Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-11-12 / 45. szám
A polgári ideológusok nagyon fontosnak tartják, hogy kidolgozzák és világszerte terjesszék a világforradalmi folyamat meg nemesítésére1' vonatkozó terveket. Hiszen az effajta terveknek az az alapeszméje, hogy a dolgozók határolják el magukat a létező szocializmustól, és egymagukban harcoljanak az imperializmus ellen, ne támaszkodjanak természetes nemzetközi szövetségeseikre. A marxisták-leninistákjól tudják, hogy a forradalmi munkásmpzgalom ebben az esetben vagy vereségre és hiábavaló áldozatokra kárhoztatná magát, vagy pedig harcából csak a látszat maradna meg és politikai tevékenységét a burzsoáziá-' val való kompromisszumok keresésére korlátozná, ahogy a szociáldemokrácia csinálja. Harmadik lehetőség nincs. Ilyen a logika, amely kérlelhetetlenül érvényesül a mai világban, ahol a szocializmussal vállalt nemzetközi szolidaritás gyengülése a burzsoázia pozícióit erősíti. Végezetül vegyük szemügyre a nemzeti szabadság kérdését. A forradalmi munkásosztály képviselői mindig vitathatatlan kötelességüknek tartották, hogy elismerjék és védelmezzék a nemzetek önrendelkezési jogát. Lenin óriási érdeme, hogy feltárta e kötelesség valóságos tartalmát, vázolta mint olyan meghatározott cselekvési vonalat, amely összhangban van az osztályeröknek a nemzetközi porondon való felállásával és harcával. Lenin kimutatta, hogy miután az imperializmus megteremtette azt a rendszert, amelynek keretében „maroknyi »nagy«- hatalom egyre fokozottabb mértékben elnyomja az egész világ nemzeteit“ (Lenin összes Művei. 26. köt. 310 old.), olyan helyzetet idézett elő, amelyben a kapitalista társadalomalakulat fő osztályellentéte szorosan összefonódott a nem kevésbé mélyreható és éles nemzetközi jellegű ellentéttel. A monopoltöke fő ellenfelével, a munkásosztállyal egy sorba állította azokat a népeket, amelyek híján vannak a nemzeti szabadságnak. Következésképpen a kapitalizmusnak szocializmussal való forradalmi felváltása nem lehet eredménye a burzsoázia és a proletariátus közti társadalmi szempontból „vegytiszta“ harcnak; ehhez a világméretű folyamathoz feltétlenül jelentősen hozzá kell járulniuk az elnyomott népek nemzeti felszabadító mozgalmainak is (lásd Lenin összes Művei. 39. köt. Kossuth Könyvkiadó 1973. 312-313. old., 44. köt. Kossuth Könyvkiadó 1975. 34—35. old.). Ebből adódnak azok a gyakorlati feladatok is, amelyek összhangban vannak a forradalmi proletariátus osztály-internacionalizmusának lényegével. Lenin konkrétan megjelölte ezeket a feladatokat, s hangsúlyozta, hogy nem elegendő a nemzeti önrendelkezés hívének nyilvánítani magunkat; ezenkívül még, először, újra meg újra meg kell magyarázni, hogy az igazi Szabadsághoz, az állami függetlenséghez és a nemzetek egyenjogúságához vezető út összefügg a szocializmusért vívott harccal, és „másodszor a kommunista pártok közvetlen támogatást kell hogy nyújtsanak a -függő vagy nem egyenjogú nemzetek... és gyarmatok forradalmi mozgalmainak“ (Lenin összes Müvei. 41. köt. 161. old.). A népek nemzeti önrendelkezésének lenini, vagy más szóval, proletár felfogása homlokegyenest ellentétes volt a burzsoázia uralkodó eszméivel és koncepcióival, a burzsoázia általános osztálypolitikájával, amely a gyarmati rendszernek, a nemzeti elnyomást gyakorló kormányoknak a védelmezésére irányult. De az osztályérdekeknek ezt a döntő, mindkét oldalról felismert anta- gonizmusát visszatükröző ideológiák és politikai irányvonalak nyílt összeütközése mellett az első világháború kezdete és különösen az Októberi Forradalom után széles körben kibontakozott a „harmadik álláspont“ híveinek tevékenysége. Ezek szerfölött buzgók voltak a többi közt a munkásmozgalom reformista szárnyán, a második és a centrista „két és feles“ Internacionálé soraiban. Az imperialista burzsoáziától látszólag azzal határolták el magukat, hogy elismerték a nemzetek egyenjogúságát, a népek jogát a nemzeti önrendelkezésre. De egyidejűleg elhatárolták magukat a leninizmus forradalmi eszméitől is. Azt