Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)

1982-11-05 / 44. szám

A műfaj, mint ismeretes, nem más, mint a művészet emlékezete. Olyan fogalmakat használunk, mint a ..csehovi elbeszélés“, a „Shakespeare-/ tragédia“ vagy a ..tolsztoji pszichologiz- mus“, nem feledkezve meg ugyanakkor arról, hogy magához „egyéníteni“ csak az tudja a műfajokat és a művészi alapelveket, aki a megismerés kipróbált eszközeit és pszichológiai törvényeit biztos kézzel alkalmazva új igazságokat fedez fel. Ilyenkor születnek az olyan művek, mint Solohov Csendes Donja, Dovzsen- ko filmregényei, Vszevolod Visnyevszkij Optimista tragédiája, Jurij Janovszkij Lovashadserege, Olesz Honcsar Zászlóvivőkje és Pavlo Zahrebelnij regényes dokumentumfantáziája, A gyengédség kla- rinétjei...

Az utóbbi öt év ukrán prózatermése műfajilag igen sokrétű: Anatolij Sijan Hóvihar című trilógiája mellett feltűnik Roman Ivanicsuk kézirat-regénye, Az Orosz utcai kézirat; Hrihor Tyutyunnik Klimko című hagyományos, mondhatni klasszikus kisregénye mellett helyet talált magának Jurij Musketyik példabeszédszerű, vitairat jellegű kisregénye, az ítélkezés Seneca fölött; és Volodin Drozd Eltiport föld című szigorúan analitikus regénye mellett helyet szorított magának prózairodalmunk első szatirikus regénye. Oleh

azért veti el a meseszövést és a cselekményt, mert azok „elfedik“ az embert, Pavlo Zahrebelnij pedig azáltal, hogy maró gúnnyal csúfot űz a bonyodalomból és a többi hasonló művi konstrukcióból, végérvényes ítéletet is mond felettük az Oroszlánszívben; és hogy egyáltalán, a szeszélyes-asszociatív felszabadultság képviseli az irodalom jövendő egyetemes formáját.

Van-e vajon racionális magvuk az efféle elképzeléseknek? Igen, van. Ameny- nyiben a vérszegény kalandokra, a rutinszerűen alkalmazott cselekménybonyolítási patronokra, a soha véget nem érő balesetekre, a csupa unalom szerelmi félreértésekre vagy a városi nép>ek elégi- kusan egyhangú vidéki kiruccanásaira gondolunk, nos, akkor mindez igaz: az effajta cselekmények nem tárják fel a szereplők jellemét, tehát valóban nincs szükség rájuk - habár az igazi tehetség a vándor-témával is tud mit kezdeni.

De elegendő okot jelent-e ez a körülmény ahhoz, hogy kiátkozzuk a meseszövést és kijelentsük: a minden kötöttségtől való mentesség jellemzi a regényírói gondolkodás új szakaszát? Emlékezzünk csak vissza, milyen büszkén mutatta Csehov a kollégáinak a több száz cselekményvázlattal teli jegyzetfüzetét, hogy ez az „elmentek-megjöttek“ jelenVaszil Fascsenko

°fiib

IRÁNYZATOK A MAI UKRÁN PRÓZÁBAN

kJ szú

1982. XI. 5.

Csernohuz Vapnyarkai ,,arisztokratá“-\a is. Megjelent ezen kívül néhány kísérleti regény is: Pavlo Zahrebelnij Oroszlánszíve. Jevhen Hucalo A kölcsönvett férje, Mi- hajlo Sztelmah Négy gázló cimű prózában írt regénypoémája stb.

Ugyanakkor a műfaji jegyek nem mindig tisztáik és egyértelműek. Minek tekintsük például Olesz Honcsar A te hajnalod című művét? Regényes útirajznak? Regényes emlékiratnak? Regényesített elmélkedésnek? Ugyan hol láttunk korábban ehhez hasonló utazást, ahol a regény hőseinek úticélja a múzeum és benne a Madonna, vagy hol láttuk jelké- pességében ehhez hasonlóan pontos képét az amerikai szuper-autópályának, a highway-nek? Hol találkoztunk ilyen mágikus átlényegüléssel, amelynek során a párbeszéd formájú visszaemlékezések a népiélet leglényegesebb megnyilvánulásait láttatják? Vagy miként határozhatnánk meg e könyv műfaját - a sűrített idő regénye? Avagy a szintézis regénye,esetleg valami más? A teoretikusok majd nyilván megoldják ezt a kérdést is. Hiszen az újat nem mindig köny- nyű elhelyezni az elmélet már adott keretei közé.

