Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)

1982-12-10 / 49. szám

A kubai televízió, legalábbis amikor e sorok íródnak, két csatornán sugároz műsort, ám nincs kizárva, hogy hamarosan egy harmadik önálló csatorna is be­lép. A 6-os a központi adás, a 2-es pedig Telerebelde néven Orienté- ból, Kuba keleti körzetéből, Santi­agóiról jelentkezik. A két csatorna műsorszerkezete hasonló, tehát két teljes értékű programról van szó. Ne felejtsük el: a szigetország yp két végpontja között a távolság ezer kilométernyi! Az utóbbi két évtized erőfeszítései eredménye­ként felszámolták a forradalom előtti helyzetet, amikor a vételi lehetőségek elsősorban Havanná­ra és környékére korlátozódtak. Érthetően azonban ma is vannak körzetek, ahol csak az egyik csa­torna adása fogható. A harmadik csatorna beindítá­sának lehetőségéről ez év eleje óta terjedtek el hírek újságíró-kö­rökben. Ovidio Cabrera, aki a kö- zelmúlban vette át a híradóműso­rok igazgatását, csaknem egy éve egy nagyon jól sikerült műsort in­dított be. A Revista de la rnahana egyelőre reggel 7-töl délelőtt 10 óráig tart, a műsor befejezésének , időpontja azonban nem merev, ha sok az anyag, akár félórával is kitolják az adásidőt. (...) A három­órás hírműsort ketten - mindig egy férfi és egy nő vezeti gyorsan pergő, kötetlen, már-már családi­as hangvételű csevegés kereté­ben. Félóránként egy bemondó hírösszefoglalót olvas be, ilyenkor gondolnak még a süketnémákra is: a képernyő egy kis részét egy rokonszenves fiatal hölgy foglalja el, aki jelbeszéddel tolmácsolja a híreket. A nap kiemelkedő nem­zetközi eseményéhez rendszerint két külpolitikus - ismét csak kötet­len beszélgetés formájában - fűz IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIINIIIIIIIIIIIIIN magyarázatot. A műsort változa­tos képanyagok, belpolitikai ripor­tok és a külföldi tévéktől átvett helyszíni jelentések gazdagítják. Az egyes blokkokat népszerű ku­bai és külföldi énekesek, zeneka­rok videofelvételei választják el -, ami rövid idő alatt igen népszerű­vé tette a reggeli tévéhíradót a fia­talság körében is. (...) Kevés kivételtől eltekintve a te­levízió egyenes adásban közvetíti Fidel Castro valamennyi nyilvános beszédét. Az esetek nagy részé­ben, ha valamely belpolitikai ese­ményhez kötődik a program, gyár­látogatás avagy kultúrműsor veze­ti be az adást. A több órás közvetí­tések mégis megkülönböztetett fi­gyelmet váltanak ki, a szó szoros értelmében véve az egész ország nézi őket. Fidel Castróról tudvale­vő, hogy nagyszerű szónok, nem­csak mint politikus, de mint televí­ziós személyiség is lenyűgöző. (...) A karibi szigetország televíziója hamisítatlanul kubai. Ez a kubai jelleg elsősorban két tényezőnek tulajdonítható: a sikermúsorok vagy a zenéhez, énekhez, tánc­hoz kötődnek, vagy pedig a kol­lektív játékokhoz, közösségi sze­repléshez, esetenként eme két összetevő kombinációjával. A si­kernek persze feltétele a latinos könnyedség, a játékvezetők és a közreműködők természetessé­ge, közvetlensége. A kubai televí­zióban nem hallottam és nem lát­tam lámpalázzal küszködő riport­alanyt, legfeljebb középszintű ve­zetőket, akiket bizonyára a monda­nivaló pontosságának követelmé­nye béklyózott meg valamelyest. Papírt csak hírolvasók kezében láttam; műsorvezetőnél és ripor­ternél soha. A televízió elsődleges funkciója Kubában a szórakoztatás, a sza­badidő kitöltése. Nem könnyű vá­lasztani a gazdag kínálatból. Több