Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-11-12 / 45. szám
S ■■■■■■■■■■■■ it a pad- in, csiz- t; aztán t, és sántán si- ija - ha- elé már itt, sötét rcán itt- )ttak. 3nki; az /ara j tót, ötét ha- löldökű szép nő ölött és közép- lasonlí- i alakja ült dús izoknya tojólúdis uram gy szaetett az , kopott könnyű jl felelt: >s vagy 3 uram. ? igyasz/ezeted kegyel - amiből, ni. milyen lálad. <észőn, il nézte :eretem aságok ne tud- vlyikolaj magát, tágra nyitotta a szemét, és elvörösödött.- Nagyezsda! Te vagy az? - mondta sebesen.- Én vagyok, Nyikolaj Aleksze- jevsics.- Istenem, Istenem - mondta a férfi; leült a padkára, és merőn nézte az asszonyt.- Ki gondolta volna?! Hány éve nem láttuk egymást? Harmincöt?- Harminc, Nyikolaj Alekszeje- vics. Én negyvennyolc vagyok, ön pedig hatvan felé jár, ugye?- Körülbelül... Istenem, milyen különös!- Mi különös, uram?- Hát az egész... Nem érted? Fáradtsága, szórakozottsága eltűnt; felállt, és határozott léptekkel járkálni kezdett a szobában, s a padlóra bámult. Aztán megállt - ősz hajjal keretezett arca pírba borult -, s beszélni kezdett:- Semmit sem tudtam rólad azóta. Hogy kerültél ide? Miért nem maradtál az uraságoknál?- Nem sokkal ön után felszabadítottak az uraságok.- És aztán hol éltél?- Hosszú sora van ennek, uram!- Azt mondod, nem mentél férj- . hez, ugye?- Nem, nem mentem.- Miért nem? Olyan szép lány, amilyen te voltál?- Nem tehettem.- Miért nem tehetted? Mit akarsz mondani ezzel?- Kell is ezt magyarázni. Talán emlékszik, mennyire szerettem. A férfi piros lett; ráncba vonta homlokát, és ismét járkálni kezdett.- Minden elmúlik, kedvesem - mormolta. - A szerelem, az ifjúság - minden, minden. Elcsépelt, mindennapi história. Idővel minden elmúlik. Hogy is van Jób könyvében? ,,Mint az elfolyt vízre, úgy fogsz emlékezni reá.“- Kinek hogy rendeli az Isten, Nyikolaj Alekszejevics. Az ifjúság mindenkinél elmúlik, de a szerelem - más dolog. A férfi felemelte fejét, megállt, s fájdalmasan elmosolyodott:- De hiszen nem szerethettél engem egész életedben!- Úgy látszik, mégis. Akármennyi idő telt is el, mindig egyet szerettem. Tudtam, ön már nem a régi, az ön számára jóformán semmi sem történt, de mégis... Késő most a szemrehányás, pedig igazán nagyon szívtelenül hagyott el engem; hányszor akartam kezet emelni magamra, pusztán a sérelem miatt, a többiről nem is beszélve. Hiszen volt idő, Nyikolaj Alekszejevics, amikor én Nyiko- lenykának hívtam önt, ön pedig- emlékszik, hogyan? És folyton verseket méltóztatott szavalni nekem, valami „sötét fasor“-ról- fűzte hozzá baljós mosollyal.- Ó, milyen szép voltál! - mondta a férfi, a fejét csóválva. - Milyen szenvedélyes, milyen gyönyörű! Micsoda termet, micsoda szempár! Emlékszel, mindenki rajtad felejtette a szemét?- Emlékszem, uram. ön is délceg legény volt. Én önnek adtam oda a szépségemet, a szenvedélyességemet. Hát lehet elfelejteni ilyesmit?- Ugyan! Minden elmúlik. Minden elfelejtődik.- Minden elmúlik, de nem minden felejtődik el.- Menj el - mondta a férfi elfordulva, és az ablakhoz lépett. - Menj el, kérlek. Elővette a zsebkendőjét, szeméhez szorította, és szapora szóval folytatta:- Csak Isten bocsásson meg. Te, úgy látom, megbocsátottál. Az asszony az ajtóhoz ment, s megállt:- Nem, Nyikolaj Alekszejevics, nem bocsátottam meg. Mivel az érzéseinkre terelődött a szó, hát őszintén megmondom: sosem tudtam megbocsátani önnek. Ahogyan akkor ön volt nekem a legdrágább az egész világon, úgy később is. Azért is nem szabad megbocsátanom. De hát minek fel- hánytorgatni a múltat, a halottat úgysem lehet feltámasztani.