Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-12-23 / 51. szám
A tér közepén, a színház patinás épülete előtt, színes villanyégőkkel, jelképes ajándék csomagokkal, csillogó díszekkel felékesített, hatalmas karácsonyfa állt, s a férfi, miközben lassú léptekkel rótta a havat, elmosolyodott. Gyerekkorában mindig arra sóvárgott, hogy egyszer felbonthasson egy ilyen ajándék csomagot - vajon mi lehet benne?... De már akkor is sejtette, hogy a csomagok belül üresek, s ami tartalommal tölti meg a színes, arany és ezüst szalaaokkal átkötött dobozokat - jelkép. Ősi és maradandó: a béke és a szeretet jelképe, mint maga a hallgatag, meleget és fényt sugárzó fa. Hajdani, ritka ünnepi hangulatok és új, boldog karácsonyok jelképe. A tér megszokott élete tarkán hullámzott a koraesti órában, s a férfi gondolataiba merülve nézte a fát. Különös érzés volt a súlyosan egymásra torlódó évek messzi távlatából visszapillantani régi karácsonyok hosszú sorára. Dió- és fenyőillatú karácsonyfákra; a hajdani „szép“ szobára, amelynek téli, fagyos hidegét évről évre csak a csillagszórós, angyalhajas karácsonyesteken oldotta fel pattogó fahasábok ünnepi melegével az ódon cserépkályha és szemérmes szeretettel a szív. S talán az is különös, hogy miközben a férfi sorra kutatta-becézte a múltból felaranyló emlékeit, a legszebb, legmeghittebb gyermeki érzés és élmény abból a hajdani felismerésből bontakozott ki a legmaradandóbban, amely általában csalódást szokott okozni régmúlt gyermekkora akkori kortársainak: az a pillanat, amikor a kulcslyukon, ajtórésen át belesve, beigazolódott már régebben érlelődő gyanúja és sejtelme, hogy a karácsonyfát és az alatta elrendezett ajándékokat - nem a Jézuska hozza... Nem a Jézuska hozta: a szerető anyai kéz simogatott végig becéző dédelgetéssel minden kis gyapjúinget, téli cipőt, képeskönyvet, mielőtt a helyére rakta volna, s a színes üveggolyók csillogása a felmelegedett apai pillantásokból tükröződött vissza, miközben máskor oly komoly és gondterhelt apja a fát díszítette magába feledkezve. Ettől kezdve és ezért lett még szebb a férfi hajdani gyermekkorának minden karácsonya; azoknak az időn és évek múlásán győzedelmeskedő szeretetéból színesedett még szebbé, akik a szívükben és a szívükkel varázsolták elő gyermekkora minden karácsonyfáját. És minden karácsonyi ajándékot. Mert a férfi szülei nem voltak jómódúak, s talán ezért tudott annyi őszinte, maradéktalan örömet szerezni minden, ami az illatos fenyögallyak alá került. A felhúzható mozdony vontatta kis vonat (alagútja is volt!), a kis szánkó, majd, az évek múlásával, az első nyakkendő, az első hosszú nadrág s az első borotva. A férfi szíve emlékezőn átmelegedett. Igen, az első borotváját is karácsonyra kapta... Es mégis akadtak évek, amelyek során a „szép“ szoba karácsony estéjén is fütetlen maradt, s nem tükrözte vissza ünnepi tisztaságú ablak csillagszórók játékos sziporkázását: az ablakokat sötétpapirossal kellet beborítani, s az akkori esztendókbőf mindössze egyetlen verset őriztek meg a férfi akkori huszonkét esztendejének emlékei - a férfi huszonkét éves korában verseket írt.... - mert hiszen a vers együgyű ünnepi hangulatát - lágy hópehely, aranydió és selymes angyalhaj; csillagzáport szór szét az éjben egy pajkos angyalraj...- már a következő sorokban a dacos, lázadó keserűségnek kellett felváltania, s a vers utolsó sora rekedt kiáltásba fulladt: Uram, hívd fel a Földről ma a gépfegyveres Angyalod!... Ezekben az években a férfi nem kapott ajándékokat: különböző tábori postaszámmal ellátott levelezőlapokat kapott, s mert ketten voltak távol a szülői háztól, mindkettőjük levelezőlapja ezekkel a szavakkal kezdődött: ,,Kisfiam, az idén nem állítottam karácsonyfát. Kinek?..." Aztán alább: „Csak szegény apátok sírjára vittem ki egy árva fenyőgallyat. .. “ És mégis, ezeknek az éveknek az utolsóján kapta a férfi élete legszebb, legemlékezetesebb, örök érvényű karácsonyi ajándékát. Pedig akkor nem a szép szobában állt az ünnepi fa előtt; egy kriptában kuporgott többed magával, s a karácsonyi éjszaka hidege a kripta ajtaja elé álcázásul felhalmozott kövek, porladó csontok és rothadó koszorúk szövevényén át szivárgott be közéjük, bujdosók, halálra üldözöttek, a kinti élet megtaga- dottjai és a kinti világ tagadói közé. De az ajándék több, szebb és szívet melengetőbb volt a férfi minden addigi' karácsonyi ajándékánál: hadilisztból sütött, három szál színes karácsonyi gyertyával felékesített hadikalács volt az ajándék, s az éj leple alatt a kriptába becsempészett ajándékot becsempészett levél kísérte: „Kisfiam, vigyáizz magadra, tarts ki, már csak napok kérdése, s újra miénk lesz a Karácsony... A gyertyákat csak nappal gyújtsd meg: el ne áruljon a fényükI“ A gyertyákat még aznap éjjel meggyújtották: a fényüket a kiürítési parancs elől bujkáló vasutas védte a köpenyével, a partizánoktól hozzájuk sodródott szlovák tizedes pedig átölelte a férfi szakadt katonaköpenybe burkolt vállát és karácsonyi dalt zümmögött a színes gyertyák rejtett fényéhez. És közben azokra a közeli és mégis oly elérhetetlenül távoli - egy nyirkos kripta mélyén minden elérhetetlenül távolinak látszik -, azokra a megálmodott és sóvárgott napokra gondoltak, amikor majd újra kimerészkedhetnek a föld színére, az életbe, és újra embereket - nem üldözötteket, eleve halálra szántakat, elkár- hozottakat, hanem embereket, élőlényeket, házakat és fákat láthatnak. Aztán ez a perc is elkövetkezett, és noha addig még három hosszú hét telt el, ez is hozzátartozott a karácsonyhoz, mert az a hajdani karácsony pontosan abban a percben teljesedett a béke és a szeretet ünnepévé. A férfi ott állt a téren, a színház előtt, a hatalmas, fényben úszó karácsonyfa előtt, és emlékezett. Annak a karácsonynak és annak a napnak és annak a bizonyos órának minden percére, minden mozzanatára pontosan és élesen emlékezett. Arra, hogy abban a várva várt percben milyen tétován, milyen révedezve emelte le a szappant és a fogkeféjét a kripta falának egyik kiszögellésén berendezett polcról... Akkor természetesen már hosszú napok óta nem jutottak mosdóvízhez: a szappan és a fogkefe jelkép volt csupán. S talán azért volt ennyire fontos. Arra is emlékezett, hogy később eltűnődve forgatott az ujjai között egy gyertyacsonkot; annak a bizonyos karácsonyi gyertyának a csonkját. A gyertya nem égett, a kripta ajtaja akkor már nyitva volt, kívülről élesen áradt be a januári napfény. De ez a gyertyacsonk is emlék és jelkép volt: a sötétség elleni harc jelképe. Akkor vált a fény jelképévé, amikor kihunyt, amikor nem volt többé szükség rá, hogy a föld alatt megvilágítsa az arcokat. A férfi ott állt a téren, a karácsonyfa előtt, és ezer apró mozzanatra emlékezett. Az öreg vasutasra, s arra, hogy amikor kintről, a kripta ajtaja elé halmozott kövek, csontok, rothadó koszorúk szövevényén át ujjongó hangok hatoltak be hozzájuk - Kijöhettek! Már eltakarodtak a fasiszták!- az öreg vasutas lassan, ünnepélyesen a szemüvegéhez nyúlt, levette az orráról, és gondosan megtörölgette. A vakok látni kezdtek és a némák megszólaltak. A férfi ott állt a téren és emlékezett. A szlovák tizedesre emlékezett- ketten voltak a kriptában katonák, akiknek a fejére akkor már kimondták a halált -, arra, hogy a szlovák tizedes oda botorkált hozzá a kripta félhomályában, hosszan, szinte csodálkozva végigjártatta a pillantását az ó egyenruháján, mintha életében akkor látott volna először magyar egyenruhát, azután felzokogott és megölelte őt. A férfi állt és emlékezett. Mindenre emlékezett. Érzések áradatára és hullámaira, mert azokban a percekben nem lehetett gondolkodni; csak érezni lehetett. Igen, hiszen addig a pillanatig is szüntelenül a szabadságra, a felszabadulásra gondoltak, voltak elképzeléseik és ábrándjaik, de ezek csak olyan mértékben közelítették meg a bekövetkezett valóságot, amennyire az álomkép mása az élet történéseinek. Valamilyen módon minden másképpen történt. Nem a megálmodott, kirobbanó hősiességgel, hanem természetesen és emberien. Nem foglaltak el főhadiszállásokat és nem szabadítottak fel körülzárt egységeket vagy szorongatott falvakat, onnan, a kripta mélyéről. Nem lettek hősök, akiket az utolsó ágyúlövések elhaló hangjai után magasba lendülő lobogók köszöntenek. Nem tűztek érdemrendet a mellükre, nem szóltak kürtök és nem peregtek a dobok. Nem: a város szélén, az akkori kisváros kriptájától nem messze, még puskalövések ropogtak, itt-ott, távoli géppuska zakatolt, s ők libasorban, vissza-visszapillantva utolsó napjaik menedékére, kibotorkáltak a kriptából. Lebandukoltak a városba. Időnként szovjet katonákat szállító gépkocsik és harckocsik robogtak el mellettük. A kocsikon fürtökben csüngtek a katonák, kiáltottak feléjük, és ők is kiáltottak. Aztán egy kipirult arcú lovas tiszt vágtatott ki az egyik mellékutcából, a kezében revolver, amikor megpillantotta őket, szélesen rájuk mosolygott és a levegőbe durrantott. A kapukban, az óvóhelyek bejárata előtt emberek álltak. Olykor meg- megálltak, nézegették a kapukat. Az emberek integettek, és ók visszaintegettek. A szlovák tizedes egy lóca támlájáról tiszta havat merített a markába, megízlelte. Nem tudni, miért, valamennyien utánozták. Azután váratlanul megtorpantak: egy füstölgő kéményú kis_ ház előtt egy szovjet katona állt. Őket nézte. Különösebb érdeklődés nélkül, csodálkozás nélkül, mégis valahogyan vizsgálódva és figyelmesen. Az arca borostás volt, de barnáspiros. Az ö arcuk is borostás volt, de fakó. És akkor a katona a vállára lökte a géppisztolyát, a zsebébe nyúlt, és mindegyiküknek egy-egy cigarettát nyomott a markába. Rágyújtottak. A katona is. És akkor már minden megváltozott körülöttük és bennük: a januári hónak, a kéményből szálldosó füstnek, a szovjet katona mosolyának és cigarettájának, mindennek, az egész városnak és az egész világnak béke-íze volt. Ennyi volt az egész: egy szippan- tásnyi cigaretta és egy örökkévaló- ságnyi élet. A férfi felpillantott a tér közepén, a színház előtt csillogó, hatalmas karácsonyfára, és elmosolyodott. Mindenki karácsonyfája, gondolta elmerengve, és arra a régi, régi mindenki karácsonyára emlékezett. / A k szovji mert sabb Ve ismer és A Mii olyan ameh ri sza Köve gény kus r figurí gízia rögzít hősei a fel hanei ként hane Ha sonlíl kor i kellel sonja s a csele mun néhá szárr téber vagy lünk. már i Va kezdj amit igen lenne pébe gond* A legkc rokny a S2 Many ben, Ob é: tragé „CSŐI morú cári t ségfí ment módt mény elleni a sz szórt térítő erdői a túl becs zett“ de n önmí mánj keze zás £ írásb céjük ik - de f suka hálái II. száz, meg. den I hagy érinti létén mag; magi mii ideni ÜÜÜ Rácz Olivér Varga Lajos linómetszete a FÖLSZÁLLOTT A PÁVA motívumaira