éve minden vasárnap, közvetlenül ebéd után, jelentkezik a Para bai- lar, amolyan amatőr társastánc­verseny. A résztvevők tánctudása, mint a kubaiaké általában, való­ban profi. Még az Európából át- rándult vendég is szívesen nézi heteken át a forró latin ritmusokra táncolókat, hát még a helybeliek, akiknek a tánc a vérükben van. A heti kilenc pár győztese bekerül a negyedévi döntőbe, az év végén pedig nagyszerű záró-összecsa­pást tartanak a legjobbak között. A műsor felfrissítésére vidéken már klubok is alakultak, s a helyi selejtezők győztesei lehetőséget kapnak tudásuk bizonyítására a televízióban is. Az egész műso­rért az elismerés mégsem annyira a táncosokat illeti meg, hanem a program fiatalkorú, tizen- és hu­szonéves játékmestereinek gár­dáját. Vannak heten-nyolcan, akik hétről hétre maguk is énekelve, táncolva, tréfálkozva, mindig új öt­letekkel mentik át az örökkévaló­ságnak a Para bailart. Népszerű­ségüket jól bizonyítja, hogy elő­szeretettel hívják őket szereplő­nek tévéjátékokhoz, még ha a kí­sérlet nem is válik be mindig. (...) Népszerűek az esti tévéhíradót követő félórás vígjáték jellegű programok is. Consuelito Vidal, szintén még a forradalom előtti időkből átörökölt profi tévés, aki egyben a szórakoztató könnyűze­nei vetélkedők egyik játékvezető­je, hetente jelentkezik a Detrás de la fachada - értelemszerű fordí­tásban Ami a felszín alatt van - című műsorával, a harminc per­cen át a humor kellékeivel amo­lyan aktualizált illemtant ad elő. A campesino, paraszti humor fel­elevenítésére példa a Hacsak nem a mamáért, amelynek írója Enri­que Nuňez Rodriguez, a Latin- Amerika szerte elismert kubai hu­mornak talán az egyedüli mai kép­viselője a televíziónál. Rendszere­sen átvesznek a spanyol vagy a mexikói televíziótól hasonló jel­legű, rövid időtartamú, folytatásos sorozatokat.(...) Fenntartás nélküli elismerés il­leti (...) a kubai televíziót, hogy műsoridejének jelentős hányadát szenteli a gyerekeknek. Hétköz­naponként mindkét csatornán leg­alább egy órán keresztül vetíte­nek rajzfilmeket. A tizen- és hu­szonéveseknek szóló, a kollektív részvételen alapuló műsorok ha­sonmása szintén megvan a legki­sebbek számára. Az NDK televízi­ós gyakorlatát követve, vasárnap délelőttönként rendszeresen tarta­nak iskolák, úttörőcsapatok közötti ügyességi és sportvetélkedő­ket^. ..) A vasárnap délelőtti mű­sorok közül feltétlen említést érde­mel a harmincperces némafilmve­títés. Kubában mindenki ismeri Calderont, az „ézerhangú em­bert“, aki megeleveníti a kubai televízió irigylésre méltóan gaz­dag némafilmtárházát. A burlesz- kekhez, gondoljuk, nem szüksé­ges a kommentár. De ahogyan Calderon egy kis asztalkánál ülve, mindössze néhány zörejes kellék felhasználásával, elementáris hu­morával, hangosfilmmé változtatja a némajátékot, lenyűgöző teljesít­mény. Nemcsak halljuk a dialógu­sokat, az állathangok legszéle­sebb skáláját, hanem csikorgó ke­rekeket, a villamosok csilingelését avagy házak összedőlését is való­sághitelesen utánozza. Meggyő­ződésem, hegy ez a harminc perc, vasárnapról vasárnapra, nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek egyik legkedvesebb szórakozása is. (...) Szándékosan nem a sorozatok között említettem a kubai tévé tör­ténetének ez ideig legnagyobb szabású vállalkozását, a kilenc, egyenként hatvanperces műsor- idejű, színes játékfilmet, a La gran rebeliónt, amely a karibi ország forradalmi fegyveres erőinek