Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-11-19 / 46. szám
t i M ivel kezdődött a dalom? Az első sóhajtással? Az első kiáltással? Az első nevetéssel? Az első sírással! Nem tudom. Boldogság... Milyen is az én boldogságom? A boldogság a harmóniában van. A közélet és a magánélet harmóniájában. A szavak és a tettek harmóniájában. Azt szeretném, hogy a szavak ne árulják el a tetteket. Hogy ne szülessen hazugság. Hogy igazság legyen. Azt szeretném elmondani, amit véreim, a many- sik nemzetségének tagjai évszázadokon át némán átéltek. Arra szeretnék szavakat találni, amiről a mai világ hallgat, azokra a szavakra várva, amelyek hasznosak lesznek az egész emberiség számára ... Ha magamba nézek, látom, mennyi hó van bennem meg víz, fagy és meleg, a fehér éjszaka tündöklő ragyogása... Magamba nézek és elámulok ősi erdőimen, folyóimon, tavaimon, csillagaimon, a természet tomboló tavaszi ébredésén. Ha véreim leikébe pillantok és a magaméba, végül is azt látom: nem csupán a természet gyermekei vagyunk, maga vagyunk a Természet. Mikor a természetről írok - az emberre gondolok. Mikor az emberre gondolok - a természet után vágyom... A boldogságom - a munkában van, amit lehetőségeim legvégső határáig fogok végezni. A boldogságom - népem, hazám jóhírét jelenti. A boldogságom - a dalban van. Miről szólnak a dalaim? Olykor úgy adódik, hogy hallani, amint az északi ember, a vadász vagy a halász gondtalanul énekel, arról dalol, amit a szeme lát, vagy a füle hall. Csak be kell ülnie könnyű kis csónakjába, ellöknie magát a parttól, máris felzeng a dal, akár a játékos vízcsobogás, s ajkáról gyermeki elragadtatás tör fel. Arról énekel, hogyan siklik a csónakja a sima víztükrön, hogyan változik a táj a folyó kanyarulataiban, hogyan szuny- nyad az erdő, a víz fölé hajolva, alszik a folyó a fehér éjszaka csöndjébe burico- lódzva... Valóban így van ez? Természetesen nem! Az északi fény emberének dala... Ott áradnak benne mély érzései, csobognak a pillanat-szülte gondolatok, játszik a lassú töprenkedés nevelte szó. Nem, az északi fény emberének dala - nem egyszerű gyermeki elragadtatás, nem a természet iránt érzékeny lélek könnyű improvizációja. Benne gyakorta egész évszázad sűrűsödik össze, a szívek fájdalma, az ember gondolatai, a nép sorsa... Egyszer elgondolkodtam: miért hagytam abba őseim évszázados foglalkozását és írok könyveket? Talán a szarvaslegeltetés, a vadászat, a halászat kevésbé érdekes, amint a versírás? Még azon is elgondolkoztam, miért is nyúltak olyan lelkesen a toll után északi társaim? Művészetüket elemezve észrevettem, hogy abban szinte a legfontosabb helyet a következő kérdés foglalja el: „Ki vagyok én ebben a világban?“ Velem is így volt. Ez bizonyára nem véletlen. Ez a kérdés nem is annyira szónoki. Különösen akkor, ha fölidézzük a közelmúltat. A kezemben egy könyv, címe A vogu- loknál, Noszilovnak, a múlt század kiváló földrajztudósának, írójának, humanistájának alkotása, aki végtelen megértéssel és fájdalommal írt az északiakról... ,, Varázslatos, vad vidék, ahol minden lépésnél volt valami új, ahol minden lépésnél azt láttam, hogy ez új, számunkra még ismeretlen, érdekes élet a távoli múltban és a jelenben is, és ahol szomorúság fogott el, ha arra gondoltam, milyen jövője lesz