vallották, hogy az imperializmus által leigázott népek harca kizárólag az ő saját ügyük, amellyel lehet rokonszenvezni, de amelyet nem lehet gyakorlatilag segíteni. Lenin azt mondta erről, hogy ez „a nemzetköziség fogalmának és politikájának... elferdítése“ (uo.). A reformista politikusok számára, írta Lenin, a nemzeti önrendelkezés szavakban elismert elve „hazug cégér“ volt (uo.). E cégér mögött igen kényelmesen érezték mágukat: tetszeleghettek az internacionalisták pózában, s nem kockáztattak semmit sem, messziről nézhették a gyarmatbirodalmakban kibontakozó harcokat. A mai körülmények között a nemzeti szabadság kérdése sok tekintetben másként vetődik fel, mint a múltban. De törvényszerűen fennmarad a kérdés két fő nemzetközi megítélése. Az egyik a burzsoázia osztálymegitélése, amely teljesen alá van rendelve egy célnak, nevezetesen annak, hogy minden eszközzel megtartsa a fejlődő országokat a kapitalista kizsákmányolás hatókörében, az imperializmus ellenőrzése alatt. A másik, a munkásosztály, a szocializmus megítélése, amelyek, mint Lenin írta, kötelességüknek és saját érdeküknek tartják (lásd Lenin Összes Művei. 30. köt. Kossuth Könyvkiadó 1971. 117. old.), hogy minden segítséget megadjanak az egykori gyarmatok és félgyarmatok népeinek, s előmozdítsák, hogy e népek valóban szabadon határozhassák meg nemzeti és társadalmi sorsukat. És ekkor újból színre lépnek az „arany középút“ buzgó hívei. Igen, ők elítélik az imperializmust, amely lábbal tiporja a népek nemzeti jogait, állami szuverenitását és érdekeit. De támadják a szocializmust is, amely lám, nem éri be annyival, hogy rokonszenvéröl biztosítja a nemzeti felszabadítás erőit, gyakorlati segítséget is nyújt nekik, mégpedig - a „harmadik álláspont“ mércéje szerint - „megengedhetetlen“ formákban. A forradalmi politikában természetesen nem csekély jelentősége van a formák megválasztásának. De a formák megválasztását nem dogmatikus előírások határozzák meg. Ami a szocializmus és a nemzeti felszabadító mozgalom erőinek szövetségét illeti, ez természetesen különböző formákat ölt, a többi közt, mint Lenin írta,’ aszerint, hogy „mennyire fejlett a kommunista mozgatom az egyes országok proletariátusán belül, illetőleg a munkások és a parasztok polgári demokratikus szabadságmozgalma az elmaradott országokban vagy az elmaradott nemzetiségek körében“ (Lenin összes Művei, 41. köt. 159. old.). A marxista-leninista pártok számára, a szocialista közösség állama számára nem egyszerű dolog internacionalista kötelességük teljesítése, a nemzeti felszabadító, forradalmi erők hathatós segítése. Együtt jár ez anyagi terhekkel is, áldozatokkal is, olykor nehéz politikai döntésekkel is. Vagyis ez a világméretű osztályharc bonyolult, feszültségekkel terhes arcvonalszakasza. A burzsoázia jól ismeri osztályérdekeit, és sokkal inkább törődik velük, mint bármiféle formával. Az imperializmus a népek nemzeti szabadságának elfojtására felhasználja a hagyományos és a legmodernebb eszközök széles választékát. A gyorshaderőket éppúgy, mint a zsoldosok bandáit, a kölcsönöket, amelyeket azzal a feltétellel ad, hogy nyissák ki a kaput a transznacionális cégek előtt. Felhasználja „a nemzetközi terrorizmus elleni harc“ doktrínáját. Felhasználja még a nemzeti önrendelkezés jelszavát is. Igen, ez történik. A történelem a mo- nopoltökés burzsoáziát is megtanította egyre és másra. Amonopoltökés burzsoázia hajlandó akár a népek nemzeti jogai védelmezőjének is feltüntetni magát, amikor azt érvként használhatja fel a felszabadító mozgatom elleni harcban, abban a próbálkozásban, hogy a felszabadító mozgalmat elszakítsa erős nemzetközi szövetségesétől, a szocializmustól. Ilyen körülmények között a népek nemzeti szabadságáról, függetlenségéről, szuverenitásáról való gondoskodás csak egyet jelenthet - harcuk messzemenő támogatását és védelmezésüket az imperializmus katonai, politikai és gazdasági támadásaival szemben. Lépten-nyo- mon tapasztalhatjuk, hogy a felszabadító mozgalmaknak nincs elegendő saját erejük 'ahhoz, hogy szembeszálljanak