Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-12-23 / 51. szám
Árpád atov-párhuzamok z Ajtmatov a mai legizgalmasabb, leghagyományo- jrnebb alkotója, st szemügyre két ét, a Fehér hajót találót. rgizföldön, tehát térben játszódik, mi fejlődés polgá- tem volt részese, en a két kisre- í a polgárság epi- a regénynek a fi- >kkal inkább a Kir- jlődési szakaszát íkek és balladák apó és Tanabaj em megoldandó, ndó problémák- s nem kijátszani, akarják a sorsot, ny világképét hank valamihez, ak- 3- és hőskorába nk. Defoe Robin- > saját erejében irhetőségében (s szerint), mint Mo- ij. A 18. század alista regényét le- aj későbbi történe- nyíltan ellenzéki ikú hősöket talá- s Tanabaj még és k a kor eszméivel, világukban nem a kiábrándult polgár, hanem az eposzok célratörő hősei találják szembe magukat a civilizációval, s nem nyílt ellenzékiséggel, vívódó értelemmel vagy cinizmussal tekintenek rá, hanem hittel. Ilyen hívő hősöket a modern polgári regény korában már csak a valóság fölött lebegő, romantikus Ivanhoe-kban találunk, vagy a tengerrel-természettel győzködő öreg halászokban. A modern polgári (s nem polgári) író, ha ,,hivő“ embert akar ábrázolni, akkor szélsőséges helyzetekhez: természeti katasztrófákhoz, háborúkhoz nyúl. Ajtmatov úgy tud modern lenni, hogy a legköznapibb valóságban fedezi föl a hőst. Kifejező anyaga: a mítoszai érintkező valóság, az ősit és az újat egyszerre mutató, a fejlődés két szélét furcsa ábrákba rántó szovjet Ázsia. S ezzel az újat s az ősit, a modern civilizációt s a mítoszt egyszerre mutató törekvésével olyan világhíres alkotóra emlékeztet bennünket, mint a friss Nobel-dí- jas Gabriel García Marquez: mindkettő „anyanyelvi szinten“ ismer egy ősi s egy modern kultúrát (Ajtmatov a kirgizt és a szovjetet, García Marquez az indiánt és a spanyolt), s mindkettőt a feltörekvő népek energiái feszítik. Merre úszik az a hajó Duba Gyula Csingiz Ajtmatov a Dzsamila szerelme és A versenyló halála című könyveivel lett világhírű író, én azonban most egy későbbi könyvéről, a Fehér hajóról szeretnék egy-két gondolatot elmondani. A néhány évvel ezelőtti olvasmányélményem azóta is bennem él, fogva tart és nem enged: hol, merre úszik az a hajó, és miért nem érkezik meg, ahová várják? Ajtmatov könyvének - de írói munkásságának is - világa az emberi jelen és a történelem egyidejűségében él, valósága az egyetemes lét egységének pillanata. Hősei is kettős értelműek, valóságosak és költőien valóságfelettiek egyszerre, reálisak és szimbolikusak, egyidőben emberi és természeti erők megnyilvánulásai. Mindenekelőtt Momun apó, a Lóti- futi Momun. Gyámoltalan, kinevetett és megalázott, mindenki kénye-kedvére dobott öregember, akit az erkölcsi tisztaság és alázatos jóság, a benne élő szerény szolgálatkényszer kiszolgáltatott a világnak. Hisz a népi mítoszok szépségében, az ősi csodákban s azok megtartó erejében, törzse, nemzetsége, a „buguk“ származásának a legendájában, akiket a csodálatos Koronás Szarvas Anya vezetett valamikor az idők kezdetén a kirgiz hegyvidékre. Ellentéte Orozkul, az erős, iszákos és gonosz erdőfelügyelö, Momun apó veje. Magát többre hivatottnak érezve, tehetetlenségétől és felesége - Bekel néni - meddőségétől, házassága magta- lanságától megvadulva, korlátlan hatalmába és jogtalan kegyosztogatásaiba belebőszülve és belegabalyodva maga a rontás szelleme, a gáttalan gonoszság és az értelmetlen, öntörvényű rossz képviselője. S végül a kisfiú, a tiszta képzelet és gyermeki vágy megtestesítője, mindene a távcső és az új iskolatáska, állandóan a távolban úszó fehér hajókat követi és várja, hogy az egyik érte jön, elhozza apját, kiköt érte és magával viszi. Aligha van a világirodalomnak még egy ilyen álom és valóság bűvöletében és béklyóiban