Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-07-16 / 28. szám
Az ember tudta a Ránc eredetét. Röviddel az esküvői szertartásuk előtt kusza betűkkel írt levelet kapott. A jövendő mátkájának előéletéről tudósított a nyizerge papiros. (Ködös kép arról, hogy Dér Annamária valaha áruba bocsátotta önmagát.) A parasztember váratlanul megöregedett, pergámenként megtöredezett. Kihunyt belőle valami nagyon fontos. A kúnképű asszony is összeaszott. A földbe hajlott már: amikor B. Lóránt azon kapta magát, hogy a haza vezető Úton lépteit szaporázta. Volt, hogy betért a boltba. Ha pedig Tonkon, a megye- székhelyen akadt dolga: ruhaneműt vagy lábbelit vásárolt a feleségének. Úgy vélte: kettejük közül Dér Annamária volt a rendíthetetlenebb. Paraszthoz méltó darabossággal nyúlt érte. Szívesen elnézte, ahogyan szolgálattevőn, de nem alázkodón, a férfi elé tette az ételt, és... szelíden az asztalhoz ült: várva, hogy az ember merítsen - először - a kanalával. Ugyanez az egyhangú sugárzás, a magabiztos, egyhangú áradás az életük valameny- nyi pillanatában-szegletében. És az éjszakák. A kitartó éjszakák. Amikor mindig megvárta: hogy az a másik közelítsen hozzá. A FÖLD és csakis a FÖLD teremtette beszédtelenség. (Mintha bármit is „elárulniuk“, kimondaniuk - bűnné növekedhetett volna.)- Amit hoztam, nem hívságból, de szeretetből... - mennyi-mennyi szó, kedvesség, incselkedés, szerelem, jóság: mind ez kimondhatatlanul. Mert: csakis a kéz, a fej, a. szem, a száj, a szív; az a másik így is tudta, érezte a kimondatlant. Sohasem fecsérelték a szavaikat. Parasztok voltak: úgy mozdultak, ahogyan a FÖLD is mozdul, az éltető FÖLD, úgy viszonyultak, ahogyan a FÖLD is viszonyul, úgy éltek, úgy lélegeztek, ahogyan a FÖLD is él és lélegzik. Teremtek: ha termőre állt az Idő. Pangtak: mert a FÖLD is kihagy olykorolykor. Rövid, pár hónapon át ivott is, és ettől kezdve, mintha ajándékba kapta volna napjait az ember. Ha ölelte az aszott nőt, vagy elnyújtott, szép szerelmeskedéseik után - egymás mellett hevertek a kereveten (egy kicsit a valóságon innen, és egy kicsit az örökkévalóságban), no, meg máskor is, létének szinte valamennyi minutumá- ban tudatosította, hogy minden mozdulat-mozaik, cselekedeteik minden egyes láncszeme zajtalanul, egy láthatatlan szakadékban elenyészik.- Megismételhetetlenül eltűnik... És... egyszer... Egyszer majd ő sem lesz. És mások sem lesznek. És megint mások lesznek, akik eddig nem léteztek. B. Lóránt egyre gyakrabban gondolt elérhetetlen távolságba, és ettől közelebb eső dolgokra. Akár a magára hagyatott, névtelen sziget: szokatlan, újkori hullámok korbácsolták. Tonkon, a megyeszékhelyen járva vágyakozva bámulta az újságos bódénál várakozók sorát, de sohasem volt annyi önbizalma és ereje, hogy közéjük álljon. (önnön esetlenségétől tartott?) Az elkülönülése akkor vált drámaivá, amikor mutatványosok érkeztek a községbe. Az emberek napokon át a festett, éneklő, táncoló, hempergő, és cigánykereket vető bábukról áradoztak. A parasztember ettől kezdve nem lelt örömet az ölelésben. Akárcsak az ár ellen hadakozó, megfáradt. Az arcán: immár a lassan elbukó emberi lény szórakozottságának stigmája. Egy gyökös nap végén a községi elöljáró betoppant hozzá, és azt közölte, hogy egy Fedzsona nevezetű, félvér nő érkezik a településre, és B. Lóránt házában szállásolják el.- Egy koromfekete, félvér nő, Lóri... Egy nagy darab, fekete, afrikai... A parasztember, aki ezen az éjszakán oly egyedül maradt, hogy görcsbe rándult a gyomra, úgy vélte hogy a Világ, ez a nagy, és ismeretlen, lazán úszó valami, amitől békéje, nyugalma volt, most merényletet követett el ellene. Idelopakodott hozzá! A hétköznapjaiba türemlett! A magánéletébe kontárkodott! A parasztember, akit Rendre okított a sors, a Rendet tartotta a legnagyobb úrnak, aki egyetlen keresztbe pattanó szalmaszáltól tajtékozni tudott, a Világ össze-visszaságaira gondolt.- A Világ?-A Világ nagy, és áttekinthetetlen... És, ha így igaz, akkor értelmetlen is!... Akár az erdőalj: amit a gaz fölver...: olyan... Ágynak dőlt. Dér Annamária megsíratta. B. Lóránt utasításokat adott az asz- szonynak, hogyan és miként végezze a gazdasági teendőket. De... harmadnapon fölkelt. Megvilágosodott előtte valami. A Világ - hatalmas, mindent magába fogadó tökélyét értette meg. Egyszerűen, parasztosan lelt rá. A magának való, a magába zárkózó, a gyakrabban és többet kockáztatók logikájával. Ettől kezdve MINDEN-röl tudott, és „felülnézetből“, paraszthoz, vidéki emberhez illőn szemlélte a világot, és elillant minden rettenete. Megmaradt: egyszerűnek, szemérmesnek, önmagához szigorúnak, következetesnek: gondolatait, szavait, gesztusait éppúgy megőrizte önmagának, mint korábban. Ha munkavégzés közben megtorpant: a Jövő felé szimatolt. Áhítattal, és tisztelettel fűtött alázattal tette ezt. Ha a szántókon, vagy a Házon túli Kertben, esetleg erdei munkát végezve a Világon töprengett: a képzeletének falán megjelent a Sárga, a Fekete, a Kék, a Zöld, a Lila színű ember. Az Egy-, a Két-, a Három-, a Négy- és az ötszemú gondolkodó lény. Sok-kezú, a Sok-lábú élő, aki valahol távol, B. Lóránt számára ismeretlen Tartományban gyúrkőzött a napi teendőivel. (Akárcsak ő.) így vagyunk kölcsönösen egymás testvérei. A FÖLD, a MUNKA, a VERÍTÉK és még számolatlan MINDEN eggyé kebelez bennünket. Újszerű, élénk öröm szakadt ki belőle. Rapszodikusan, ismeretlen mélységekből tört fel. Úgy vélte: éppen azért nincsenek egyedül, mert mások is léteznek. És... akkor már tudta, hogy egy napon majd beállítanak lllény falujába ezek a fura lények, akik mindeddig a távolban maradtak. Az asszony? D. Annamária homlokán a ráncok, a váltakozó alakú árkok ide-oda imbo- lyogtak. A tekintete: zárt volt. D. Annamária: akiről legföljebb néhány fényképfölvétel maradt fönn, megtanulta a Védekezés fortélyait. Megtanulta az élők lehetőségeit-sáfárkodásait. És: nemcsak érzékelte, de értette is az újkori szublimációt. Szerencséje volt. A kitartása révén szabadabb övezetbe került. A hányattatások, az újrakezdések: rugalmassá tették és simulékonnyá és persze... érdekessé is, ha kellett. A mozdulataiban, a cselekedeteiben ugyan föllelhető volt az elnagyoltság, a szögletesség, de önnön törékenysége is. Lánykori fotográfiáin: többnyire egyszínű, matt és szűkre szabott, zárt ruhákban lép elénk, lépcsőkön, emelkedőkön látjuk. Le-lemosdva a hétköznapok porától-mártózásaitól. (E közegben szemernyi sincs a bajvívásaiból.) Derűsen, határozottan néz velünk szembe, és később: a házasságának első szakaszában elegendő ereje és vigasza maradt, hogy nem adta föl. B. Lóránt nejének három évtizednyi hányattatása némi lelki csavarodást idézett elő. A zárt arca, a lefokozott gesztusai mögül olykor-olykor elővilágolt a „külvilággal“ szembeni rapszodikus gyűlölete, és bár igyekvőn végezte a teendőit, a munkájából elő-elótüremlett a kuszált- sága, egzaltáltsága. (Évek múlásával mindez csitulóban volt.) Egyhangú, már-már meghitt napok váltogatták egymást. (Az