ennek a nyílt, jóságos lelkű, de az orosz civilizációval szemben tapasztalatlan vadembereknek... Honnan jöttél ide, te vad ember, honnan hoztad az oly jó szívedet ebbe a rideg vad természetbe, és milyen déli vidékeken hangzottak fel azelőtt, a történelem előtti időkben hős mondáid és dalaid melódiái, amelyeket most is minden alkalommal énekelsz: akár könnyű csónakodba ülsz, akár a kitaposott ösvényen haladsz, vagy elmerülsz az örökké hallgatag, komor, néptelen erdőrengetegben? Énekeld őket, amíg civilizációnk nem háborgat, énekeld őket, amíg a bánatunk is rád nem ismer... “ L ehetséges, hogy hidegen hagy, izgalomba se hoz ez a szó „vadember“, ha egy ellenséges érzelmű, közönyös ember írja, ha Noszilov nem beszélt volna oly nagy megértéssel az őseimről, ha nem érinti azt, mi lényegük, megpróbálva kiutat találni nyomorúságos helyzetükből, harcba szállva a hivatalnok-kapitalista renddel, amely végképp leigázta az északiakat, ha... Hiszen nem is oly régmúlt időkről van szó. Az 1884-es évről. Noszilov még a nagyapámmal is találkozhatott, aki száz esztendőt megélt és akinek még sikerült megismertetnie vélem a régi idők meséit... ,.Ember vagyok... Tehát gondolkodnom kell: van-e jogom így neveznem magam?! - kérdeztem önmagámtól. De mielőtt ezt kimondanám, önelemzésre van szükség - az ősi természetközeli érzésektől (a medvével, a Cirbolyafenyővel, a vízzel, a hattyúval, a földdel, az éggel) az emberi lélek egészen új szárnyalásáig, addig a büszke érzésig, hogy a szovjetország polgárának érezhetem magam... Amikor a kék vándorutakról írtan, nem annyira az utak színére és a rénszarvaspaták dobajától hangos játékára gondoltam, mint inkább az életre, az élet illataira, színeire, örökös, ritmikus mozgására Az én északom muzsikáját el kellett juttatnom az olvasók fülébe, mesélnem kellett a hófehér tajgáról, ahol az élet a mesével együtt barangol. T alán minden nép ezt a mesét szívta valaha magába... a téli erdőben ballagok. Egyedül megyek. S úgy érzem, nem vagyok egyedül a tajgában. Lám, jó szellemként bámul rám egy medve. Aztán megismertem egy másfajta életet. És a fa csak egyszerű fa lett a számomra, és a medvét többé már nem tartottam szellemnek. Mégis, olykor még most is olyan embernek érzem magam, akinek az ősi gyökerei a természetben találhatók. Talán azért, mert a nagynéném nemrég még rénszarvasokat legeltetett, az édesapám szoszvai heringet halászott, a testvéreim meg, bár megtanulták a gépek kezelését, azért örökösen vadászni járnak, mint a nagyapáik. De mivel megértettem, hogy a léleknek ahhoz a régi állapotához visszatérni már nem vagyok képes - dalolni kezdtem. Az is lehet, hogy ezek a dalok a véreim dalai, akik elmentek a gyárakba, odaültek a repülőgép, vagy a motoroshajó kormánykerekéhez, a napfényes osztálytermekbe, vagy fúrótornyokhoz. Biztos, hogy ők is visszaemlékeznek a rénszarvasokra, a nyelma-lazacokra, a süketfajdokra... És természetesen ők is visszatérnek olykor gondolatban őseik életéheJ. Az új élet világos szellemű és rohanó. Aki csatlakozott hozzá, az már nem tér vissza az ősidőkbe. Csak a tajgai álmok fogják néhanapján nyugtalanítani. Bizonyos, hogy sok szubjektív és objektív oka van, hogy létrejött az északi népek irodalma. A kis népek irodalma különböző utakon alakulhatott