Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-11-12 / 45. szám
Revaz Misveladze Domenti Mamageisvili az alábbi kérdéssel fordult a helyi repülőtér pénztára előtt sorban állókhoz:- Itt adják a jegyeket? Senki sem válaszolt, mivel Domenti ezt a kérdést mindenkihez intézte, nem pedig egy konkrét személyhez. Domenti nem ismételte meg a kérdést, mert nem szerette a szótlan embereket. Egyáltalán nem volt ő olyan buta, hogy a repülőtéri jegypénztárt az újságos pavilonba vagy a megszáradt sörhabtól ragadós terembe helyezze. Domenti szeretett beszélni, és nála csak annak volt tekintélye, aki tudott beszélgetni. Ó elbeszélgetett az autóbuszmegállóban összegyűl- tekkel, a teljesen ismeretlen útitársakkal, a váróteremben a jövendő utasokkal. Domenti mindenkivel szóba tudott állni. Szinte nem is gondolkozott, mert állandp- , an beszélt. Ez volt Domenti alaptulajdonsága.- Itt a sor vége? - kérdezte Domenti az előtte álló ismeretlent, aki egy fél- Pravda nagyságú újságot böngészett nagy lelkesen. Mindenki láthatta, hogy biztosan ez az újságolvasó ismeretlen a sorban az utolsó, és Domenti jó helyre állt, és egyáltalán nem volt oka feltenni ezt a kérdést, de Domenti az Domenti volt. Emellett mi már egész közelről ismerjük Domentit, míg e férfi számára teljesen ismeretlen volt. Az ismeretlen mégis bólintott, ami azt jelenthette:- Igen, itt. A sor nem volt hosszú, de a pénztáros nem sietett, ezért lassan, szinte észrevétlenül haladtak előre. A repülőtérre egymás után négy kicsi propelleres gép ereszkedett le. A városközi járatok gépeinek öregség koptatta szárnyaira minden évben újra meg újra felfestették oroszul a „repülőgép“ szót. Igaz, a légiközlekedés céljaira mást nem is használtak, de egyrészt a bronzszínú felirattal a városi légiközlekedés igénybevételére igyekeztek ösztönözni a lakosságot, másrészt pedig épp ez a felirat oltotta ki utazás közben a félelem és a bizonytalanság parányi szikráját, ami mindig, minden egyes jegygyei vagy , jegy nélkül utazó szívében felgyullad, mihelyt csak megpillantja a rozoga járművet.- Maga is jegyet akar, ugye? - ilyen érdekes kérdéssel fordult Domenti az ismeretlenhez, mintha számára az erre a kérdésre adható felelet életfontosságú lenne. Az ismeretlen elvette maga elől az újságot, Domentire pillantott, és amikor annak izgalomtól árulkodó arcát alaposan megnézte, hirtelen megbánta, hogy a sorban e mellé az ember mellé került. Ismét szétterítette a fél-Pravda nagyságú újságot, és fojtott hangon mondta:- Igen.- Repülőre vagy vonatra? - kérdezte újból Domenti, miközben ezt gondolta: . Egyelőre egyszerű a dolog, de mennyi minden van, amit még nem magyaráztunk meg egymásnak.- Itt, ha jól tudom, nem árusítanak vonatjegyet - felelte magára erőszakolt nyugalommal az ismeretlen, és belemerült a fél-Pravda nagyságú újságba, de az állkapcsán már látni lehetett, hogy nincs messze a pillanat, amikor elveszíti a türelmét.- Messze utazik? - kérdezte Domenti.- Nem - felelte az ismeretlen.- Közeire utazik? - kérdezte Domenti.- Oda sem - felelte az ismeretlen.- Hová utazik? - kérdezte Domenti.- Sehová! - felelte az ismeretlen.- Hogyhogy sehová, hiszen csak vált valahova jegyet? - kérdezte Domenti.- Nem váltok jegyet - felelte az ismeretlen.- Hát akkor mit vesz? - kérdezte Domenti.- Mogyorót - felelte az ismeretlen.