Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)

1982-12-23 / 51. szám

• Dráfi Mátyás, mint Kolhaas Mihály, Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámájában. Partnere Ferenczy Anna érdemes művész (Nagy László felvétele) A harmincadik évadjában ját­szó Magyar Területi Szín­háznak mind a mai napig nincs ele­gendő képzett színésze. A komá­romi (Komárno) és a kassai (Koái- ce) társulat tagjainak többsége autodidakta, kitűnő színpadi mun­káját színészi tehetségére és ta­pasztalatára alapozza. A színház vezetése és a kulturális minisztéri­um az elmúlt két évtizedben már sokat tett a fiatal színészjelöltek képzésének perspektivikus meg­oldásáért. Hogy ez a törekvés leg­több esetben zátonyra futott, nem csak a színházon múlott...- Az 1982-83-as tanévben a bratislavai Színművészeti Főis­kolán ismét megkezdődött a ma­gyar' színészképzés, s ezért már nem került csehszlovákiai magyar fiatal a budapesti Színművészeti Főiskolára. A tények hátterében a nemzetiségi színházkultúránk utánpótlás-nevelésének gondjait is láthatjuk?- Miután az ötvenes években egy fiatal tanult Budapesten dra­maturg szakon, a hatvanas évek­ben már idehaza folyt a képzés. 1970-ig az elsők között végzett Bella Antal, Beke Sándor, Thirring Viola, Gálán Géza, Németh Ica, Lelkes Júlia és jómagam. Közben a színházunkban tanult egy dra­maturg, majd rendezöhallgatónk is volt: Melichárek Jana, illetve Beke Sándor.- Az említettek dolgoztak ugyan a színháznál, de ma már csupán ön maradt ott közülük. Milyen volt később a helyzet?- Alig-alig javult. Lelkes Júlia és Holocsy István csak az utolsó sze­mesztereket végezték Budapes­ten, s utána vissza is tértek. Idő­közben azonban fokozatosan megszűnt a bratislavai képzés, és Sunyovszky Szilvia volt az első, aki tanulmányait teljes egészében Budapesten végezte. Azt hiszem, csak egy évadra tért vissza. Ugyanígy történt Nagyidai István esetében is. Horváth Zsuzsa (aki nevet is változtatott, ma már: Bar- tal), vissza sem tért. Ma is tanul­nak még néhányan az ottani szín- művészeti főiskolán és a Nemzeti Színház stúdiójában: Varjú Olga, Kaszás Attila, Németh János, Dal- los István. Ha valakit kihagytam, bocsánatot kérek. Szeretném, ha legalább ők visszatérnének.- Szavai szerint nemcsak a MATESZ tagjaként ítéli el őket, hanem emberként is...- Elítélni emberként senkit sem lehet, cselekedeteit annál inkább. Ezek az emberek állami pénzen tanultak, és mondjuk meg őszin­tén: ki is használták a színházunk teremtette lehetőséget, a könnyí­tett utat, hogy oda jussanak. Oly­kor névházasságot is kötöttek, csakhogy ott maradjanak egy-egy előnyös szerződésért. Olyan is akad, aki inkább vállal ott statisz­tálást is, mint idehaza főszerepe­ket. Nem véletlen tehát, hogy a minisztérium ezt látva úgy dön­tött, hogy aki magyar színész akar lenni, tanuljon itthon. Persze ez azzal jár, hogy a magyar színpadi beszéd előadásain kívül minden mást szlovákul tanul. Hozzá kell tennem: egyelőre.- Talán azzal is foglalkozik a fő­iskola vezetése, hogy esetleg ma­gyar dráma- és színháztörténeti tárgyakat is bevezetnek?- Ebben nem vagyok illetékes, bár véleményem szerint nincs ki­zárva. Hasznos dolog lenne és a Komensky Egyetem magyar tanszékével közösen talán meg is oldható. Ez persze a jövő feladata. Mindenesetre én magánszorga­lomból tanítványomnak a kiejtés, a beszédgyakorlat leckéin kívül, a magyar dráma történetéről is beszélek.- ön a Bratislavai Színművé­szeti Főiskola magyar színpadi beszéd tanára is. Ezek szerint, csak egy tanítványa van?- Igen, Kiss Júlia elsőéves hall­gató.- Ez a pedagógiai gyakorlatban nem valami előnyös...- Nem, hiszen már két hallgató esetében is könnyebb dolgunk lenne. A drámaművészet lényege és a színpadi beszédhelyzetek alapja a dialógus. Meg aztán a jó tanár az eredmény érdekében ki is használja a diákok közötti egész­séges rivalizálást, nem is beszélve a tanulás közben felmerülő nehéz­ségek közös leküzdéséről. Sze­mély szerint javaslom majd, hogy ne legyen olyan évfolyam, ahová csak egy jelöltet vesznek fel.- Ha már az előzőekben olyan sokat beszéltünk a Budapesten végzettekről, szóljunk a képzés különbségeiről is. Közismert szak­mai jelenség, hogy a magyaror­szági színészképzésben kissé háttérbe szorult a mozgáskultúra. Ezzel szemben nálunk ez egyik meghatározója a színész techni­kai tudásának. Mi erről a véle­ménye?- Sokan megcsodálták mar a fia­tal cseh és szlovák színészek fizikai képességeit, test- és moz­gáskultúráját. De nemcsak erre gondolunk, amikor az itteni képzés korszerűségét emlegetjük. Ott még mindig az egy tanár-egy osz­tály gyakorlat a meghatározó. Ha rendező a tanár, a diákokat a ma­ga szakmai igényeihez formálja; ha színész a tanár, akkor meg önmaga hű másait neveli. Ez ná­lunk másképpen van. Nem szí- nésztipusokat gyárt sorozatban a főiskola, hanem adottságaikban, tehetségükben tudással meg­erősített, nyitott színészeket. Komplexebb, egyben egyénekre szabottabb a képzés.- Mi a helyzet a beszédtechni­kával? A verbális teljesítmény egyetlen színházkultúrában sem mellékes.- Voltak esztendők, amikor a televíziós technikán átszűrve rengeteg mormoló magyar szí­nészt láthattunk-hallhattunk. Ma viszont rengeteg az olyan fiatal, aki túlartikulál, szinte beszédgya­korlatot tart egy-egy szerepben. Ez utóbbi annak a bizonyos lónak a másik oldala. Nem arany közép­utat emlegetek, hanem tiszta magyar beszédet. Tanítványom­nak, Kiss Júliának is ezt tanítom.- Szeretném, ha legalább egy területét említené a verbális színé­szi teljesítménynek.- Például a verses dráma. Sha­kespeare, a francia klasszikusok, az antik görögök, Madách szöve­gei olyan feladatot adnak, amelyet nem mindegyik színész szeret. A klasszikus vers természetelle­nes nyelvi forma, éppen ezért, ha én ezt természetes módon adom elő, fából vaskarikát csinálok. így történhetett meg az az eset, hogy az Othello címszerepét játszva, az egyik előadás után megállított egy színházlátogató hölgy: „Tetszett az előadás művész úr, de hiány­zott a vers".- Úgy vélem sikerült megmutat­nunk olvasóinknak, hogy beszéd- technikán, színpadi beszéden nemcsak a hibátlan kiejtést, hang- súlyozást értik, hanem a színészi játék egyik fontos eszközét. Egyet­ért azzal, hogy a helyes beszéd lehet természetes adottság is, ez­zel szemben a színészi alkotás­ban használatos verbális kifejező erőt, ennek technikáját tanulni kell?- Itt már kevés a tehetség; az alap, amelyre ha nem építenek, megmarad félig késznek. Ám nél­küle nem lesz jó színész senkiből, az ilyeneken nem segít a főiskola. Ezért is lenne jó, ha kiszélesedne az idén beindult képzés. A szelek­ció így többszörös lenne, s egy évtized elteltével ellenkezőjére változna színházunk helyzete.- úgy véli, ehhez a képzés elegendő?- Nézze, azért lettem és vagyok a mai napig komáromi színész, mert beképzelt is vagyok. Azt hi­szem, hogy ennek a hatszázezer magyarnak szüksége van a szín­házra, a művészetre, a nyelvre. Ez a meghatározója a színházművé­szetbe vetett hitemnek. 1970-ben már tanítottam a főiskolán. Or­szág-világ előtt bevallom, egyik ellenzője voltam annak, hogy Ma­gyarországon képezzék színésze­inket. Nem próféciából állítottam ezt, hanem a feltételek, az embe­rek ismeretében. A csehszlovákiai magyar színésznek bizonyos ké­nyelemről le kell mondania, a fűtött színházról, a meleg öltözőről, a városi taxikról. Lédecen nincs olyan színpad, mint a Szlovák Nemzeti Színházban. Aki ezt nem vállalja, ne jelentkezzen nálunk, hogy magyar színész akar lenni. Ez a pálya többet követel. Lemon­dást, áldozatot. Aki vidéken dolgo­zik, itt sem, ott sem kap gyakran filmszerepet, tévészerepet. A bra­tislavai rádió magyar adásának a szerkesztője is szívesebben te­lefonál egy városi műkedvelőnek, mondjon el öt verset, mint a MA- TESZ-színészeknek. Ó ebédszü­netben is elugrik a felvételre, míg nekünk egy napunkba telik. S ak­kor a lemondás, a művészetbe vetett hit, az áldozatok mellé oda­írhatom a helyzetünkből fakadó művészi kiszolgáltatottságot. Ta­nárként, színészként azt szeret­ném, ha a tehetséges, igazán ta­pasztalt kollégákkal együtt, kép­zett színészek és rendezők dol- goznánakszínházukban. (d-n) Színésznevelésünk gondjai Beszélgetés Dráfi Mátyással Rendhagyó visszaemlékezés A színészet az a hivatás, amelyet soha nem lehet úgy végezni, hogy egy-egy produkció után ne maradjon az emberben valamiféle hiányérzet. Ha mégis akad olyan színész, aki mindig nagy megelégedéssel tekint saját alakítására, abban vagy nincs, vagy eltűnőben van az igazi művészet megközelítésének nélkülözhetetlen eszköze: az alkotás iránti alázat. A szerénység sose ront a művészi nagyságon. No, de mit papolok itt, amikor én a Magyar Területi Színház harmincadik évfordulója alkalmából akarom rög­zíteni néhány emlékemet és benyomásomat. A szerény­telenség fölötti „dünnyögésre“ bizonyára az irritált, hogy önkéntelenül arra gondoltam, amivel színházi munkám során leggyakrabban megzavarták „köreimet“! Mivel ebből a kissé morózusra sikeredett bevezetőből kitűnik, hogy én: NEM „csak a szépre emlékezem“!, szabadjon remélni, hogy ennek ellenében a kedves olvasó a szép emlékeket sem fogja Háry-mesének tartani! xxx 1955 őszén, amikor a színházhoz kerültem, néhány jól sikerült bemutató volt a társulat mögött. így természetesen az együttesen belüli minőségi kiválasztódás is megtörtént. Bár új kollégáim szinte kivétel nélkül barátjukká fogadtak, mégis a „kasztrendszer“ alsó kategóriájába kerültem. A megtett útra visszarévedezve, nem is tudom, mi adott annyi erőt, reményt és önbizalmat, ami később elégnek bizonyult?!... Azazhogy talán mégiscsak tudom! Az, ami a többi, máig kitartó kollégáimnak: a lelkesedés! Egyszer a gazdasági igazgatónknak volt is egy olyan elszólása, hogy: ..... a színészeknek nem kell fizetésemelés, azokat úgyis lelkesíti a taps? (?)...“ Nyáron poros, télen sáros országutak! Úgy ültünk kör­ben egy lócán, háttal az ablakoknak egy Noé bárkájára emlékeztető kis autóbuszban, mint az elítéltek. De ezen akkor csak nevettünk. Útközben nem igen beszélgettünk, mert nyáron a porfogónak használt nedves zsebkendőt tartottuk a szánk elé, télen meg pokrócokba bugyolálva gunnyasztottunk. És a ma húszperces utat két óra alatt tettük meg! De nem zúgolódtunk. Egy általános vágy tüzelt: szerepet kapni, játszani, alakítani és a közönség szeretetét élvezni! Aki egyszer úgy igazából a színházi világ bűvkörébe került, az onnan többé nem szabadul! A kívülállók közül sokan úgy vélik, hogy a csillogás, a talmi rang és a szem­fényvesztő hatalom illúziója szövi körül marasztaló szálai­val a színészt. Ez bizony tévhit! Azt viszont el kell ismerni, hogy természetükből eredően a ledér embereket is vonzza a színész világa. Az ö viselkedésük alapján azonban bűnös könnyelműség lenne megemlíteni úgy általában a színházak dolgozóit. A színházban, ugyanis más terüle­teken is domináló erkölcsi normák érvényesek. Akkor mitől más és misztikusnak tetsző mégis a színházi világ? xxx Még a kezdeti időben Komáromban (Komárno) volt egy mindnyájunk által respektált és rajongva szeretett rendező: Lendvay Ferenc. Ó olyan légkört tudott teremteni a próbá­kon, hogy még azok is a nézőtéren ültek, akik a betanu­landó darabban nem szerepeltek. Egyszer az egyik sze­replő a próbától elcsigázottan, ószinteségi rohamában kijelentette, hogy ö ezt a szerepet nem tudja eljátszani. Mire Lendvay Ferenc azt mondta, hogyha az utcáról hoz be egy teljesen laikus embert, az instrukcióját követve még azt is megcsinálja. Persze a premieren a szkeptikus kolléga is remekelt. Gyötrelem és alkotó-gyönyör. Jég és láng. Méghozzá váltakozva, akár a hideg és a meleg víz a szaunában. Mindez csak felfokozott idegállapotban, felgyorsult érzelmi ritmusban történhet. Hát ebben van az a bizonyos marasz­taló erő. A szakma eggyé lényegült kínja és gyönyörűsége. xxx És mindenekelőtt a nagyérdemű... Elnézést kell kér­nem, hogy nem a kedves közönséggel kezdtem! Ha ezt a baklövésemet megbocsájtották, viszonzásul elárulom, hogy huszonhét színházi évemből ötöt szervezótitkári minőségben töltöttem. Mint titkár többet hallottam a közön­ség színházunkról alkotott véleményét, mint többi éveim alatt összesen. Ha kollégáimat dicsérték, annak nagyon örültem. De, ha a színház műsortervét kezdték valahol összeállítani, vagyis bírálni, az kínosan érintett. Akkor is bajban voltam, ha hajdan volt amatőr színjátszók nosztal­gikus beszámolóját kellett végighallgatnom régvolt (vagy talán nem is volt) sikerekről ahelyett, hogy én ismertettem volna a megtekintésre ajánlott darabot. De bármennyire siettem is, az udvariasság kötelezett. xxx Miután újra színpadra rántottak, új élmények sorozata kezdődött. A Thália Színpad székhelyén, Kassán alkal­mam nyílott megcáfolni azokat az állításokat, melyek szerint semmi színészi tálentum nem szorult belém. Komoly szerepek egész sorát (állítólag!) elfogadhatóan oldottam meg. Ezeket nincsen szándékomban felsorolni, de felejthetetlen emlék maradt, amikor a visszaminősíté­sem utáni első bemutatóm után lejöttem a színpadról, a régi jó barátok gratuláltak ahhoz, hogy „visszataláltam" a színpadra. Az egyiknek, aki akkor ott megkérdezte, hogy tulajdonképpen miért is voltam öt évig szervező, még most is adósa vagyok a válasszal... Mert van egy otthonról (a szülőfalumból) hozott különös tulajdonságom. Amikor sérelem ér, úgy teszek, mintha nem is venném észre. Falum népe, a régi pathiak is olyan „büszkén“ viselték örökös szegénységüket, mintha ők lettek volna a világon a leggazdagabbak! > xxx Mindig reálisan igyekeztem képességeimet elbírálni, megítélni... Egyszer egy próba előtt ,,bemelegítő“-ként egy verset szavaltam, amivel megríkattam Műnk Pistát, a darab rendezőjét, aki egyébként országos színházi szaktekintély volt. Amikor „takaréklángon“ voltam, többek között ez az élmény is segített életben tartani az önbizalmat. Mi, az öregebbje lassan elcsendesedünk és átengedjük az életteret a fiataloknak... Kívánunk nekik jó szereplést és zsufi házat! Egészséges önbizalmat, lelkesedést, s ha sorsuk fordulása netán úgy kívánná, szívós kitartást. KOVÁCS JÓZSEF ÚJ SZÚ 14 4 1982. XII. 23.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents