Új Szó, 1983. május (36. évfolyam, 102-126. szám)

1983-05-07 / 107. szám, szombat

Kifejezni a kort Beszélgetés Duba Gyula érdemes művésszel A Prágai Nemzeti Színház új köntösben A NEMZET ÖNMAGÁNAK LÁTOGATÁS AZ ÚJJÁÉPÜLŐ PRÁGAI NEMZETI SZÍNHÁZBAN Az irodalom világában tájéko­zott olvasónak Duba Gyula nevé­vel kapcsolatosan egymástól lé­nyegileg különböző szépprózai műfajok jutnak eszébe. Szatíra, novella, regény, szociográfia- többé-kevésbé ebben a sor­rendben változott és gazdagodott alkotói világa is. Ez az írói meta­morfózis, amely a legújabb jelek­ből ítélve is szakadatlan és válto­zásaiban is önmaga eredményei­ből építkező, méltán kelt az olva­sóban kedvező visszhangot. Az a várakozás, amely Duba Gyula egy-egy müvének megjelenése előtt tapasztalható, igazolja azt, hogy olyan csehszlovákiai magyar írót tisztelhetünk személyében, aki szüntelenül gazdagítja önismere­tünket. A szocialista társadalom erköl­csi és szakmai elismerésének bi­zonyítéka, hogy idén már negye­dik alkalommal kapott Madách- díjat és érdemes művész címmel tüntették ki.- Idén örvénylő idő című regé­nyéért kapott Madách-díjat. Azt megelőzően irodalmi szociográfiá­ját, a Vajúdó parasztvilágot jutal­mazták ugyanezzel. A sok szem­pontból példát teremtő Vajúdó pa­rasztvilágot nem követte az olva­sók között méltán várt, napjaink változásait vizsgáló szociográfia. Az akkori fogadtatásból sejthető volt, hogy talán a példa másokat is ilyen jellegű müvek megírására ösztönöz. Nem következett be ez sem. Az ön esetében milyen alko­tói indítékok befolyásolták, hogy úgy tűnik fél, egyre erőteljesebben a fiktív regény mellett kötelezte el magát?- Köztudott, hogy először hu­moros írásokkal jelentem meg az irodalomban. Nem véletlen, hogy ezek az írásaim inkább irodalmi indíttatásúak voltak, vagyis nem megélt élmény csak az ötlet erejé­ig, másodlagos olvasmányélmé­nyek keretében volt bennük jelen. Ugyanakkor már tudatosabb, a vi­lágról való reálisabb gondolkodást is sejtettek. A világhoz fűző reális viszony a szatíra gondolati ihlető- je. A hatvanas évek elején novel- láskötettel, a Csillagtalan égen struccmadárral próbáltam meg a világot és önmagamat is felfe­dezni. Ez már élmény-indíttatású volt, s éppen ezért ma is tudom vállalni, hiszen annyira bennem él az ott megfogalmazott világ. Ezt építettem tovább a Delfinek, majd az Ugrás a semmibe című novel- láskötetekben. Tudatos útkere­séssel jutottam el az első regé­nyemhez, a Szabadeséshez, mely kísérlet volt ama bizonyos cseh­szlovákiai magyar regény megírá­sára. Időközben mindegyre haza­jártam szülőfalumba, s foglalkoz­tatott az időközönként észlelt vál­tozás, a régi életforma, tárgyi vi­lág, gondolkodásmód fokozatos eltűnése. Ennek az irodalomtudat­nak és személyes élménynek az összegezése jelentette a Vajúdó Parasztvilág genézisét. A megfo­galmazott elmúló paraszti világ mellett, ez egyben írói önfelmérés is volt, összegezés és készülődés egy teljesebb, árnyaltabb ábrázo­lásra.- Úgy érzi tehát, hogy a Vajúdó parasztvilág mikrokozmosza után következő, merőben új állapotok ábrázolásához nem elegendő a szociográfia tényfeltárása?- Utólag szeretném megje­gyezni, hogy én ezt nem tekintem szociográfiának, inkább valamifaj­ta emlékező prózának, amelyben sok a lírai elem is. Meggyőződé­sem, hogy a jelen folyamatainak ábrázolása sokkal bonyolultabb, nehezebb, mint az eltávolodott, sok tekintetben ki- és letisztult múlté. A jelentős és jelentéktelen dolgok, a mai folyamatok irányá­nak észlelése nehezebb írói fel­adat. Tény azonban, hogy erre is vállalkoznia kell a hazája, népe iránt elkötelezett írónak. S ebben legerősebb fegyvere mindig a tár­gyilagosság, az elfogultság és nosztalgia nélküli objektivitás.