- Tréfál? - kérdezte Domenti.- Igen - felelte az ismeretlen.- Ne tréfáljon velem, hiszen én komolyan kérdezem - mondta Domenti. A türelem pohara színültig megtelt. Az ismeretlen férfinak az agyába tolult a vér, úgy érezte, hogy a mellette álló férfi egésznapos kíváncsiskodása felér egy szívátültetéssel. Az ismeretlen összeszedte minden erejét. A fél-Pravda nagyságú újságot keze ideges mozdulatával összehajtogatta és a zsebébe dugta, majd meglazította a nyakkendőjét, és egész testével Domenti felé fordult:- Messzire utazik? - kérdezte az ismeretlen.- Nem - felelte Domenti.- Közeire utazik? - kérdezte az ismeretlen.- Igen - felelte Domenti.- Hová utazik? - kérdezte az ismeretlen.- A fivéremhez, Kaszpiba - felelte Domenti.- Miért repülővel, miért nem vonattal? - kérdezte az ismeretlen.- Sietek - felelte Domenti.- Emlékszik Boyle-Mariotte törvényére? - kérdezte az ismeretlen.- Emlékszem - felelte Domenti.- Mit jelent a „konvulzió“? - kérdezte az ismeretlen.- Görcsöt - felelte Domenti.- Mivel gyógyítják az idegdúc-gyuiía- dást? - kérdezte az ismeretlen.- Kígyóméreggel - felelte Domenti.- Mit nevezünk arteroszklerózisnak? -■ kérdezte az ismeretlen.- A véredények elmeszesedését. - felelte Domenti.- Mi a véleménye a karszt-barlangok- ról? - kérdezte az ismeretlen.-A természet csodái - felelte Domenti.-Az idegen ideges lett. Lassan kifogyott a kérdésekből, de válaszul nem hangzott fel egyetlen kérdés sem. Domenti nyugodtan, minden sietség nélkül válaszolgatott. örömet szerzett neki, hogy nem-állnak szótlanul a sorban, hogy ez az ismeretlen férfi kérdéseket tett fel neki, igaz, ostobán, de nem is a kérdések voltak a fontosak, hanem az, hogy az idegent vele összekötő fonál el ne szakadjon, és az, hogy megtört közöttük a hallgatás és a bizalmatlanság jele. Domenti elégedett volt.- Mennyi tengerészt vitt magával Ma- gellán? v- kérdezte az igédén majdnem sírva.- Százhuszonhármat - felelte nyugodtan Domenti.- Miből csinálják a vazelint?- Tisztított kőolajból - felelte Domenti még nyugodtabban, és várta a következő kérdést. Az ismeretlent azonban kimerítették a kérdések. Végleg összetört, két kezét megadóan eresztette le, és olyan szemekkel nézte Domentit, mintha azt akarta volna mondani: alázatos szolgád vagyok, és a kezéhez akart volna hajolni.-Tudja mit - fordult hozzá hirtelen Domenti -, énekeljen nekem valamit. ... A repülőtér pénztára előtt váratlanul felhangzott egy zengő bariton. Az ismeretlen nem vette le a tekintetét Domentiröl, és hangosan énekelt. Domenti az együttérzés jelével a szemében nézte az idegent, aki a sorban állók egyhangú rosszallása ellenére egyre csak énekelt. DABI ISTVÁN fordítása Varga Lajos illusztrációja llllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll H ideg, csatakos őszi időben, esőtől ázott, fekete keréknyomoktól barázdált Tula környéki országúton egy sárfoltos, félig feltolt fedelű tarantász, amelyet három, eléggé közönséges, a latyak miatt felkötött farkú ló húzott, gördült a hosszú faház elé, a ház egyik felében kincstári postaállomás volt, a másikban pedig egy magánhelyiség, ahol pihenni vagy megszállni, ebédelni vagy teázni lehetett. A tarantász bakján tagbaszakadt paraszt ült, szorosra húzott övű kaftánban; komoly, sötét arcával, koromfekete, gyérszakál- lával hajdani haramiára