élő fiúalakja, mint ez a kisfiú. Hármuk — s a többiek - történetét a sors írja, a vak véletlen és kemény szükségszerűség, amely egyként kedvez jónak és gonosznak, relatívvá teszi az értékeket, s rendszerint egykedvűen tudomásul veszi az utóbbi győzelmét. A világ személytelen nagyság, a tettek öntör- vényűek és a maguk módján jelentéste- lenek, azáltal nyernek értelmet, hogy az emberi gyakorlat - s az írói szándék - minősíti őket. Megmutatja, hogy emberség és embertelenség egymás mellett, egyidejűleg van jelen a világban, egymással állandó kölcsönhatásban, mondhatnánk harcolva, de a sors általában az utóbbinak kedvez, mert az embertelenség sokszor az erőre, a hatalomra támaszkodik, míg az emberség csak a lelki tisztaság és erkölcsi nagyság fegyvereivel védekezhet ellene. A Fehér hajó történetének szimbolikus értelme, hogy az ember tisztaság és szépség utáni vágyát, hitét a múlt örökségében, gyengeségén felül emelkedő bizalmát és reménykedését a hatalom mindennapi, szertelen és ellenőrizetlen megnyilvánulásai napról napra legyőzhetik, de nem pusztíthatják el. Amikor a történet végén Szejdahmat részegen hahotázva elmeséli, hogyan fenyegette Momun apót mitikus hiedelmei miatt börtönnel és hogyan kényszerítette, hogy lelője az iramszarvastehenet azzal, hogy elkergetik a rajonból és vénségére mehet, amerre lát, ez a jelenet a történetet két pólusra osztja: a személytelen hatalom bitorlóira és annak kiszolgáltatottjaira. Ez társadalmi politikum - az erkölcsi gátlástalanság és önzés, a vak hatalom romboló jelenléte a világban. Szegény Lótifuti Momun elbukik, lelövi Koronás Szarvas Anyát, mintha önmagát semmisítené meg, s a múltat, a szépet, a jót az életben. S amikor a részeg Orozkul eszeveszetten csapkodja fejszéjével az iramszarvas levágott fejét, hogy kitörje helyükből agancsait, a kisfiú iszonyodva nézi, rosszul lesz, mert úgy érzi, a fejsze a legdrágább dolgot döngeti vadul, az élet lehetőségét pusztítja, és a kisfiú hal akar lenni, hogy messze elúszhasson onnan, a fehér hajó után; a jelenet jelentése kettősségének már- már démoni ereje van, és inkább csak megsejthető, szinte irracionális mélysége rádöbbent a gonoszság gyengéjére: megvetjük és iszonyodunk tőle, lázadunk ellene. Lelkünk legmélyéig felkavar és ellenállásra késztet, képtelenek vagyunk azonosulni vele. Ajtmatov hajója nemcsak azért szép, mert a megszépítő távolban úszik és hófehér, hanem azért is, mert a sóvárogva vágyott, tiszta emberi élet lehetőségét viszi fedélzetén, és már a reá való várakozás, a hit hogy egyszer megérkezik és kiköt értünk, már ez is értelmet és a jóra való erőt ad életünknek. min Mr I# i min UIhIIIVbIi ■■lillE róink vallomásai szovjet irodalmi alkotásokról Ferenc Juván és Juliánusz n is tudom, hol ásómat, mert ií szeretnék, akezés tárgya k hát a köze- >lvasó tovább- igében. ihoz nyelvileg vogulok mafél ezren élnek tn, a Chanti- tiségi körzet- ibériában, az t. Történelmük , megrendítő, ivelkedő, szo- b. A kíméletlen lejéig nemzetié alatt folyó in laktak, jó Jón. Igen késs ellenállásuk nadak túlereje idén irányába . A pravoszláv ser nem látta menekültek, . „Kihasznált, zsarolt, lené- igé süllyedtek, el: megőrizték Ivüket, hagyo- sgy múlt erőiéin lassú válto- <ben. Kialakult itt vogul ábé- ínyelvü tanító- ilizáltan élnek, ss foglalkozá- 5 vadászok és /ar király a 13. !35-ben halt a idején min- smcsak a száj- em a személyi ntartotta a Ke- ral vidéki elő- ina-Tisza közi üvétartozását. ~4~ • II. Endre messze tekintő stratéga és kiváló politikus volt: amikor Juliánusz barátot az Ural vidéki rokonokhoz küldte, azok keresztény hitre való megtérítését csak egyik céljának tartotta. De ennek a kornak a bonyolult világpolitikai összefüggéseiről szólni itt nincs hely (meg nem is az én