volna. De az a jó tapasztalat, amit az orosz és a világirodalom összegyűjtött, a legjobb művek tapasztalata azt sugallta, hogy a dal tárgya - az ember, és nem észak egzotikuma. Észak-, és Távol-Kelet első íróinak művei - az udege Dzsanszi Kimonko, a jukagir Teki Oduloka, Szemjon Kurilov, a nyivh Vlagyimir Szangi, a csuksz Jurij Ritheu, a nanáj Grigorij Hodzser könyvei - megmutatták a kis népből való embert, belülről megvilágítva igazi arcát rajzolták ki. Az északiaktól semmi sem idegen, ami emberi. Az emberi szellem legmagasabb csúcsait is elérhetők számára. Úgy vélem, minden túlzás nélkül sikerült nekik bemutatniuk az északi fény emberét. És ez nem véletlen. Valamennyien hű fiai népünknek, és nem hallomásból ismerik véreik lelkivilágát és dolgos életét. S mivel megértik sajátos gondolkodásuk finomságait, mélyen átérzik pszichológiájukat - így tudták megteremteni észak reális embereinek alakjait. Mi több, megalkották az első általános képet, saját népünkről. Ebben azt hiszem, kétségtelenül nagy érdemük van Észak-, és Távol-Kelet első szovjet íróinak. Most már tudom, mi táplálja művészi képzelóerömet, mi segít megismerni és megformálni önmagamat. Szibéria, őseim hazája és Leningrád, mai gondolataim hazája, és az egész föld, a maga mítoszaival és realitásaival, a kókorszak és a sebesség százada, melynek központja- az ember. ibéria... Egy egész ország, elképzelhetetlen térség, a legendák, a kultúrák, a nyelvek mesés sokfélesége, és gigantikus lépés az ipari jelenkorba. Szibériát nem szabad úgy kezelni, mint valamiféle hétköznapit. Szibériát meg kell ismerni. Szibéria dalokra, himnuszokra vár. Csakis a szabadon szárnyaló képzelet ismerheti fel fenséges alakjának egy-egy vonását, színeinek ellentétességét, értheti meg fájdalmait és örömeit. Ismerem-e Szibériát? Nem mondom azt, hogy igen. De mint észak szülöttje, talán jobban érzékelem. Valószínűleg senki sem fogja a jövőben sem tökéletesen megismerni Szibériát, határtalan tundráit, amelyek egybeolvadnak a végtelen Jeges-tengerrel, a végtelen tajgát, amely mintha a föld mélyébe húzódna, háborítatlan, fel nem tárt kincsestáraiba. S mikor már azt hinnénk, hogy sikerült megragadnunk Szibéria jellemző vonásait, máris új arcát, ismeretlen oldalát mutatja felénk. Mert napjainkban az iparosodó Szibéria sajátos lépésváltásban él- a szibériai gyorsulás érik benne. A kozmosz végtelen. A föld hatalmas. De nem végtelen. Mindent egészen nem ismerünk. Az ember számára mégis nagyon fontos, mit gondol a földröí, hogyan próbálja elképzelni a szülőhelyét. Azt hiszem, hogy az otthon bensőséges érzésével és az egységes család érzésével kezdődik az ember. Nagyon sok jó emberrel találkoztam a végtelen havas térségeken. Hull a hó, vagy esik, hóförgeteg dúl, vagy perzsel a forróság - mindig minden körülmények között teszik a maguk dolgát derekasan. Én bizonyára mindig elragadtatva fogok mesélni az északi emberekről, mivel azt, amit széltől és fagytól eldurvult kezükkel alkotnak, átfűti becsületes, nyílt, jóságos szívük melege. Ember, minden hatalmadban áll. Hegyeket mozdíthatsz, nagy tetteket vihetsz véghez, dalokat költ- hetsz... A fogyasztói beállítottságú emberek - lelkileg mindig szegények. Ha pedig az ember igazi alkotó munkára törekszik, lelkének legnemesebb vonásai