Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)

1982-12-10 / 49. szám

r ÚJ szú 15 1982. XII. 10 New York-i lakásunktól másfél saroknyira, az 1. sugárút és a 85. utca sarkán egy kézzel írott felhí­vást pillantottam meg egy lámpa­oszlopon. Noteszembe másoltam ennek az amerikai „tacebaónak" a szavait. így hangzik: „ Felhívás a 85. utca minden lakójához! A la­kásbetörések egyre növekvő hul­láma hirtelen elárasztotta a 85. utcát is (az 1. és a 2. sugárút között). Ez a tömb mindig összefo­gott, amikor szükség volt rá, és most ismét így kell tennünk. Külö­nösen a 308., a 310., a 312. és a 324. számú házakban lakó áldo­zatokhoz fordulunk. Csatlakozza­nak hozzánk és jöjjenek el arra a gyűlésre, amelyet kedden este 6 órakor tartunk a Ryan Lányához címzett kocsmában a 85. utca 350. szám alatt. Az időseket a gyűlés után hazakísérjük. ‘ ‘ Magam ugyan akkor még nem tartottam betöréstől (túlságosan optimista voltam: azóta már voltak „vendégeim"), puszta kíváncsi­ságból mentem el a gyűlésre. A Ryan Lánya afféle családi vendéglő. A földszinten a bárpult­nál söröznek a vendégek, az eme­leten jobbára családok vacsoráz­nak. Most kihordták onnan az asz­talokat és néhány széksort raktak be. Nyolcvanan lehetünk a félho­mályos teremben. Többségünk­nek nem jutott ülőhely. A jelenlé­vők javarésze nő, nyugdíjas. A többiek - amint elnézem - alkal­mazottak, kistisztviselők, boltosok lehetnek. Az úgynevezett kezdeményező bizottság nevében egy dadogó férfi megnyitja a háztömb lakógyű­lését, majd átadja a szót egy póló- inges férfinak, akiről kiderül, hogy a kerületi rendőrkapitányság kép­viselője, afféle körzeti megbízott. Elmondja, hogy a környék házai (általában három-négyemeletes épületek, emeletenként egy-két lakással) nappal rendszerint kihal­tak. Ilyenkor jönnek be a tolvajok, betörők: vagy a nyitva hagyott ka­pun (ez a hanyag lakók bűne), vagy kötélen ereszkednek le a te­tőről. Előfordul, hogy erőszakkal hatolnak be a házakba, az éppen bemenő lakókat fenyegetéssel kényszerítve arra, hogy őket is bocsássák be. A körzeti megbízott szavaiból kikerekedik a kép. A kapitánysá­gukhoz tartozó területen 200 000 ember lakik. Azelőtt 400 rendőr • járőrözött itt három váltásban. Amióta azonban a városnak nincs rá elegendő pénze, már csak 178- an vannak. Ezért a bűnözés ellen csak úgy lehet harcolni, ha a lakók összefognak: egy mással és a rend­őrséggel. Javasolja, hogy hozza­nak létre tömbőrséget, vagy biz­tonsági bizottságot, amelynek tag­jai figyelemmel kísérik az utcát (akár a saját ablakukból) és min­den gyanúsat azonnal jelentenek a rendőrségnek. Itt közbeszól valaki és megjegy­zi, hogy hasonló esetben eddig négy ízben próbálta riasztani a rendőrséget telefonon, de egy­szer sem jött ki az URH-s kocsi.- Igen - mondja erre a körzeti megbízott -, mert túl sok a hívás (köztük számos beugratás is) és kevés az URH-s járőr. Ezért az ügyelet fontossági („veszélyessé­gi“) sorrendben rangsorolja a hí­vásokat.