emlékeztetett; a kocsiban pedig egy délceg öreg katonaember, nagy sapkában és álló hódprémgalléros, Miklós cár korabeli szürke köpenyben, szemöldöke még fekete volt, bajusszá azonban már fehér, s egybeolvadt ugyancsak fehér színű pofaszakállával, álla simára borotvált, s külsőre hasonmása volt II. Sándornak, mint ez a cár uralkodása idején annyira dívott a katonák között; tekintete is kérdő, szigorú s egyúttal fáradt. Mikor a lovak megálltak, kitette a tarantászból sima szárú, katonacsizmás fél lábát, majd szarvasbőr kesztyűs kezével leszorítva köpenye alját, felsietett a ház tornácára.- Balra, kegyelmes uram! - rikoltotta durván a bakról a kocsis, és a magas termetű utas, a küszöbön kissé meghajlítva hátát, belépett a pitvarba, majd a bal oldali szobába. A szoba meleg, száraz, takaros volt: a bal sarokban új, araoyló szentkép, alatta tiszta, háziszőttes abrosszal letakart asztal, az asztal mellett tisztára sikált lócák; a jobb hátsó sarokban frissen meszelt konyhakemence; közelebb egy tarka pokrócokkal letakart kere- vetféle állt, támlájával a kemencének támaszkodva; a kemence mögül scsí édeskés szaga áradt: főtt káposztáé, marhahús és babérlevélé. Az utas. ledobl kára; egy szál z mában még kar levette kesztyújé padt, sovány ké mított végig a fej lántékán, a szén ritkult - enyhén c szemű, szép, ho ott apró himlöhe A szobában n utas kissé kinyit és kikiáltott:- Hé, van itt v Nyomban ezu jú, ugyancsak fe és korához képe lépett a szobába az arcán sötétlö korú cigányass; tott; járása könn telt, piros blúza keble, a feketi alatt háromszor hasa.- Isten hozta, - mondta. - Em movárt parancsé Az utas futó f asszony gömböl piros tatár cipót* lábára, és rövidé- Szamovárt, szolgáló?- Tulajdonos,- Tehát maga- Igenis. Mag- De hát hog szony vagy, hoc az üzletet?- Nem vágyó mes uram, de é Meg szeretek is- Úgy, úgy. \ tiszta, milyen ke A nö egész ic kissé összehúzc a vendéget.- A tisztást - válaszolta. - mellett nőttem fi nám, mi az ill< Alekszejovirs A férfi hirlelt-f Eduardas Mieželaitis Az Iliász folytató ... Fáradt, szürke porlepte katona tartott n Vele egyszerre nyugatról fekete felhők és rt keletre... Hátizsákjában csak egy darab kenyér volt s e föld.. A katona nagyon távolról jött; társai r ö maradt utolsónak... Nyomában fekete keresztes fémmadarak vijjoc, roztak... És az út mellé bombák csapódtak... A katona nyugatról kelet felé tartott, de a fekete nyugatra gördült a nap vörös kereke... Megismertem ezt a katonát... Hogy fárad éve halad előre... Trója falai mellől indult, nerr egyre megy... Ezer éve jön a katona: fáradtan, éhesen, átfázv ten. Megvívott az ellenséggel, véres kezével szürke haján, lerogyott egy összedőlt épült Álmában pedig, mint a síró gyermek - anyját k. Már ezer év óta megy a katona: ezer várost dúlt fel... Szaporodtak a hullahegyek... Én ismertem ezt a katonát. Először Trója falair akhájt - harcias, mint az oroszlán. De nincs A sebezhető. Nem félisten, egyszerű közkatona: s fekete - mint a föld, mely várja, hogy végre be A vörös nap gyászos korongja egyszer < vészárok szögesdrótjában; vergődött, mint a megállt... A katona odament, ólomnehéz lábát, tette... Még egyet lépett, átmászott a tüskés dróta összekeveredett a felkelő nap lángjával és elöl Trója pedig megismétlődött - s vele ^ bánat is... Litvánból fo