dolgom), fogadjuk el tényként Juliánusz barát keleti rokonainknál tett „látogatását“, közel egy évi ott-tartózkodását. Juvan Sesztalov a 20. században, 1937-ben született. Vogul költő és író, aki „kivételes tehetsége révén egy személyben is teljes értékű nemzeti irodalmat teremtett“. Re- guly Antal, Juliánusz későbbi követője írta: „A voguloknak páratlanul gazdag népköltészetük van... A hősi énekekben hőseik vasba öltözve járnak, drótinget, sisakot, lándzsát hordanak. Medveénekeiket medveünnepeik alkalmával éneklik... Csodálatos képekben bővelkednek e medveénekek, költői lelkű nép gazdag képzelőerejéről tanúskodnak." Az ó utódjuk Juvan Sesztalov, aki költői pályáját e néphez, szülőföldjéhez, a természethez való ragaszkodás megvallásá- val kezdte - csodálatos tehetséggel. Az elmélyülés évei után a vogul nép múltjának, történelmének, sorsának, „földönfutásainak“, valamint hihetetlenül gazdag népköltészetének megismerése után költészete elmélyül és „súlyosan“ felemelkedik, a titokzatos vogul Aranyasszony s a Világ- ügyelő férfi (is) vezeti tollát: ma- gasrendú irodalmat teremt. Olyat, amely látomásaiban a régit és az újat egy harmadik-egyetlen minőségbe vonja: a teljességbe. Ez a teljesség friss és üde és virágzó és sá- máni: jó illatú és örök illatú: titokzatos, egyszerű és mindent átszövő: megfoghatatlan, szívbe markoló, könnyű és hatalmas, hittel teli, tiszta, mozgalmas és mozgósító: igaz és szép. Ilyen a Juliánusz-poéma is: látomásában az évezrednyi „Isten-élet messzeségé“ elszakadás után újra egymásra talál a vogul és a magyar nép - ez a mű reményteli üzenete. A költő a „sámáni" tudás és az objektív tudás segítségével lángként száll végig a történelmen - egyik kezében a Nap játszik, másik kezében villám villog, kard szikrázik, s népe sorsával szívében találkozik Juliánusszal a messzi múltban: Madár-laktá Délről, ahol hosszú a nyár, ízes jó vizeket nékem inni hoztál, engem megitattál, mézes jó vizeket népemnek osztottál. Mi meg adtunk néked szép színes szőrméket, vörös, ezüst színben, hogy népednek vidd el. Ajándékot adtunk, megcsókoltuk egymást, forrón fogadkoztunk, hogy még látjuk egymást. De a Rén-harapó Farkas üvöltése, az örvénylő, rengő föld, a kísértetek dobolása, felhők dördülése, Loplop-ször- nyek csőre, hóviharban táncoló fekete homloka, tűznyelvek lobogása, vagyis a kegyetlenül megalázó történelem szétszakítja ezt a régi-régi találkozást, s a vogul nép beleroskad e drámába. A költő az eljövő sötét századokról így vall: Bozót Bundás Vénje ahogy földbe búvik, Bozót Bundás Vénje hóba hogy gubózik, úgy bújtam sokáig, Isten-lét hosszáig. Ez a „megbúvás“ azonban a megmaradás is egyben: időről időre népe szívéből a költő felszakad, magasra magasodik, majd ismét lehullik, meghal, iringóként szétszalad, vadkacsaként szárnyra kap, s szétnéz szülőföldje fölött. így tart ez egészen addig, amíg Juvan, a vogul költő viszonozni nem tudja Juliánusz látogatását. Eljut a „madár-lakta Délre“, a Duna partjára, s utána születik meg a Juliánusz-poéma. Áldás rád, áldás, áldás rád, Julián! Üdvözlő szókat szól Északról jött Juván. Együtt éltünk régen, akár a mesében. Már el ne szakadjunk! Egymást el ne hagyjuk! Ezekkel a sorokkal zárul a vers. Megvádolhatjuk-e Sesz- talovot „romantikus“ hevülete miatt? Úgy gondolom, nem. Népét a kíméletlen történelem maroknyivá apasztotta, mégis, vagy éppen ezért, ő roppant tehetségét annak áldozta, hogy felmutassa e nép nagyságát, hogy bizonyítsa a vogulok egyenrangúságát a világ népeivel. A Juliánuszra-találás Sesztalovot mélyen megrendíti, s az igazi, a nagy költő látomásával énekli világgá a vogul és a magyar nép rokonságát - a folytonos egy- másratalálás szükségét vallva. Mikola Anikó „Szikla a hátam mögött“ Vadak és szárnyasok