törté­netét mutatja be a Batista-diktatú- ra elleni harctól kezdve az etióp forradalomnak nyújtott internacio­nalista katonai segítségig. A gya­korlatilag két évtized történetét fel­ölelő epikus filmalkotás forgatása tizennégy hónapig tartott, s továb­bi tíz hónap telt el az utószinkron­nal és a vágásokkal a bemutatóig. A felvételeket a kubai helyszínek mellett a Szovjetunióban, Nicara­guában és Etiópiában készítették. Eredeti dokumentumfelvételek is gazdagítják. A játékfilm rendezője Jorge Fuentes, a fiatal generáció képviselője. A La gran rebelion vetítésekor, idén nyáron kilenc szombat estén át kiürültek Havanna utcái. Ehhez fogható csak Fidel Castro beszé­deikor és részben a pelota (base­ball) avagy ökölvívó közvetítéskor tapasztalható. A sportközvetítések általában erre a két játékra korlá­tozódnak, de ha idény van, akkor megszakítás nélkül, minden dél­után és este a tévénéző csak pelo- tát és ökölvívást kap. (A Filmvilág 82/11-es számában megjelent írás rövidített változata.) ORTUTAY L. GYULA ZENE, TÁNC - KIFULLADÁS NÉLKÜL A kubai televízióról Emlékező óriás Napjaink televízióját „emlékezet nél­küli óriásnak“ titulálja a szakzsargon, utalva arra, hogy az óriási tömegű mű­sorban még a legérdekesebb filmek, drá­mai alkotások élménye sem maradandó, a következő músoráradat hamar kitörli azt a néző emlékezetéből. A filmezés hőskorában egy-egy mozilátogatás még napok, sőt hetek múlva is beszédtémát adott. Napjaink információözönében ez szinte elképzelhetetlen, hiszen - pszi­chológiai vizsgálatok eredményei is mu­tatják - olykor egy hétvége műsorainak a címeire sem emlékeznek egy-két nap múlva a nézők, a tartalomról, a részletek­ről már hem is beszélve. Ennek azonban az is oka, hogy a tévéműsor egyszeri és megismételhetetlen volt (eddig) a néző számára (ha történetesen a tévé nem sugározta azt újra), így szabad óráiban még ha akarta, akkor sem tudta újra végignézni kedvenc műsorát. Most azon­ban elindult egy folyamat, amely valószí­nűleg rövid idő alatt gyökeresen megvál­toztatja a tévénézési szokásokat az egész világon - a házi képmagnó térhó­dítása. A magnetofon feltalálása óta a „leve­gőben lógott“ a képmagnó is, hiszen alapvető funkcióit tekintve nincs lényeges különbség közöttük. A problémát az je­lentette, hogy a tévékép mintegy három- százszor nagyobb rezgésszámú jeleket tartalmaz, mint a hallható hangtartomány felső határa. Különféle műszaki jellegű okok miatt is csaknem három évtizedig nem sikerült a megoldás, végül is az Ampex gyár mérnökei 1956-ban szaba­dalmaztatták az első képmagnót, amely lehetővé tette bármely élő adás mág­nesszalagra történő rögzítését. A kony­haszekrény nagyságú berendezés ugyan kiváló minőségű képet szolgáltatott, de már méretei és tömege miatt sem jöhetett szóba, hogy a családi otthonokban is felszereljék, csillagászati áráról nem is beszélve. Amilyen jól bevált a stúdiógya­korlatban ez az ún. harántcsíkos (szeg­mentált kvadruplex) felvételtechnika, olyannyira alkalmatlannak bizonyult házi használatra. 