Manapság gyakran fellángolnak a viták arról, vajon melyik tendencia - az epikai vagy a lírai - uralkodik a mai prózairodalomban, így a regényírásban is. Mi felé hajlik inkább: az elbeszélő szerző önkifejezése vagy inkább az egyén és a társadalom kölcsönviszonyá- nak objektív tükrözése felé? Melyik tendencia kerekedik végül is felül, ezt találgatni aligha érdemes, sőt valószínűleg arra sincs semmi szükség, hogy bármelyik is győzzön ebben a párviadalban, hiszen ennek súlyos következményei lennének az irodalomra, amelynek természetével nem egyeztethető össze a változatlan egyformaság.

M

égis szemmel látható, hogy a mai gazdag ukrán irodalomban háttérbe szorult a meseszövés, a regények, a kisregények és az elbeszélések jó részében veszített erejéből a cselekményformálás izzó hevülete. Azt mondják, hogy a cselekményesség megtette a magáét, hogy Csehov a Sztyeppel, ezzel az „elmentek-megjöttek“ elemi té- nyére épített elbeszéléssel megnyitotta az eseménytelenség, a szüzsénélküliség korszakát. Mint írják, Olesz Honcsar

tette a Sztyeppben az élet legnagyobb eseményét, a világ felfedezését az elbeszélés hősei számára. Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a cselekmény nélküli film divatja el fog múlni, viszont a Dosztojevszkij Bűn és bűnhödése iránt az érdeklődés egyre növekszik.

Ugyanakkor erősen kétlem, hogy Olesz Honcsar regényei cselekménymentesek lennének. Hiszen Honcsar regényalakjai egytől egyig alkotó, építő emberek, cselekvő lények. Márpedig ahol cselekvés van, ott események is vannak, ott emberek ütköznek össze, harcolnak egymással. Más kérdés, hogy Honcsar tehetségének ez a sajátossága s egész gondolatvilága ugyancsak igazi esemény. Gondoljunk csak például arra a mondatra a madárkeserűfúröl, amely A te hajnalodban hangzik el. Az egykori ukrán sztyepplakók vékony száron hajladozó zöld növényt pillantottak meg a széles amerikai autópályán a gázolajtócsából kinőni: „Ez aztán a hamisítatlan találkozás: igazi madárkeserúfú nyújtózik lábunk előtt a magasba — az egész planétán átfúrta, keresztültörte magát!“ Ezután szívszorítóan fájdalmas és megindító töprengés következik a vele egyívású emberekről, akiket a világ legkülönbözőbb tájaira sodort az élet és akiknek talán a halál előtti utolsó pillanatban éppen ez az összevissza taposott, porlepte hazai fű jelent meg képzeletében. A ma- dárkeserűfű, amely az egész földgolyón keresztülnótte magát - ez talán nem cselekmény a javából?...

C

selekményes Pavlo Zahrebelnij regényírói művészete is. És nem csupán a kezdeti időszakban. Rokszola- na című regénye a mesterien szőtt és ráadásul érdekes, fordulatos és az élet hús-vér valóságát idéző történelmi, politikai, mindennapi és pszichológiai cselekményszálak füzére. Cselekményes az Oroszlánszív is, olyannyira, hogy még szerelmi kaland is van benne - még ha szövevényes és ironikus formában is. Csak az igazi művész számára a cselekmény nem öncél. Végső soron az események és a cselekedetek alakítják ki az ember jellemét, másrészt azok viszont éppen az ember tetteiből fakadnak. Az egymást keresztül-kasul átszövő viszonyok és kapcsolatok szépsége és célszerűsége éppen ebben rejlik, ezek hatására lesz a „szavak kaotikus zűrzavarából“ zárt, tökéletes műalkotás.