- Igen, igen, semmi értelme, fogass be - válaszolta a férfi, s már szigorú arccal lépett el az ablaktól. - Egyet mondok neked: soha az életben nem voltam boldog, ne is gondolt, kérlek. Bocsáss meg, talán sérti a hiúságodat, de nyíltan megmondom: őrülten szerettem a feleségemet. És megcsalt, faképnél hagyott, még sértőbb módon, mint én téged. A fiamat imádtam, serdülőkorában ö volt minden reménységem! És mi lett belőle? Csirkefogó, tékozló, szívtelen, becstelen, lelkiismeretlen pimasz... Különben ez is a legközönségesebb, legelcsépel- tebb história. Minden jót, kedvesem. Azt hiszem, én is a legdrágábbat veszítettem el benned, amim az életben volt. A nő odament, és megcsókolta a férfi kezét, az pedig az övét.- Fogass be... Amikor továbbindultak, a férfi komoran töprengett: „Igen, milyen elragadó volt! Elbűvölően gyönyörű!“ Szégyenkezve emlékezett utolsó szavaira, s arra, hogy megcsókolta a kezét, de nyomban szégyenkezni kezdett a szégyenkezéséért. „Talán nem igaz, hogy ö adta nekem a legszebb perceket az életben?“ Alkonyatkor előbújt a halvány nap. A kocsis ügetésre fogta a lovakat, egyik fekete kerékvágásból a másikba tért, a legkevésbé latyakosakat választva ki, és szintén töprengett valamin. Végül komolyan, esetlenül megszólalt:- Az asszony meg folyton kinézett az ablakon, kegyelmes uram, ahogy elmentünk. Ugye, régóta méltóztatik ismerni?- Régóta, Klim.- Csuda okos fehérszemély. És azt mondják, egyre nő a vagyona. Kamatra adjá ki a pénzét.- Ez nem jelent semmit.- Hogyne jelentene! Ugyan ki ne szeretne jobban élni?! Ha becsületesen adja ki valaki, az nem baj. És ő, mint beszélik, igazságos. De kíméletlen! Ha nem adod meg idejében - magadra vess!- Bizony, bizony, magadra vess... Siess, kérlek, nehogy lekössük a vonatot. Az alacsonyan járó nap sárga fényt terített a kietlen mezőkre, a lovak ütemesen cuppogtak a tócsákban. Az utas összevonta fekete szemöldökét, a villogó patkókat nézte, s ezt gondolta: „Bizony, magadra vessfi Igén, valóban a legszebb percek voltak. Nem is a legszebbek, hanem igazán varázslatosak! Mindenfelé tűzpiros vadrózsa virult, sötét hár- sak sora állott... De hát, édes Istenem, mi lett volna azután? Mi lett volna, ha nem hagyom ott? Micsoda ostobaság! Ugyanez a Nagyezsda nem mint fogadósnő, hanem a feleségem, pétervári házam úrnője, gyermekeim anyja?“ Lehunyta a szemét, s a fejét csóválta. GELLÉRT GYÖRGY fordítása I t let felé... szálltak ti otthoni •Imentek, ók zápoi keletről Már ezer ik megy, sebesül- !t hamuelaludt. it égetett t a bátor 3: bárhol kenyere 3 dt a lorn, majd kerekére minden PÉTER E gy este kopognak. A szomszédunk nagylánya. Nincs-e véletlenül egy kis sósavunk? Véletlenül se volt. De legalább készséggel kikérdeztük: mire kellene? Egy kis aranygyűrűről eltüntetni a forrasztás nyomát. A fiam törte a fejét: különböző, büdös tisztító folyadékaink közül melyik lenne jó erre a célra, de mindegyiket sorra el is tétette. Ekkor jutott eszébe, hogy évekkel ezelőtt, amikor még aktív zeneszerző, szólista és karmester volt a Helyi Halhatatlanok Együttesében: egy hét országra szóló (azaz iskolai) fellépés alkalmából cintányért kölcsönöztek az Ellenállhatatlanok Együttesétől. A cintányért ki kellett fényesíteni, s erre a célra Gyuri, a dobos hozott hazulról egy kis tintásüvegben valami szert. Hol van? Elő vele. Hátha az jó lesz. Némi múltba révedezés után a fiam úgy ment a fürdőszobába s nyúlt a beépített szekrény egyik polcára, mintha csak az imént helyezte volna oda a kocka alakú tintásüveget. Ott is volt. A fiam legendákat regélt róla. Együtt vonultak el - próba szerencse - a lánnyal; de a fiam kisvártatva dolgavégezetlenül jött vissza: erre a célra a cintányérkence nem volt alkalmas. Kizárólag réztisztításra jó. De arra aztán kiváló.- Te - vettem ki a kezéből az üveget. - Évek óta van itthon egy remek réztisztító szerünk, s te csak most mondod? Nem mintha én sokat törődtem volna valaha is a kilincseinkkel, azt se tudom, hányván még meg a régiekből: kettő vagy három? Idővel ki kellett cserélni őket újjal, fakó alumíniummal. De nézzük csak! Legnagyobb meglepetésemre egyetlen körbepillantással hatot fedeztem fel. (Ugyanis az ablakoknak is van kilincsük! És azokat nem kellett kicserélni!) A szomszéd helyiségben kettőt, az nyolc; a fürdőben is hatot, az tizennégy; odaát a nagyszobában - most már tudtam fejből, aktivizálódtak a réz-emlékeifn - kilenc van; s ezeket mind-mind, csak a kezünk koptatta fényesre, már ha egyáltalán hozzájuk ért; nagytakarításkor is legfennebb egy kis súrlóporral szaladtam végig rajtuk... Ide azt a cintányértisz- tító kencét!