- Ezt követő nagyregényeinek - az ívnak a csukák és az örvény­lő idő - mintegy írói kifutópályája-'It ez a szociográfia?- A valóság és az irodalom vi­szonya minden korban meghatá­rozott. A kor színvonalának meg­felelően az írónak olykor a megha­tározottságokkal is szembe kell szállnia, s így kifejezni magát a kort. A teljességet azonban már nem lehet árnyalás, tagolás, érzékeny mélyfúrások nélkül birtokba venni. Ezért is volt számomra megfelelő indítás a Vajúdó parasztvilág.- Ennek megfelelően a balzaci hagyományokra épülő regénytí­pust, a huszadik századi mikro- és makrokozmoszokat megragadó nagyregényt alkalmasnak látja az ellentmondásokkal terhelt, folya­Gyökeres György felvétele mataiban sokszor bonyolult éá ki­ismerhetetlen ezredfordulós világ ábrázolására? Milyen eséllyel in­dul ebben a művészi küzdelem­ben egy nemzetiségi - a csehszlo­vákiai magyar író?- Ami az ezredforduló világiro­dalmának prózáját illeti, abban egyre inkább elveszti vezető he­lyét ez a regénytípus. A modern prózának egyik jellemzője a mí­tosz, mint alkotóelem. Ennek se­gítségével tudják az írók leginkább érzékeltetni mindazt, amit a múlt, a jelen, a jövő egyidejű, sokszor ellentmondásos jelenlétének ne­vezünk. Erre már nem nagyon alkalmas a nagyrealista regény. De úgy vélem, hogy alkalmassá lehet tenni, mégpedig olyan kiegé­szítő elemmel, mint a lírai szemé­lyesség jelenléte. Annak idején a kritikai realisták objektívek, szenvtelenek voltak. Ma az írónak bizonyos értelemben kötelessége az írásaiba belevinni a maga szubjektivitását, hiszen csak így teheti elfogadhatóvá az olvasó számára saját véleményét. Nem vagyok híve a ma oly divatos me­taforikus ábrázolásmódnak, mivel az írónak kötelessége egyenesen beszélni, s feladata megkeresni ennek a művészi módozatait. Re­A harmincas években, amikor Hitler éppen csak megkezdte mű­ködését, a szó legnagyobb művé­szei már figyelmeztettek: „Embe­rek! Itt a veszély! Vigyázzatok és harcoljatok ellene!“ A születő fa­sizmusról írt Thomas Mann, Ro­main Rolland, Lagerkvist, Franz Werfel és természetesen Gorkij. Egy erkölcstelen világban, ahol minden eladó és minden megvá­sárolható, erkölcstelenné válik a tudomány is. Réges-rég fele­désbe merült Einstein és Oppen­heimer lelki vívódása. A neutron- bomba feltalálói cinikusan fütyül­nek e tragédiára, számukra azok egyszerűen nem léteznek. A mo­dern Káinok cinizmusa semmiben sem különbözik az első Káinétól. De az csak Ábelt, a testvérét ölte meg, a mai Káinok, viszont az egész emberiséget akarják meg­semmisíteni, múltjával és jövőjé­vel együtt. De hiszen nekik sem lenne sok hasznuk ebből! S az értelmes em­beriség valóban fenn akar marad­ni, meg »akarja őrizni ősi földjét, s ezért nemcsak egyszerűen be kell tiltania a neutronbombát, ha­nem azokat a gyökereket is meg gényeimben mindig arról az em­berről van szó, aki a történelem­ben áll helyt, vagy bukik el. Ez a világ pedig nem lehet más, csak realista. Ha metaforikusán beszé­lünk, akkor vagy szatírává válik, vagy a nyelvi anyaga kerekedik felül, s lesz öncélú, mesterségbeli ügyeskedés termékévé. Minden írónak, a csehszlovákiai magyar írónak is igénye, hogy amiről ír, azt teljességében jelenítse meg. Ő egy nagy egész része írójának érzi magát. Azonban alkotói vilá­gát szükebb közösségének, e kis rész valóságának érzelemvilága, gondolkodásmódja, tárgyi felépí- tettsége, kultúrája tölti ki. Ennek a kicsiségnek lényegét tágítja egyetemessé. Az írók éljenek a vi­lág bármelyik részén is, a maguk szükebb világát ötvözik egybe az­zal az egyetemességgel, amit pél­dául a kirgiz Ajtmatov számára a Szovjetunió jelent.