Mindazonáltal a formai szabadságnak is vannak határai. Úgy érzem, Vitalij Ko- rotics Május 10. című regénye például éppen szövevényes, naplókból, levelekből, publicisztikai írásokból és telefonbeszélgetésekből kialakított szerkezete miatt nem hozta meg a kívánt eredményt, élesen polemikus és intellektuális kar- colatainak - például A tojás térfogatának - a kötetlen stílusa viszont az igazi művészet megnyilatkozása, amelyben a racionalista elemzés természetes módon ötvöződik a művészi képalkotással.

Meggyőződésem, hogy teljes figyelmünkkel a cselekményesség felé kell fordulnunk. A világ, amelyben élünk, nem a paradicsomi nyugalom világa, ahol semmi sem történik, ahol nincsenek sem konfliktusok, sem megrázkódtatások, és nincsen éles ideológiai harc sem, amely, ha jól belegondolunk, végül is valameny- nyiünk életét érinti. Nem gondolkodhatunk e jelenségekről úgy, hogy közben nem mutatjuk meg a mai világot a maga teljes bonyolultságában, ha nem ábrázoljuk az emberek sorsát, mindennapi gondjaikat és drámai élményeiket.

Az eredeti ötlet, akárcsak a cselekmény, a mese, nem készen kapható közszükségleti cikk. A művész kínok között, fáradságos művészi útkeresés közben érleli ki magából. Épp ezért, már csak természeténél és jellegénél fogva is drámai hatásokat hordoz magában. Jól bizonyítja ezt az olyan emberek analitikus-elemző gondolkodása, mint amilyen Kárnál akadémikus Pavol Zahrebelnij Gyorsításában, Vasziljev Jurij Bondarev Választásában és Grek Jurij Musketyik Álláspontjában... Senki sem kívánja, hogy a kalandelem a prózairodalomban az eddiginél nagyobb teret kapjon. De nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy az olvasó kedveli a tiszta, világos eseményeket és szeretne kiigazodni a szereplő személyek magatartásbeli titkaiban, hiszen ez az olvasói lelkűiét természetes velejárója. És aki ezt figyelmen kívül hagyja, az ősrégi hagyományokat sért meg. Boccaccio, Dosztojevszkij, Csehov, Gorkij hagyományait...

K

ülön szeretnék kitérni az úgynevezett „feltételes“ regényre, amelyet néha „mitologikusának is neveznek. E regényfajta legközvetlenebb gyökereit itt nálunk Ukrajnában Olekszandr llcsen- ko A kozák népnek nincsen párja című regényében találjuk meg, távolabbi őseit pedig Mihajlo Kocjubinszkij Elfelejtett ősök árnyai című elbeszélésében, Ivan Kutljarevszkij Aeneisében és a népköltészetben fedezhetjük fel.

Meglátásom szerint ezt a fajta prózát napjainkban az az igény hívta életre, hogy a világ elé tárják a nemzeti értékeket és a példabeszéd segítségével szóljanak az egész emberi nemhez. Meglehetősen bonyolult jelenség ez. Persze, alighanem egyet kell értenem azokkal, akik szerint a hajdan volt nemzedékek emlékezetének parancsoló, hívó szava érvényesült itt a tudományos-műszaki haladás korában. Érthető szükséglet ez, közölni az emberrel: ne feledd, hogy ki vagy; gondolkodj el azon, milyen nyelvet, milyen képzeteket hagytak rád az emberségről és a jóról, hogy mi minden szenvedés és boldogító öröm érte őket, miközben létük megismerésén és átalakításán fáradoztak! Pontosan ez az, amiről a „krónikaírók“, az igaz és kitalált történetek elbeszélői mesélnek, mint Vaszil Zemljak A hattyúcsapatban és a Zöld malmokban, Volodimir Drozd a Délszigetben és a Zamglajban, Pavlo Zahrebelnij az Oroszlánszívben. Vaszil Javorivszkij a Nézz vissza az őszből című regényében és Jehven Hucalo a Kölcsönvett férjben.