nagy sokasága élt a Kaukázus kőrengetegében, de az ember lábnyoma még hiányzott a földről. Félelmetes hóvihar tombolt egyszer a hegyek között, s egy köszáli sas épp akkor szállt haza a fészkére. Hatalmas, erős madár volt, két szárnya, mint két szablya, csőre akár a kindzsál. A sűrű hóeséstől elvakulva sziklának ütközött, s szárnyát szegte. Attól fogva keserves küzdelem volt az élete. Csak erős lábában bízhatott, szirtről szirtre kapaszkodva kereste élelmét, építette fészkét. Mire a fészek megépült már nem fészek volt többé, hanem hegyi kunyhó, a két törött szárny nem szárny, hanem emberi kar. Csőre egyik feléből orr lett, a másikból kindzsál. Csak a szíve maradt meg igazi sasszívnek. Ezért van az, hogy Dagesztánban az újszülöttet máig is így fogadják: sasfióka született. Elnézést kérek az olvasótól, amiért csak ilyen kivonatosan közlöm ezt a mondát, de kis helyen sok mindent szeretnék még elmondani Raszul Gamzatov könyvéről, amely Az én Dagesztá- nom címet viseli. Elsősorban azt, hogy a végtelen gazdagságból, ami a klasszikus orosz és a kortárs szovjet irodalmat jellemzi, miért éppen ezt a művet választottam, mint számomra nagyon kedveset és nem mindennapi élményt adót. Raszul Gamzatov - a Le- nin-érdemrend és a Szocialista Munka Hőse kitüntetettje - maroknyi avar nép költője. Tucatnyi könyve - megannyi átütő siker, nemcsak szűkebb hazájában, Dagesztánban, de Szovjetunió-szer- te, sőt a világ más tájain is. E siker titka témájának időszerűségében, stílusának frisseségében és elemi erejében rejlik. ,,Dagesztán karddal írta történelmét. Csak a huszadik század adott tollat a kezébe“ - vallja az író, s mégsem érezzük gyökértelennek ezt az irodalmat, mert a néphagyomány élő és kimeríthetetlen forrásáüól táplálkozik. Csodálatos lírai vallomás ez a könyv a szülőföldről, a hazaszeretetről, az anyanyelvröl és annak féltéséről. Próza és költészet ötvöződik benne szerves egésszé. Múlt és jelen, mítosz és valóság, népdal és kortárs költészet, egyszerre van jelen e könyvben, amely színeivel, tarkaságával a keleti szőnyegeket idézi, súlyát és mélységét viszont az alkotó mély humánuma és érzelmi kötődéseinek dialektikája adja meg. Dagesztánban emberemlékezet óta tiszteletben tartják a törvényt, miszerint a gyermek arcát nem szabad megütni. Az emberi arc érinthetetlen. „Dagesztán, te vagy az arcom. Nem engedem, hogy bárki is bántó szándékkal érjen hozzád. “ A magányos harcos, ha túlerővel áll szemben, sikerrel védheti magát, ha talál egy sziklát, amelynek nekidöntheti a hátát. ,,Dagesztán ilyen szikla a hátam mögött. Sok nehéz helyzetben volt már erősségem.“ Ilyen döbbenetes erejű példák sorával tesz hitet Raszul Gamzatov népéhez, nyelvéhez való ragaszkodása és etikai normái mellett, de ugyanakkor nem felejti el hangsúlyozni, mire kötelezi a nagy közösséghez, a tágabb hazához való tartozás, s azt sem, mit kapott az orosz nyelvtől, amelynek közvetítésével megismerhette a világot, a világ pedig az ő műveit. ,, Kézen fogott és elvezetett a világ más népeihez. Hálával tartozom neki, mint szerető dajkámnak..., de nem feledhetem, hogy van szü- löanyám is.“ Felejthetetlen a könyvnek az a részlete is, amelyben egy Párizsban élő avar festővel való találkozását írja le, annak csillapíthatatlan honvágyát, amely minden vásznán sötét tónusként van jelen. Hazatérve azután felkeresi a festő idős szüleit, hogy hírt vigyen nekik fiukról, s az anya kérdésére bevallja, hogy a festő már csak franciául beszél.,,Fekete fátyollal fedte el arcát, mint asszonyaink általában, ha fiuk halálhíréről értesülnek (...) s hosszú hallgatás után így szólt: - Tévedsz Raszul. Az én fiam rég halott. Akivel találkoztál, az nem az én fiam volt. Az én fiam nem felejthette el a nyelvet, amit avar anyától tanult.“