- Jó, jó, de akkor mit ér a telefo­nálás? - szól bele egy másik lakó­társ. A körzeti megbízott erre gyor­san a kapitányság ingyenes tanfo­• A Takooshian-kísérlet: a járókelők „nem veszik észre“ az autófeltörést • Kutyás rendörjárőr a New York-i utcán szótól való félelmükben még a rendőrséget sem értesítik, kibúj­nak a tanúzás kötelessége alól. Harold Takooshian, a Fordham Egyetem tanára érdekes kísérle­teket végzett ezen a téren. Tanít­ványaival együtt kétszázötven al­kalommal tört fel gépkocsikat New York legforgalmasabb utcáin, fé­nyes nappal és feltűnő módon. (Saját autóikkal végezték termé­szetesen a „kísérleteket“). Az arra járók túlnyomó többsége vagy nem vette észre, vagy úgy tett, mintha nem vette volna észre az autófel­törést. Egy részük (köztük-rendó- rök is), még önként segítettek is a gépkocsik ablakának dróttal való kinyitásában, anélkül, hogy szá­mon kérték volna az autónyitogató idegentől, hogy valóban a saját kocsijába akar-e behatolni. Az eseteknek mindössze a négy szá­zalékában hívtak, vagy próbáltak hívni a járókelők rendőrt, vagy kér­dezték meg legalább az autó abla­kának, ajtajának, csomagtartójá­nak feszegetöjétöl, hogy övé-e a gépkocsi. Az amerikai újságok beszámo­lói arról tanúskodnak, hogy ahol a lakók összeállnak és fegyverte­len őrcsoportokat, figyelőszolgála­tot szerveznek, a betörések szá­ma jelentősen csökken. Már az is segít, ha egyáltalán kiírják az utca végén, hogy ott figyelőcsoport mű­ködik. Különlegesen eredményes­nek mondják azt a módszert ott, ahol a lakók idomított kutyával, saját rádió-adóvevővel felszerelt gépkocsijukkal járóröznek. Megle­pően hatékony ez a módszer az elő- és kertvárosokban, igaz, ott anélkül is összehasonlíthatatlanul jobb a közbiztonság, mint a milliós metropolisokban. Nemrégiben egy még rokon­szenvesebb kezdeményezés szü­letett: az őrangyaloké! Méghozzá éppen ott, ahol a legnagyobb szükség van rá: New York legve­szélyesebb kerületeiben. Harlemi, bronxi, és brooklyni fiatalok - ke­mény öklú „bunyós" gyerekek (de természetesen nem bűnözök) - álltak össze társadalmi munká­ban az éjszakai órákban oly fe­nyegető földalatti vasút szerelvé­nyeinek járőrözésére. Ahol ezek a bordó svájci sapkát viselő fiúk hármasával-négyesével megje­lennek, ott a késes, sőt a piszto- !yos rablók is meghúzzák magu­kat. Különösen azóta, hogy egy­két bűnözőt már alaposan „elin­téztek“. A mintegy nyolcvan tagú ön­kéntes csoport tagjai (négerek, Puerto Rico-iak, kis részben fehé­rek) őrangyaloknak nevezik ma­gukat és joggal. Tevékenységük annál inkább is tiszteletreméltó, minthogy nem a sajátjukat vigyáz­zák (mint a lakóházuk környékén járőrözők), hanem teljesen önzet­lenek: egyszerűen a közbiztonsá­got igyekeznek javítani. A New York-i őrangyaloknak számos más amerikai nagyvárosban is akadtak követőik. Nemrégiben a New York-i bor­dósapkások tüntető menetben vo­nultak fel Washingtonban, az igaz­ságügyi minisztérium elé. Egy ak­ció során ugyanis egy rendőr lelőt­te a vezérüket. A hivatalos vizsgá­lat szerint merő tévedésből: a rend­őr Puerto Rico-i volt, az önkénte­sek vezetője pedig fekete. Hogy a ballisztikai szakértő állítólag erő­sen vitatható jelentése („a rendőr nem az áldozatot akarta célba venni“) tartalmazza-e az igaz­ságot, avagy tizenkét szemtanú ellenkező vallomása, azt a bíróság dolga megítélni. Annyi azonban bizonyos, hogy a New York-i pol­gármester. Edward I. Kochés rend­őrfőnöke valamilyen oknál fogva már régen ellenzi az őrangyalok tevékenységét, és a rendőrök kö­zött ennek megfelelő a hangulat. Lehetséges, hogy az állásukat féltik az önkéntes „vetélytársak- tól"? KULCSÁR ISTVÁN lyamait kezdi ajánlgatni, amelye­ken megtanítják az állampolgáro­kat a bűnözés megelőzésére, a megfelelő zárak és riasztóbe­rendezések ügyes elhelyezésére, felszerelésére stb.