1958-ban a nálunk elsősor­ban számítógépeiről és postai osztályozó automatáiról ismert japán Toshiba cég mérnökeinek sikerült megkonstruálniuk az első ún. ferdesávos képmagnót, amelynek műszaki felépítése lehetővé tette a radikális méretcsökkentést.. Egy évtizedig ugyan nem nagyon foglalkoztak az „amatőr“ képmagnó-gyártással, azonban a hatvanas évek végén a Sony gyár erőteljes kutatásainak eredménye­képpen sikerült jó minőségű színes be­rendezéseket kikísérletezni, amelyek még a stúdiókban is kezdtek teret hódíta­ni. A hetvenes évek közepén aztán meg­született az új szenzáció: a kazettás kép­magnó. Méreteit tekintve nem nagyobb egy átlagos orsós magnetofonnál, a video­kazetta pedig leginkább egy zsebkönyv­re emlékeztet. Például a Grundig cég kazettái 18x2,6x11 cm nagyságúak. Elő­nyük, hogy műanyag tokban, a könyvek­hez hasonlón, polcon tarthatók. így könnyen kialakítható belőlük egy egész „tévékönyvtár". Az alkalmazott szalagtí­pustól függően 2x2, 2x3, 2x4 órában játszható fel műsor rájuk, tehát egész estét betöltő filmek, tévéjátékok tárolásá­ra is alkalmasak. A házi képmagnó két nagy előnye: függetleníti a nézőt az adásidőtől és lehetővé teszi számára a feljátszott mű­sor többszöri megtekintését. Napjainkban a tévénézők egyéb tevé­kenységüket gyakran megszakítva siet­nek a képernyő elé, hogy megnézhessék a „kiszemelt" filmet, sport- vagy egyéb műsort. A modern képmagnók képesek száz napra előre bármilyen beprogramo­zott műsort feljátszani, így a készüléktu­lajdonos nyugodtan eltávozhat otthonról, hódolhat kedvenc hobbijának, egyéb kul­turális vagy társadalmi rendezvényen ve­het részt, az okos masina távollétében rögzíti az adást, melyet aztán egy későb­bi, tetszés szerinti időpontban megnéz­het. Ami a tárolást illeti, a könyvhöz hasonlóan a néző a kazettát bármikor leemelheti a polcról és megtekintheti a műsort. Ez a vizuális kultúra nagyfokú fejlődésének lehetőségét hordozza ma­gában, azt viszont csak a jövő dönti el, hogy mennyire képes az ember élni ezzel a lehetőséggel. Az oktató-tanító jellegű műsorok feljátszásával forradalmasítható az oktatásügy, mivel például a különféle típusú szabadegyetemek számára szinte korlátlan lehetőségeket teremt a házi képmagnó. Természetesen a házi tévékészüléke­inken rögzített műsorok műszakilag soha nem lehetnek tökéletesek, azonban az élelmes üzletemberek erre is gondoltak: már bő választékban kaphatók műsoros kazetták, amelyek a filmművészet legje­lentősebb alkotásait is beleszámítva bár­milyen jellegűek lehetnek. Legfőbb elő­nyük a magas műszaki színvonal - te­kintve, hogy stúdiókörülmények között folyik a sokszorosítás -, ennek folytán a néző saját készülékén gyakorlatilag stúdióminőségben láthatja a filmeket. Mellesleg ez a filmgyárak számára sem megvetendő bevételi forrás. Mivel a piacon már több ezerre tehető a műsoros kazetták száma, akinek kedve és pénze is van, már a közeljövőben tekintélyt parancsoló „képkönyvtárat“ ál­líthat össze magának. A házi képmagnó tömeges elterjedése tehát lehetővé teszi, hogy a műsorözönből a néző „ki­emelhesse“ a számára legérdekesebb darabokat, amelyeket aztán többször is megnézhet. Ez egyben a tévé kívánság- műsorainak alkonyát is jelentheti, hiszen mindenki hozzáférhet kedvenc műsorá­h0Z OZOGÁNY ERNŐ Aranykor. Ez a címe annak a magyar tévéfilmnek, amelynek főszerepét Ľudovít Greššo alakítja, aki a közelmúltban hunyt el. A nyitrai Bagar Színház tagja volt. Már a forgatás idején súlyos beteg volt. Szerény, fegyelmezett embernek ismerték, aki még csak meg sem említette betegségét. A munkát az egészségénél is fontosabbnak tartotta. Utolsó szerepében egy kazánfűtőt játszik, aki már csak a nyugdíjtól vár változást az életében. Képünkön (jobbról) az Aranykor egyiK jelenetében Szatmári Istvánnal. (Sergő András felvétele) DJ SZÓ 14 1982. XII. 10.

Next

/
Thumbnails
Contents