- ön szerint ebben része volt annak, hogy ezek az írók ember­ként több kultúra közvetlen hatása alatt növekedtek íróvá?- Kétségtelen, hiszen Ajtmatov minden tekintetben kirgiz író, aki népének világát emeli át kultúrák eredményeiként számontartott írói módszerekkel a világirodalomba. S ez a többirányból érkező hatás érzékelhető az indián népekről spanyolul író dél-amerikaiak regé­nyeiben is. Tehát a csehszlovákiai magyar író teljesség igényét tör­vényszerűen fokozhatja a cseh, a szlovák és természetesen az egyetemes magyar kultúra és iro­dalom közelsége. A nemzetiségi író egyetemességvágya lehet az az erő, amely a világ számára sajátos új és korszerű összefüg­géseket tárhat fel.- Most lett érdemes művész. Milyen gondolatok foglalkoztatják e megtisztelő kitüntetés kapcsán?- A kiemelés, a művészi kitün­tetés a társadalom új, időszerű igazságainak a megfogalmazása is. Megerősít abban, hogy amit keresek, teszek, azt jól teszem. Közösségi szempontból is fontos, mert olyan értékrendet is jelent, amely arra utal, hogy ezt nemcsak én kapom, hanem mintegy a nem­zedékem is. Az a nemzedék, a mai ötvenesek, akik irodalmunk minőségi változását, folytonossá­gát megalapozták. Az írónak pe­dig egyben újabb alkotói köteles­ségeket. Hosszú távú terveimről nem szoktam nyilatkozni. Most egy kisregény gondolata foglal­koztat, amelyben olyan formai és nyelvi kísérleteket szeretnék elvé­gezni, amelyek későbbi nagyobb írói vállalkozásaimhoz teremtené­nek kötőanyagot.- Köszönöm a beszélgetést. DUSZA ISTVÁN '«vôli isitenie, melyek a mai Káinokat és Hérosztratoszokat szülik. Bármiről írok is, ezek a té­mák izgatnak szüntelenül, mint költőt és állampolgárt egyaránt. Sok éve foglalkozom fordítással is, mert úgy gondolom, a népek, a kultúráknak közeledése az embe­rek számára feltétlenül szüksé­ges. Ha megismerik és megértik egymást, nincs többé helye az ellenségeskedésnek, a gyilkolás­nak, a pusztításnak. Az ismeret­ségből béke és barátság fakad. Igen nagy örömmel fordítottam grúz, svéd, ukrán, cseh verseket, barátaim Kajszin, Kuliev és David Kugultinov müveit. A múlt évben a moszkvai Druzsba Národov című folyóiratban válogatás jelent meg Hamo Seahjan örmény költő ver­seiből az én fordításomban. A for­dítást sohasem fogom abbahagy­ni. Most is szerepel terveim között. De az irodalommal egyenrangú számomra az a munka, melyet a leningrádi Békebizottságban végzek, mert azt tartom: az írók kötelesek mindent megtenni, hogy megállítsák a modern Káinokat; kötelesek küzdeni ellenük nem­csak tollal, de tettekkel is. MIHAIL DUGYIN A Prágai Nemzeti Színház szín­pada fölött a címben szereplő fel­írás hirdeti a nemzet áldozatkész­ségét. A színházat 1868-ban kezdték építeni, s 1881-ben be­mutatták Smetana operáját, a Li- bušát. Az őszre tervezett ünnepé­lyes megnyitó azonban sajnálatos okok miatt elmaradt - a színház leégett, de ismét győzött a nemze­ti összefogás: két év alatt újjáépült a színház, s 1883. november 18- án ünnepélyesen megnyitották, is­mét Smetana Libušájával. Száz éve avatták Thália prágai szentélyét; jelenleg már hat