- írjuk meg a kongresszusi kép­viselőnknek, hogy hívásunkra nem jön ki a rendőrjárőr - ajánlja valaki.- Akkor is kevés marad a rend­őr - hűti le a megbízott. Egy idős néni javasolja: a tömb lakói béreljenek egy magánügy- nökségtöl fegyveres őröket, hogy azok vigyázzanak a utcára. Kide­rül azonban, hogy ez annyi pénz­be kerül, amennyije semmiképpen sincs a lakóknak erre a célra. Egy vak úr, aki valószínűleg tévedésből jött el erre az összejö­vetelre, időnként megkopogtatja botjával a deszkapadlót, feláll és nyék száma négyszeresére nőtt. 1980-ban 23 ezer embert gyilkol­tak meg (átlagosan 23 percenként egyet), szemben a két évtizeddel azelőtti 9 ezerrel. 1960-ban 17 ezer nőt erőszakoltak meg Amerikában (pontosabban: ennyiről érkezett feljelentés), 1980-ban már 82 ez­ret. A rablások és útonállások szá­ma ez alatt az idő alatt évi 108 ezerről 650 ezerre nőtt, míg a tulaj­don elleni bűncselekmények (betö­rés, autólopás) mennyisége meg­háromszorozódott. Hogy ennek milyen társadalmi okai vannak, azt hosszasan lehet­ne elemezni, mint ahogyan azt is, hogy a hatóságok miért tehetetle­nek ezzel a jelenséggel szemben. De hogy azok, azt megint csak számok igazolják. New Yorkban (amely pedig a bűnözési statiszti­kában mindinkább „elmarad" Mi­ami, Detroit és más amerikai • „önvédelmi“ oktatás valahol Amerikában... a görög sorstragédiák hagnemé- ben előadja, hogy a környéken rosszak a járdák. Figyelmeztetik, hogy itt az élet- és vagyonbizton­ságról van szó, mire leül, aztán tíz perc múlva ismét koppint botjával és a gyűlést megzavarva folytatja, ahol abbahagyta. Ez már inkább modern abszurd drámára emlé­keztet. Két órával később, amikor ott­hagytam a gyűlést, a hangzavar már teljes volt. Nem tudom, hogy mire végezték a 85. utca lakói. De az állampolgárok összefogása a bűncselekmények megelőzésé­re ma Egyesült Államok-szerte terjedő jelenség, amit a hatóságok jobbára pártolnak, bár helyenként ellenzik. A lakosság növekvő aktivitása érthető. A bűnözés az Egyesült Államokban az egész társadalmat mélyen átható és nyugtalanító je­lenséggé vált. Az elmúlt húsz év­ben az erőszakos búncselekmé­nagyvárosok mögött) évente mint­egy egymillió komoly bűncselek­ményt követnek el. Megjegyzem, az idei esztendő első felében New Yorkban - hosszú ideje első ízben- valamelyest csökkent az erősza­kos bűncselekmények száma. Ta­lán éppen azért, mert a lakosság igyekszik aktív lenni a bűnmegelő­zésben, illetve a rendőrséggel va­ló együttműködésben. (És a to­vábbiakban talán az is segít majd valamit, hogy az országos hatósá­gok minden korábbinál hevesebb küzdelembe kezdtek a bűnözést elősegítő kábítószer-csempészés és -fogyasztás ellen, míg New Yorkban - a lakosság nyomására- ismét növelni készülnek a rend­őrök számát. Mindamellett a bűnözés „virág­zásában" változatlanul nem kis szerepe van a lakosság passzivi­tásának, bár ezt talán helyénva­lóbb lenne jogos rettegésnek ne­vezni. Arról van szó, hogy a bűn­cselekmények szemtanúi a bősz­New York-i levél Asiomsz&iqk összefognak i

Next

/
Thumbnails
Contents