asszonyt látjuk, amint - néha - mondjuk két kapavágás közben kikémlel a Ráncai mögül. Vagy: a munkában törődött, gyökös kezét megtördelgeti, hogy szűnjön az elgémberedése.) Az asszonyt látjuk. A föltűnően zárt ruhája: szürke, szürke, szürke folttá válik. A haja, az arca a szeme: mindene veszített abból, ami korábban volt. A valahai nő: közel az ötödik ikszhez, aki idegen városok, idegen utcáit gyűrte korábban önmagába, aki gazdag zsidóknál szolgált, s ugyancsak jópénzú stricik kegyeltjeként élt, mindig, mindig, MINDIG - valahol kiebrudaltan. A perifériákon. Felülnézetből látta lllény falu helyiérdekű, gúnyár- dias világát. E közösséggel nem (!), SOHASEM ellenkezett. (Talán: mert ereje sem igen maradt.) El-elnézte az itt létezőket. Az ábrándjaikba kapaszkodókat. Az illúziókban fetrengóket.- Ilyenné nevelődnie kell az embernek!.. És.. . az idő múlásával - tán - meg is kedvelte őket. Úgy vélte: ez a nép itt kopogtat, itt kéri bebocsáttatását a Világ színe elé. Olyannak látta ezt a világot, amilyen- ' nek másoknak kellett volna látniuk. D. Annamária: parasztasszonyhoz méltó természetességgel, őszinte örömmel fogadta a félvér Fedzsonát. „Egy félvér, koromfekete nő, Lóri... Egy nagy darab, fekete, afrikai..." - emlékeztek az elöljáró szavaira. A parasztember a szájában érezte a valahai, égett nádtetők pernyéit, az égett anyagok bűze csiklandozta az orrát, és kissé elfogódottan nyújtotta a kirakat-mosolyt sugárzó, Ismeretlen Fehérszemélynek a kezét s makogott valamit. Valamit: amit azonnyomban elfeledett. Az asszony hellyel kínálta. Ételt tett eléje. Frissen sütött kenyeret szelt. Ettől számítva különös folyamat kezdődött. Az egymás iránt érzett szeretetek meghatványozódott. Hajnalban keltek. A férfi megetette az állatokat. Az asszony megfőzte a napi ételt. És Fedzsona (aki talán mégsem volt oly rendíthetetlenül fekete) csupán a reggelizés előtt ébredt föl. Szűk nadrágot és zubbonyt öltött magára. A kútnál megmosakodott. A már-már elenyésző mondattöredékek, jelzések, amelyekből a figyelmes lány értett. Az ismétlődő gesztusok. Á sosem-volt Nyugalom igazából csak most érte el a parasztházat. A parasztember bensőjét szélsőséges büszkeség öntötte el, s ha Fedzsonáról kérdezték, olyasmiket mondott, ami még önnön hallószervét is ingerelte. A félvér lány néha fölseperte a Ház körüli parlagot. Megkapálta a Kert ágyá- sait. D. Annamária ilyenkor töredékesen magyarázott. Máskor meg az urával sze- kerezett ki a mezőre. Télen, amikor meg- kömörködött a föld, hármasban húzódtak végig az erdei csapásokon. Fedzsonáról a két házastárs között sokáig nem esett szó. Bár sajnálták, hogy az útja, a sorsa idáig hajszolta őt. Nem sejtették, hogy honnan és mekkora távolságból vetődött ide. Parasztokhoz híven hosszas vizsgálódást folytattak. B. Lóránt éjszakánként kilopakodott az udvarra, és bekukkantott Fedzsona ablakán. Asztalnál ülve látta ót. Magába mélyülve jegyzetelt. Máskor meg hallotta, hogy elnyújtott, idegen hangokat árasztva énekelt. Volt, hogy éppen vizet öntött a lavórba, s levetkőzött. A telt keblét látta, az izmos lábát-combját... így múlott el egy teljes esztendő, amikor a gyermektelen D. Annamária megszólalt:-A lányunk...- A lányunk... ismételte a férfi.-Szeretnünk kell őt... - mondta az asszony, s a gömbölyödő, fekete nőt nézte, szüntelen intenzitással bámulta, és arra gondolt, hogy belátható időn belül új élő kopogtat majd a Ház ajtaján. „Egy újabb élő...“ - így népesedik be, szerencséjükre, a porta...