éve, hogy az Arany Kápolnába - ahogy a prágaiak becézik - esténként nem sietnek ünneplőbe öltözött emberek az előadásra, nem gyúl- nak fel a csillárok, nem nyílik szét a függöny, a színpad...nem, nem üres, ellenkezőleg. Talán kilenc­vennégy év alatt sem volt olyan zajos a színház és környéke, mint az elmúlt hat év alatt. Jönnek- mennek a munkások, kőművesek, ácsok, festők, mázolok, villany­szerelők, asztalosok, kárpitosok... Még tart a rekonstrukció, amely nemcsak egyszerű újjáépítés, hi­szen a százéves születésnapját oly széppé varázsolva és fiatalít­va, jobbítva ünnepli majd a szín­ház, amilyen szép megszületése pillanatában sem volt. Óriási anyagi áldozatot hoz a társada­lom, és hihetetlen erőfeszítéssel dolgoznak a tervezők, építők, kivi­telezők, hogy ez év november 18- án ismét felcsendülhessen Libuša szép áriája. Szinte mindent újjá kellett vará­zsolni. S a feladat nemcsak azért volt nehéz, mert restaurálni kellett az egész épületet, hanem csak a bontás folyamán derült ki, hogy a korábban elkészült tervek módo­sításra szorulnak. A szétbontott színpad is olyan állapotba került, hogy új megoldásokat kellett talál­ni, az alapokat meg kellett erősíte­ni stb. A prágaiak - akik aggódva figyelték a munkát türelmetlen­kedtek, s elégedetlenek voltak a munka menetével. Aki a színház felé járt, mind megállt egy kis idő­re, hogy az utca túlsó oldaláról ,,ellenőrizze“ az építőket. Ám arra senki sem gondolt a türelmetlenek kdtzül, hogy a belső bontással rendkívül óvatosan - s ezért las­san - kellett haladni, hiszen előbb a milliókat érő értékeket, műkin­cseket kellett elszállítani. Egy igen prózai példa: a törmeléket nem gépi erővel, hanem talicskával hordták ki. így is óvták az épületet. E napokban a munká már a vé­géhez közeledik. Az épület hom­lokzatát már restaurálták, festik a díszpáholyok mennyezetét, a keleti homlokzat árkádjait és csinosításra szorulnak a környező épületek is. A nézőtér már teljesen elké­szült, 864 kényelmes szék várja a közönséget. Csupán a székek mintegy ötmillió koronába kerül­tek. Az új székek története régi: 1881 -ben Josef Schulz professzor - korának jelentős építésze - egy­szerű vonalakkal felvázolta a szék formáját. A terv akkor nem való­sult meg, hanem a színház archí­vumába került, s ott pihent 99 évig, amikor is mai tervezők „tökéletesítet­ték“ - és vörös bársonyból, jó minőségű bükk­fából elkészí­tették. A színpadnak is csak a burka a régi, a szín­padtechnika rendkívül kor­szerű, a beren­dezéseket keze­lő személyzet már ismerkedik a színpadtechni­ka minden forté­lyával. A nézőtéri aranycsillár is­mét szórja fé­nyét, felszerelték a lámpatesteket, lerakták a sző­nyegeket, ap­róbb belső mun­kák folynak, mint például a takarí­tás, mosdók fel­szerelése stb. A České Budéjovice-i Magas­építő Vállalat irányításával 80 al­vállalkozó vesz részt az építés­ben, s a rekonstrukciós munkála­tokat irányító Josef Šnejdar szerint ilyen jó minőségű munkával még egyetlen építkezésen sem találko­zott. Nemcsak az építők végeznek jó munkát, hanem azok is, akik tár­sadalmi munkában serénykednek. A prágaiak hétfőtől péntekig, dél­utánonként, a vidékiek szombaton segítenek: ellenszolgáltatás nél­kül, fizetségük egy kis jelvény, mely elárulja, hogy viselője a ma­ga szerény módján hozzájárult a nemzet színházának újjáépíté­séhez. KOPASZ CSILLA Állítsuk meg a modern Káinokat! A prágai aranycsillár (ČSTK-felvétel)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents