Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-12-17 / 50. szám
ÚJ szú 15 1982. XII. 17. Amikor a Nagy Abbasz. a Szefevid-dinasztiához tartozó iráni sah Iszfahánban új fővárost épített, a szomszédos országok legjobb mestereit kérte fel a munkára. A krónika tanúsága szerint Örményországból építészeket és... cipőkészítőket hívott. Maszisz cipóipari cég, amely Jerevánban, Örményország fővárosában székel, 1981-ben 14 millió pár cipót szállított az ország üzleteibe, aminek 90 százaléka eredeti fazon szerint készült. Még ugyanabban az évben a cég tervezői mintegy ezer új modellt készítettek el. Egy részük sorozatgyártásra került, és jelentősen gazdagította az 1982. évi választékot, másik részük pedig a távlati tervek dossziéját vastagította. A fogyasztók ízlése kiszámíthatatlan. A legmegbízhatóbb, kipróbált modell is váratlanul, a szezon kellős közepén érdektelenné válhat, s a gyártók ilyenkor tehetetlenek. A Masziszban ma már tíz nap alatt át tudják állítani a technológiát, s az új fazonú cipők hamar kiszorítják a vásárlók által megunt termékeket. A cég világszínvonalú szabványok szerint dolgozik. A Szovjetunióban is kiemelkedik az iparág hasonló vállalatai közül. A Maszisz tervezői egy lépéssel a divat előtt járnak. Ez természetesen nagyobb terhelést, fokozott erőfeszítést követel tőlük. De a mester mindig mester marad, örményül: varpet. öt évvel ezelőtt az Örmény Könnyűipari Minisztérium delegációja cipőipari szakembereket keresett fel Olaszországban. A küldöttség tagja volt Borisz Arut- junjan, a Maszisz-cég modellházának igazgatója is. Hazaérkezése után a minisztériumban beszámolt útjának eredményéről. A Maszisztól ekkor már a jövőbeli munkaprogramot várták, amely a külföldi divatújdonságokat is figyelembe veszi. Arutjunjan nem pazarolta feleslegesen a szót, az asztalra rakott egy tucat férfi és női lábbelit, melyek minősége nem maradt el az olasz cipók mögött. Elmondta, hogy a Masziszban már kidolgozták minden egyed modell sorozatgyártásának technológiáját, s elkészítették a berendezések modelljeit is. A jereváni cipők a régi asszír divatrajongók érdeklődését is felkeltették. A XX. század utolsó negyedében az örmény cipőkészítők figyelme még valamire kiterjedt: össze tudták egyeztetni a minőségi követelményeket a sorozatgyártással. MODERN CIPŐGYÁRTÁS Az egyesülés már húsz éve működik, dicsősége azonban ennél újabb keletű. A kereskedelmi szervek 1972-ben háromszázezer pár cipőt adtak vissza a Ma- szisznak, melyeket csak leértékelt, hibás termékként tudtak eladni, egy részét pedig egyszerűen veszteségként könyvelték el. Csődöt mondtak volna az örmény cipőkészítők több évszázados hagyományai? Hiszen az örmény mesterek, a var- petek egyéni megrendelésekre dolgozva, még Hamupipőke kristálycipellójét is el tudták készíteni. Persze egy országot nem lehet kristálycipellővel ellátni. Ehhez finom bőrből készült jó cipők tömegtermelése kell. Harminc évvel ezelőtt a mennyiség mindennél fontosabb volt számunkra. A háború dúlta országban mindenekelőtt ruhával és cipővel kellett ellátni az embereket, lakást biztosítani számukra. Akkoriban a külföldiek gyakran megmosolyogtak bennünket ruháink egyszerű szabása, egyhangú színei miatt - de nálunk az emberek még annak is örültek, hogy egyáltalán új öltönyt, új cipőt vehettek maguknak. Mindegy volt, milyet. Ma már sokkal többet adunk a minőségre. Korábban is figyelembe vettük, de a lehetőségeink még korlátozottak voltak. Most a minőséghez megteremtettük a műszaki alapot is. Ezért van szükség jól képzett szakemberekre, a termelés állandó javítására, tökéletesítésére. Szemlátomást változik a Maszisz vállalatainak arculata is. Az üzemek inkább óragyárra kezdenek hasonlítani, nem pedig hagyományos cipőgyárra. Sehol egy porszem, a padló ragyog, a falak mentén növények zöldellnek, a futószalag mentén dolgozók fehér köpenyt és sapkát viselnek. Kérdésemre, hogy mennyiben követeli ezt meg a technológia, Arsalujsz Arma- ganjan fömémökhelyettes így válaszolt: ,,Ha egy műhelyben por és piszok van, s a kész cipón nem talál egyetlen hibát sem - ne higgyen a szemének. Biztosan hibás a cipő. Ez előbb utóbb kiderül. “ Az új műszaki kultúra mellett a Ma- szisznak lehetősége nyílt kiaknázni a régi mesterek tapasztalatát, jártasságát és hozzáidomitani a futószalaghoz, sőt a komputerhez is. A csodálatos formaérzékkel rendelkező varpeteknek, akik a cipőfelsőrészt egyetlen mozdulattal hasítják ki a bőrből, méltó helyet ajánlottak a modernizált üzemekben. Megkérték őket a futószalag irányítására, hogy a többiek az 6 modelljeik alapján tanuljanak. A mesterek nem hamarkodták el a döntést. Számukra a tömegtermelés nehezen egyeztethető össze a cipökészí- tés művészetével. Az egyesülés mindezt figyelembe vette és a következő ajánlatot tette nekik: speciális műhelyeket hoznak létre számukra, amelyekben különlegesen finom cipőket készítenének kis sorozatban, 250-2500 párt. A kidolgozás kézi munkával történik, utána azonban a modellt futószalagra állítják át. A régi mestereknek annyi fizetést ajánlottak, amennyit az egyéni rendelések alapján kereshettek volna. És amellett megkapják az összes szociális kedvezményt, amit a gyár biztosít: fizetett szabadságot, kedvezményes gyógykezelést a legjobb szanatóriumokban, kiemelt öregségi nyugdíjat stb. A varpetek elfogadták ezt az ajánlatot. A mesterek a kézi varrás virtuóz technikáját honosíthatták meg a termelésben, így a mai cipőgyártásban jól hasznosították a több évszázados mesterségbeli fortélyokat. A Tudományos Akadémia Archeológiái és Etnográfiai Intézetének közreműködésével egy rendkívül érdekes, hasznos könyv jelent meg: „A cipó az ősi Örményországban.“ Szerzője Ar- saljuz Armaganjan, a Maszisz cipőipari egyesülés helyettes főmérnöke. A DIPLOMA NEM MINDEN A Masziszhoz tartozó 18 vállalat Örményország különböző városaiban működik. A jereváni központ előtt egyszerű szobor áll: a zsámolyon idős ember ül, kezében kalapáccsal és kaptafával, előtte az inasa, aki tiszteletteljesen hallgatja a mester kinyilatkoztatásait. A Masziszban elmagyarázták nekem, hogy ez a szobor a tanulás képességét jelképezi. Az örményeknél régi hagyományai vannak a mesterek felkészítésének, a tapasztalatok átadásának. Míg Moszkvában vagy Ufában a végzős, kezében a cipőipari modellező diplomával, azonnal munkához láthat, Örményországban a tanonckodás nehéz útja vár rá. öt évbe is beletelik, mire tervezni engedik. Nem mindenkinek futja a türelméből erre a vizsgára. De aki kiállja a próbát, abból igazi mester lesz. A jereváni egyesülés dolgozói korántsem annyira magabiztosak, hogy ne hasznosítanák kollégáik tapasztalatait. Náluk is egymásnak adják a kilincset a látogatók. Az egyesülés vendégkönyvében levő bejegyzések tucatnyi európai és ázsiai nyelven íródtak. A legtöbb bejegyzés szovjet cipőipari szakemberektől származik, litván, belorusz, ukrán, orosz vállalatok képviselőitől. Elsősorban a szakemberek segítőkészségét köszönik meg. A Maszisz mesterei ma, a legújabb technológia felhasználásával olyan mintákat dolgoztak ki, amelyek lehetővé teszik a szinte veszteség nélküli gyártást, anélkül, hogy az a minőség rovására menne. A Masziszban kapacitás- bővítés nélkül néhány év múlva évi 17 millió pár cipőre kívánják felfuttatni a termelést. Az anyagtakarékosságnak és a munkának köszönhetően elérik ezt a célt. JEVGENYIJ HOHLOV (Szovjetszkaja Rosszija) Maszisz-modellek EZERÉVES MŰVÉSZET FUTÓSZALAGON Ml TÖRTÉNIK A FEKETE KONTINENSEN? Jelenleg Afrikában ötven állam van. Lakossága körülbelül 475 millió - a világ lakosságának tíz és fél százaléka. Viszont Afrika legfontosabb mezőgazdasági termékei - gabonafélék, hús, tej, olaj, hal - csupán a világ össztermelésének 3-5 százalékát teszik ki. Annak ellenére, hogy* az afrikaiak kétharmada falun él és dolgozik! A hetvenes években a mezőgazdasági termelés évi átlagos növekedési üteme Afrikában nem volt nagyobb 1,9 százaléknál, és krónikusan elmaradt a népesség növekedésének üteme mögött. Az élelmiszerhiány fenyegető mértékben fokozódik. Ma már minden negyedik afrikai éhezik vagy hiányosan táplálkozik, bár Afrika évente sok milliárd dollár értékű élelmiszert importál. Márpedig a születési arányszám a „fekete kontinensen“ világviszonylatban az egyik legnagyobb, és lakosságának száma 2000-re feltehetőleg meghaladja a 800 millió főt. Ez a demográfiai növekedés minden egyébtől eltekintve, jelentősen súlyosbítja a foglalkoztatottság problémáját. Mi hát megoldás? Ez a nehéz kérdés. Maga a valóság ad rá mindinkább választ. Arra gondolok, hogy az afrikai országok egyre jobban törekednek arra, hogy saját nemzeti ipart hozzanak létre, és fellendítsék a mezőgazdasági termelést. Sok ország új üzemeket és gyárakat épít, ezek helyi nyersanyaggal működnek, és fejlesztik a közlekedési infrastruktúrát, amely előmozdítja az afrikaközi gazdasági kapcsolatok létrehozását. A külföldi társaságok államosítása pedig egyes termelési ágakban - többek között a kistermelő iparban - lehetővé tette, hogy ezeket az ágazatokat a nemzeti gazdaság szolgálatába állítsák. Egyes országokban a gyarmatosítók volt ültetvényein sikeresen működnek az állami mezőgazdasági üzemek. Az egyéni parasztok mind gyakrabban tömörülnek szövetkezetekbe, hogy közösen műveljék a földet, s megfelelő felszerelést vásároljanak, illetve így értékesítsék termékeiket. A gyakorlat azt bizonyítja, hogy az afrikai államok előrehaladása a valódi gazdasági függetlenség felé csu-- pán oly módon lehetséges, ha mozgósítják valamennyi belső erőforrásukat, és megerősítik egységüket a multinacionális társaságok ellen vívott antiimperialista harcban. Emellett azonban elengedhetetlenül szükséges a béke megőrzése bolygónkon. Ugyanakkor nyílt és leplezett kísérletek egyaránt előfordulnak abból a célból, hogy megtorpedózzak az arnkai kontinens békés fejlődését. Napjainkban ezek egyre gyakrabban a „meg kell védeni Afrikát a szovjet fenyegetéstől" jelszó örve alatt történnek. Washington például azt állítja, a Szovjetunió - úgymond - arra törekszik, hogy Afrikát saját monopol jellegű „befolyási övezetévé“ változtassa. Ha pedig így áll a dolog, akkor az Egyesült Államoknak „meg kell védenie“ afrikai hadászati érdekeit. Nyomban le is vonják a következtetést: a Szovjetunió és az Egyesült Államok között folyik „a harc Afrikáért“. Tehát minden eszköz alkalmas, még a bűnös eszközök is. Támogatják például a Dél-afrikai Köztársaság fajüldöző rendszerének agresszív politikáját, amely a szuverén országok és népek ellen irányul. Az ezzel az agresszióval szemben kifejtett, mindenféle ellenállást, valamint azt a harcot, amelyet a Namíbia és a Dél-afrikai Köztársaság népei vívnak nemzeti felszabadulásukért, „terrorizmusnak“ nyilvánítják. Azokat az afrikai országokat pedig, amelyek bejelentették azt a szándékukat, hogy a szociális igazságosság társadalmát építik fel, és ezt az eljövendő társadalmi szocializmusnak nevezik - a „vörösök“ kategóriájába sorolják. Ezzel az ürüggyel az imperializmus - a „baráti Dél-afrikai Köztársaság“ segítségével nemegyszer közvetlen fegyveres agressziót indított Angola ellen, és állandóan bomlasztó tevékenységet folytat Etiópia, Mozambik és számos más állam ellen. Az Egyesült Államok, miközben Afrikában afrikaiak ellen harcol, afrikaiakat öl meg, arról próbálja meggyőzni a világot, hogy „Moszkvával folytat harcot“. Washingtont azonban elsősorban az a törekvés vezéreli, hogy elrettentse az afrikaiakat, elterelje figyelmüket a gazdasági és társadalmi haladásért és az Afrikát kifosztó transznacionális társaságok ellen folytatott harcról. E társaságok túlnyomó többségében egyébként maga az amerikai ipari finánctőke uralkodik. Ott, ahol az imperializmus ármánykodása beválik, a monopóliumok gyakorlatilag ellenőrzés nélkül rabolják az ásványkincseket - s ez megfosztja az afrikai országokat a gazdasági felemelkedéshez szükséges anyagi bázistól. Mi több, a kifosztottak még fizetésképtelen adósok is maradnak. A fejlődő országok adósságainak teljes összege 1982-ben elérte a 450 milliárd dollárt. Ehhez a tekintélyes számhoz még mindenképp hozzá lehet tenni 100 milliárdot, ha a rövidlejáratú kölcsönöket is figyelembe vesszük. Az újgyarmatositóknak feltétlenül meg kell érteniük, hogy ilyen nagy adósságokat a fejlődő országok - ritka kivételtől eltekintve - egyszerűen nem képesek visszafizetni. Ók azonban tudatosan vállalják ezt a kockázatot. Stratégiájuknak ugyanis az a lényege, hogy az erejüket meghaladó adóssáq segítségével tartós, olykor pedig megmásíthatatlan gazdasági függőségbe döntik azokat az országokat, amelyek kivívták politikai függetlenségüket. Mindez, ismétlem, beigazolódott az észak-déli párbeszéd soron következő fordulóján, amelyet a múlt ében Cancún mexikói üdülőhelyen rendeztek. A cancuni konferencia megmutatta, hogy a fejlődő országok a világgazdaságban csak akkor lehetnek egyenrangú fele, ha pontosan átgondolt és realisztikus programot valósítanak meg, amelynek célja, hogy a lehető legnagyobb mértékben megszabaduljanak az ellenséges külső gazdasági erők befolyásától. Mint ismeretes, az afrikai országok jelentős része, a függetlenség kivívása után, elveti a fejlődés kapitalista útját, és a szocialista orientációt proklamálja. Ez az afrikai kontinens új realitása. Nézetünk szerint, ez az egyetlen alternativa a kapitalizmussal szemben. Hiszen a helyi burzsoázia gyengesége folytán elkerülhetetlenül függő helyzetben van, és nem oldhatja meg a gyarmati korszaktól örökölt, súlyos problémákat. Sok afrikai ország, amely nemrég vívta ki a politikai függetlenséget, ezért a szocialista orientáció útját választja. Ez az út meglehetősen nehéz, mivel olyan országok lépnek rá, amelyek még nem szabadultak ki a tőkés világgazdasági rendszerből. Választásuk azonban tudatos, s az a törekvés hajtja őket, hogy lehetőleg minél hamarább kiküszöböljék a gyarmati örökség következményeit. Azok az államok, amelyek hozzáfogtak a szocializmus alapjainak lerakásához, mint például Angola, Kongó, Mozambik. Etiópia - joggal tekinthetők úttörőknek. Egész Afrika tekintete rájuk szegeződik. A Szovjetunió igyekszik segíteni Afrikának a gazdasági függetlenségért vívott harcában. Országunk az afrikai kontinensen mintegy 600 gazdasági, oktatási, tudományos és kulturális objektum építéséhez nyújt támogatást, ezek közül több mint 160 ipari üzem. Kétszáznyolcvan ilyen objektum már felépült, s a független afrikai államok rendelkezésére áll, ugyaniá mi a gazdaság állami szektorának fejlesztéséhez adott támogatást részesítjük előnyben. Szeretném hangsúlyozni a következőt. A kölcsönösen előnyös szovjet-afrikai kapcsolatoknak szilárd politikai bázisuk van. Leonyid Brezsnyev egyértelműen megállapította, hogy amikor megkérdezik tőlünk, hogy a szovjet emberek milyennek akarják látni Afrikát, mi így válaszolunk: „Olyannak, amilyennek maguk az afrikáiak akarják - békésnek, függetlennek, virágzónak! Hiszen Afrika: az afrikaiak létérdekeinek területe, és senki másé.“ ANATOUJ GROMIKO, a Szovjet Tudományos Akadémia tagja, az Afrika Intézet igazgatója (Az AZIJA AFRIKA című folyóiratból)
