volna lenni. Ilyen párosítás azonban a nyitrai főiskolán nem volt. így hát a matematikához a képzőművészetet választottam. Másfél évtizede vagyok a pályán. Egykori iskolámban, a Szepsi Magyar Tanítási Az előadás elmarad, háború van...“ ,,1941. június 22-e vasárnapra esett. Akkoriban Moszkvában dolgoztam. Kora reggeltől kis csoportokba verődve beszélgettünk a háborúról, de pontosan nem tudtuk, mi is vár tulajdonképpen ránk. Estére színházjegyem volt, de az Ermitázs kertjében levő koncertterem ajtaját zárva találtam. Az ajtóra ragasztott cédulán ezt olvastam: ,,Az előadás elmarad, háború van.“- Tizenkilencévesen, aktív komszomolis- taként küldtek el tanfolyamra a Szovjetunióba. Akkor még nem tudtam, hogy csak tizennégy esztendő elteltével találkozom újra szüleimmel, barátaimmal - kezdte el visszaemlékezését František Novek vezérőrnagy, aki mint a Vörös Hadsereg, majd 1944 májusától a 3. csehszlovák brigád tagja részt vett a háborúban, így Prága felszabadításában is. ,,1941. október 17.-én léptem be a Vörös Hadseregbe... Mindannyiunk előtt, akik akkor lettünk katonák hosszú út állt. Közülük senki sem tudta, hogy a végcélhoz hosszan tartó és fárasztó út vezet. Úticélunk: a távolkeleti Szvobodnij város.“ Novek vezérőrnagy kissé előrehajol és úgy emlékezik. Beszél a háború borzalmairól, a küzdelmekről, harcokról, amelyekben sok-sok barátját, harcostársát vesztette el. (Az idézetek František Novek A győzelmes sortűz című könyvéből valók.) De szavaiból ma is érződik az erő, az a lelkesedés, amely hajtotta őket mindig előre.- Mindannyian vágytunk a békés életre. A kis győzelmek mindig közelebb hozták az első békés nap reményét, - mondta, s szinte önmagától kérdezte. - Hogy milyen a háborút? A háború olyan borzalmas valami, amit semmihez sem lehet hasonlítani, mondta valaki és aki részt vett a háborúban, az ezzel egyetért. Még ma is, harmincnyolc évvel a háború befejezése után sem tudom elfelejteni azokat az időket, de főleg a leningrádi harcokat. ' ,,... A leningrádiak halhatatlan hősiességéről. A. Bajkov akadémikus, aki Leningrád- ból csak a nyolcadik felhívásra evakuált, a következőket mondta: prra tanítottak és én is úgy tanítottam, hogy a világon az acélnál semmi, sem keményebb. De ez nem igaz. Létezik egy szilárdabb anyag - a szovjet nép.“ František Novek, a leningrádi blokád harcaiban megsérült. Felgyógyulása után, 1944 májusában csatlakozik a 3. csehszlovák brigádhoz, hogy részt vegyen hazája felszabadításában. 1944. október 6-a - nemzeteink történelmének egyik legdicsőbb napja. A szovjet csapatok közösen az I. csehszlovák hadtest katonáival nehéz harcok után elérkeztek a duklai szoroshoz, Csehszlovákia határához.“- A háború egész időtartama alatt egyszer sem volt fejünk felett tető, mindig bunkerekben aludtunk - folytatja a visszaemlékezést. - A háború vége egyre közeledett. ,,...Mi, az I. csehszlovák hadtest katonái menet közben, a mon/a városok és falvak felszabadítása közben tudtuk meg Berlin elestét. Nem éreztük, hogy vége a háborúnak.