az imperialista nyomással. Ugyan mit érne az olyan internacionalizmus, amely nem ismeri el, hogy segítséget kell nyújtani ezeknek az erőknek? Elösegítené-e az ilyen itnernacionalizmus a népek nemzeti jogainak érvényesítését? Szolgálná-e az antiimperialista szolidaritás nemzetközi frontjának megszilárdítását? A jelenkorhoz alkalmazkodva megújított „harmadik álláspont“ hívei szemet hunynak a világ szigorú realitásai fölött, a nemzeti önrendelkezés jogának sima és akkurátus megvalósításáról álmodoznak, s ezt az elvet továbbfejlesztik azzá az abszurd követeléssé, hogy e felszabadító mozgalmat be kell zárni a vákuumba, el kell zárni a világméretű osztályharc hatásától és befolyásától. Ez illúzió. De megtévesztheti a munkásmozgalom, a demokratikus és a felszabadító mozgalom egy részét. E veszély láttán a marxis- ták-leninisták nem maradhatnak közömbösek. Úgy járnak el, ahogy Lenin meghagyta, amikor annak idején az effajta veszély elleni harcot egy sorba helyezte a forradalmi munkásosztály legfontosabb feladataival, a többi közt azzal a feladatával, hogy nemzetközi szolidaritást tanúsítson azon népekkel, amelyek ki akarnak törni az imperialista rabságból (lásd uo., 172 old.). ★★★ Lenin sokat fáradozott azon, hogy teljesüljön a marxizmus megalapítóinak útmutatása, nevezetesen az, hogy a munkásosztálynak legyen saját külpolitikája. Ezt a politikát közvetlenül Lenin irányításával kialakította az Oroszországban hatalomra jutott proletariátus. Más országoknak a leninista kommunisták által vezetett munkásmozgalma ugyancsak megtanulta, hogyan határozza meg osztályirányvonalát a nemzetközi ügyekben. Ma a munkásoknak erről a külpolitikájáról teljes joggal mondhatjuk, hogy gazdag történetre, nagy vívmányokra tekinthet vissza. Ez a politika mindig különböző lehetőségek közepette valósult meg: itt rendelkezésre állt az államapparátus, ott csak az utcai tüntetés plakátjait lehetett felhasználni, másutt rendelkezésre állt a parlament szónoki emelvénye, megint másutt csak illegálisan kiadott röplap révén lehetett szólni, vagy pedig élni lehetett a modern tömegkommunikációs eszközökkel, miközben más helyen csak kevés embert megmozgató gyűléseken lehetett hirdetni ezt a politikát. De ez a politika mindig nagyon hathatós. Még szinte alig észrevehető akciói sem vesznek kárba, nem múlnak el nyomtalanul. Miért nem? Azért nem, mert mindig érzékeltetik a proletár internacionalizmus nagy, világméretű erejét. Mint Lenin mondta, „nem a számon fordul meg a dolog, hanem a valóban forradalmi proletariátus eszméinek és politikájának helyes kifejezésén. Nem az internacionalizmus »proklamálása« a lényeg, hanem az, hogy még a legnehezebb időben is tudjunk a gyakorlatban internacionalisták lenni“ (Lenin összes Művei. 31. köt. 175. old). A mai történelmi helyzetben ezek a szavak rendkívül időszerűek. A kor alapvető problémái annyira élesek, hogy okvetlenül szükség van mindazon erők nemzetközi szolidaritásának erősítésére, amelyek szívükön viselik a béke, a társadalmi haladás, a nemzeti szabadság érdekeit. Ezek az erők példátlanul megsokasodtak. Újabb és újabb társadalmi csoportok, egész népek közelednek hozzá- v juk, összefognak velük. S egyre tudatosabban vallják, hogy elengedhetetlenül szükség van a nemzetközi akcióegységre. A marxisták-leninisták véleménye szerint ez újabb lehetőségeket nyújt arra, hogy a szocializmus, a forradalmi munkásosztály, a nemzeti felszabadító mozgatom kipróbált szövetségének az ereje gyarapodjon, akcióképessége fokozódjon. E szövetség megbonthatatlansága az igazi internacionalizmus első parancsa. (Vége) Konsztantyin Ivanovics Zaradov, aki életének utolsó, csaknem tizennégy esztendejében a kommunista és munkáspártok közös elméleti és tájékoztató folyóiratának, a Béke és Szocializmus főszerkesztőjeként végzett igen felelősségteljes, alkotó munkát - az idén tavasszal elhunyt. AZ INTERNACIONALIZMUS / / NÉHÁNY KÉRDÉSÉ ÉS A LENINIZMUS 3 írta: KONSZTANTYIN ZARODOV, A BÉKE ÉS SZOCIALIZMUS FŐSZERKESZTŐJE Elkészült az első traktor a sztálingrádi traktorgyárban