- Adod? - kérdeztem a fiamtól. Szerencsére a Halhatatlanok már rég feloszlottak; Gyuri meg elszegődött az Ellenállhatatlanokhoz; a kenőére tehát cintányér-ügyben belátható időn belül nem volt szükség. A fiam bólintott és vállat vont egyszerre: ez nála a legnagyobblelkűség jele. Alig vártam a másnapot. Ahogy kiürült a ház, én elő a legpuhább törlőrongyot, vettem rá egy cseppnyit a kenőéből, és végighúztam a legelső kilincsen. Azonnal reászáradt; a rongy száraz felével letöröltem. Nem hittem a szememnek. Olyan izgatottan öntöttem az új cseppet, s folytattam a kilincs tisztogatását, mintha elillanhatna kezemből a Szer. Nem részletezem: tíz perc múlva az üveg kiürült, és én nem ismertem a lakásunkra. Addig, amíg a kenőéből tartott, azért izgultam, hogy legyen még kilincs; ahogy azonban új meg úf rézkilincseket fedeztem fel - az ötödik helyiségben például szintén hatot! -, már azért, hogy a drága lötty kitartson. Nem tartott ki: túl sok volt a kilincs. Letörten ültem műven romjain, a félmunkát végzettek keserűségével. Hihetetlen, hogy én ezt évekig ne vegyem észre: ezt a foltos, zöldes árnyalatot, ezt a barna tudomisénmit lakásszerte szegény hamupipőke-kilincseken: lám, milyen tündöklésre képesek, ha törődöm velük; és be siralmasak a kencétlenek! Másnap a festéküzletben kezembe nyomtak egy üveg Sidolt - a nevéről rémlett valami, még a békeidőkből, de akkor mi még vékony vaskilincsű, falusias zárú udvari szoba-konyhába laktunk; ezeket az „úri“ - polgári- rézkilincseket csak a háború után ismertük meg, az új lakásban. Ám sem akkor, sem azóta nem volt időnk apróságokra: Anyám sem, én sem sokat fényesítgettük a kilincseinket. , Mondanom sem kell, a festékes- bolti ál-Sidol nem volt méltó régi hírnevéhez, a cintányérkencével pedig egy napon sem lehetett temlíteni. Mégis, úgy-ahogy, enyhítettem valamit a mostoha sorban levők lemaradásán, és most - harmadik napja- egyebet sem teszek, ha itthon vagyok, mint hogy gyönyörködöm a kilincseimben, az ajtókon és ablakokon egyaránt; s elveszettnek érzem az éveket, amikor még nem ragyogtak nekem. Csak tudtak valamit azok a régiek! Ma pedig, hallom, az egyik szomszédasszony újságolja a lépcsöház- ban, hozzám igyekvő közös ismerősünknek:- A barátnőddel valami baj van. Kilincset fényesít.- Mit csinál??... Ilona???- Jól hallottad. S látom, a barátnőm hitetlenül mered az évtizedek óta először kisuvic- kolt előszobakilincsre - a fogantyú fénye hasra vágódik a ragyogó plat- nin, egyik visszaveri és erősíti a másik csillogását -; aíig meri megfogni.. Csenget, beengedem: azzal esik nekem:- Hol szerezted ezt az isteni szert?! Jobban ragyogok a kilincsemnél. Most irigyel először életemben. MIROSLAV FLORIAN ŐSZ Madarak vonulnak s a juhar ledobta légcsavarjait A fenyőbe fülledt gomba akár a tetű Csak fa csak zsíros humusz Az alacsony ég alatt csupa víz Ne félj ezek együtt nyálkásan is lassan áttüzesednek a kikericsek félénk lángjainál. KESERŰ TEJ A pitypang lángoló repülőként csapódik a földnek aztán csak füstfelhö Már jártam így magam is nyelvemen érzem a keserű tejet A madarak szemükben borzalommal elkerülnek csak szánjatok csak húzzatok oda a szarkofághoz Nem marad belőlem semmi csak a megíratlan versek robbanása OZSVALD ÁRPÁD fordításai Szaszák György TE ÉS ÉN ajtómra ablakimra aggattál szögesdrótot táltos testem kötözted ágyhoz szúrtál nyakamra kökényágast kökényágast szúrtál lábamra kezem tetted hátra csak hajam hagytad szabadon mégsem tartottál meg elszöktem a kulcslyukon 0