“ És milyen volt a háború befejezése, milyen volt Prága május 9-én? František Novek ma is csillogó szemmel szól a szabadság első napjáról- Délelőtt 1945. május 9-én még égett a régi prágai városháza. Kétféle érzés kerített hatalmába mindenkit, a fasiszták legyőzése fölötti öröm keveredett a győzelem mámorával. Sírtunk és nevettünk egyszerre, nem akartuk hinni, hogy vége a szenvedésnek, a gyötrelemnek. Csehszlovákia felsza- badítási harcaiban hősi halált halt 1699 szovjet katona és több mint 2000 prágai felkelő. Sokat közülük én is ismertem. ,,A második világháborúban összesen 110 millió katona harcolt. Több mint 50 millióan az életüket vesztették. Bombázás és harcok közben meghalt 20 millió nő és gyermek. A sebesültek és a rokkantak száma elérte a 29 millió 500 ezret. Több mint 31 millió ember vesztette el személyes tulajdonát és hajlék nélkül maradt. Több mint 12 millió ártatlan áldozat nem tért vissza a fasiszta haláltáborokból“. PÉTERFI SZONYA Nyelvű Alapiskolában és Gimnáziumban tanítok. A matematika oktatásában, hci jó eredményeket akarunk elérni, következetesnek kell lenni. A matematika órákon ezért egy kicsit szigorúbban viszonyulok a tanulókhoz, de azért úgy, hogy érezzék: mindez az ő érdekükben történik. A rajzórán ezt a szigort aztán igyekszem feloldani. Közelebb kerülök a gyerekekhez és ők is hozzám. Fantasztikus alkotókedv lakozik bennük, öröm őket tanítani. Szép metszeteket készítenek, jól rajzolnak, festenek.- Úgy tudom, hogy iskolájukban már évekkel ezelőtt áttértek az új oktatási módszerek szerinti tanításra ...- Igen, már hét éve az új módszer szerint tanítom a matematikát, de messzemenő következtetéseket még nem mernék levonni e módszerről. Bővült a tananyag, rövidebb idő alatt több dolgot kell megtanítani a gyerekekkel, mint korábban. Az 1-4 osztályban- mivel játékosan csináljuk- a halmazokat könnyen megtanulják, sőt a munkafüzetet annyira megszeretik, hogy még az ötödikben is mindent le akarnak rajzolni, pedig itt már nem csak a logikai gondolkodásnak, a tárgyi tudásnak is előtérbe kell kerülnie. A hetedikesekre igen nagy megterhelés hárul. Olyan anyagot is át kell venniük, amit azelőtt a kilencedik osztályban tanítottunk. E megterhelésből következően a tanulók két táborra szakadnak: jókra és gyengékre. Közepes tanulók nincsenek - és ez nem biztos, hogy jó. Úgy hiszem, az új koncepciót még tovább kell tökéletesíteni, hogy az valóban jó legyen.- Mondják, hogy ön minden gyereket a magáénak érez, aggódik értük, s a lehető legtöbbet igyekszik adni nekik. Mi ennek a magyarázata?- Nehezet kérdezett. Ezen ugyanis én még sohasem gondolkodtam. Meg kell vallanom: én semmi különöset nem látok abban, amit teszek. Pedagógus vagyok és szeretem a gyerekeket- ennyi az egész. Teszem amit kell. Tíz percig sem tudnék úgy maradni, hogy ne csináljak valamit. Politikai előadásokat tartok a Szocialista Ifjúsági Szövetségben. Szívesen csinálom ezt- is. Korábban éveken át én voltam iskolánkban a szakszervezet elnöke. Erről a tisztségemről lemondtam, mert az egészségi állapotom megromlott. Az a negyvenötös tragédia - amiről beszélgetésünk elején már szóltunk - rajtam is nyomot hagyott. Gyerekkorom óta szívbántalmakkal küszködöm, de azért nem panaszkodom. Csak azért mondtam el, mert ez a valóság. Én pedig azt tartom: a valóságot, az igazat sohasem kell elhallgatni. Mit mondjak még? Élni akarok, dolgozni, hinni azt, hogy van értelme, hogy az emberekben felülkerekedik a józan ész, s a világban felmerült problémákat is politikai úton, nem pedig atomfegyverekkel fogják megoldani. Mi pedagógusok eleve az élet, a béke igazának igenlői vagyunk. Ha nem így lenne, az iskolák kapuit már holnap bezárhatnák. SZÁSZAK GYÖRGY