fejlődnek, s maga az ember is gyarapodik. Hiszen természete szerint építeni akar, s szépet teremteni. Bármilyen magasra emelkedjék is a tudományos-technikai forradalom hulláma, bármennyire is felgyorsuljon az olajkitermelés, épüljenek a városok a nemrég még néma tundrán és a tajgában, bármilyen mértékben is változzon maga az ember: a tegnapi vadász, aki ma a gázipar vagy a vasútépítés magasan kvalifikált szakmunkása, akármilyen átszellemült legyen is, sehová nem menekülhet a földi emlékektől - a dalaitól, a tajga évszázados hívásától, az erdőktől s a mezőktől, ahol elődei megtalálták a boldogságot. ...Újra és újra arra gondolok, milyen fontos ezt megérteni; a múltjával, a múltból hozott értékekkel együtt észrevenni az újat a ma emberében. Figyelni kell az emberre, s ki kell fejezni az emlékeiből, a múltbeli tapasztalatokból, valamint a jelenkor hatására született új gondolatokból és érzésekből formálódó tudatát. JUVAN SESZTALOV HBlIlKiniV Mit tehet az író? Az író tiltakozása a pusztítás erői ellen éppen munkája lényegében, a teremtésben rejlik. Ha dolgozik, s korát, korának erkölcsét fölmutatja, már elhódít egy darabot az ember ösztöneiben élő gyilkos indulatoktól. Az igaz mű mindig békét akar - akkor leginkább, ha fájdalmában a világ szétszagga- tottságának ábrázolására kényszerül. Két ember közötti magáncsata, majd egy-egy közösség torzsalkodása intő jel: iszonyatos méretekben, fölgyorsulva történik meg, hogy az ártó, kisajátító gondolat fegyvert kap, használja, s talál indokot százat is, ezret is. A hideg ész találékony a rosszban; nincs olyan bűnös cselekedet, amit ne próbálna magyarázni, az elvakult szenvedély pedig szó nélkül rombol. A művész feladata (kinek-kinek karakterére, működési lehetőségére szabva) az így-úgy tálalt jelenség leleplezése. A művészet kísérlet az okozatok feletti okok szellemi kitakarására. Sem az író, sem a személyében megnyilvánuló közéletiség nem elégedhet meg jelszószínvonalú általános „békevággyal“, a konkrétumban, műveiben, az ember-ember közötti „közlekedés“ minőségében legyen tetten érhető ítélete, választása. Aki élezi, ami más, szaporítja a gyűlöletet. Aki viszont észre sem veszi az ellentéteket: védtelen és felkészületlen marad. (S egy kissé bizony naivvá is válik az egyre ravaszodó helyzetben.) Világos tudattal látni a valóságot és megpróbálni összekötni, ami becstelenség s önvéleményünk megerőszakolása nélkül összeköthető: számomra példa. Az öldöklés megsemmisíti a művészetet. „ Fegyverek közt hallgatnak a múzsák.“ Igaz. De az is igaz, amikor már eltemették az áldozatokat, amikor már földtörténetbe beírt lett a tömegmészárlások szégyene, éppen az irodalom teremtett halhatatlan mementót; hogy ,Jegyen vége, vége már... “ Óriás-megrendültségű háborús irodalmak születtek; látleletek és gyógyító katarzisé művek lassan letűnő századunk két nagy, és számolha- tatlanul sok kisább emberi katasztrófájáról. De hiszem, nincs író a világ egyetlen zugában sem, aki minden, így fogant remekművét oda ne adná, ha visszamenőleg feltámaszthatna helyette valakit. Két generáció ismeri a túlélés rettenetét és felelősségét. Akarom, hogy a jövő kreativitása a megelőzés vállalt kötelességéből meríthesse élete célját, ihlete ajándékóráit. JÓKAI ANNA ÚJSZri 22 1982. Xi. H V