A tendencia nyilvánvaló és meglehetősen erőteljes. És nem is csupán feltételes -, patetikus-burleszkszerű - művekben fedezhető fel. Kitapintható Zabolotnij nagy erejű, töprengö-emlékezö költészetében és ifjúkori barátjának, Olesz Hon- csarnak A te hajnalodjában, Rokszolana panaszaiban, Pavlo Zahrebelnij azonos című regényéből, Anatolij Dimarov, Volodimir Kanyivec. Viktor Bliznyec, Ivan Hri- hurko hagyományos elbeszélő is (tovább már nem is sorolom az írókat, hisz valamennyit felsorolni egyszerűen lehetetlen).

Az idő majd megmutatja, mi az, ami érték az úgynevezett feltételes prózában, és mi az, ami nem, és kiderül majd az is, hogy ténylegesen mekkora hatással van a prózának ez az ága a többi stílusrétegre.

... Töprengéseimet egy, Csehov jegyzetfüzetéből vett töredékkel szeretném befejezni: „Az új irodalmi tormákat mindig új életfonnák szokták követni (előhírnökök)...“ Mélyenszántó gondolat. Lényege, hogy a műfaj-stilisztikai változások mindig annak következtében állnak elő, hogy a valóságban új konfliktusok és jellemvonások jelennek meg, melyeknek létére a művész érzékenyen ráérez és azt szavakba formálja.

SZÜSZMANN GYÖRGY fordítása

Gábor hazajött a kórházból. Először volt éjszaka is távol tőlünk, ráadásul négy napig. Egyetlen ismerőst sem látott ez idő alatt. Csak a doktor bácsi nevét ismerte. Igaz, előre tudta, mi vár rá: ki kell venni a manduláját. De egy hároméves kisfiúnak - sőt a szüleinek is - valljuk meg, egy ilyen mandulamütét bizony megpróbáltatás.

Hazahoztuk hát Gábort. A találkozáskor nem szólt, nem beszélt, csak elveszett fél pár papucsát siratta - de azt vigasztalhatatlanul. Ezután mély hallgatásba süllyedt. Eltelt két-három nap. Nem beszélt. Körülbelül a negyedik napon Gábor elővette a festéket. és amolyan hároméves módjára maszatolni kezdett. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy tarka foltok helyett nagy feketeség borítja el a fehér rajzlapot. Pedig Gábor az előző héten szivárványt, napocskát és egy piros földharapógépet festett. Messziről, a konyha túlsó sarkából figyeltem. Először a kékhez nyúlt, de rögtön befeketítette és a papíron tovább nőtt az alaktalan, nagy sötétség. És ekkor hirtelen megszólalt.- Anyu! Ilyen fekete emberi láttam a kórházban, amikor megszagoltam a büdös kendőt!

Ettől kezdve Gábor nyelve megeredt. Fűnek fának elmesélte, hogy kórházban volt. Már egyenesen dicsekedett. Villamoson, trolibuszon, bárhol. Gábor a műtét előtt is nyílt és közlékeny gyerek volt, mégis úgy éreztem, hogy szinte valami csoda történt, mert az a hallgatással eltelt három nap hosszabbnak tűnt, mint az a négy, amit Gábor a kórházban töltött. Azt hittem, sohase lesz a régi.

S mindezt miért írom le? A közelmúltban a játszótéren egy ismerős mamával beszélgettem, aki megmutatta a kisfia óvodai rajzait, festményeit. Mind kifogástalan, tiszta, rendes munka volt, feltűnően csak tiszta, keveretlen színekkel. Kiderült, hogy sok festés, elörajzolás alapján készült. Sőt a gombafestéket külön-kü- lön kapták a gyerekek, hogy ne ma- szatolják össze a színeket. Csodálkoztam. Hiszen így a legjobb pedagógiai szándék is a visszájára fordul. A gyerek alkotás helyett feladatot teljesít, amely dicsérheti pontosságát, figyelmét, kézügyességét, de egyéniségből vajmi keveset árul el.

Egy másik mama is bekapcsolódott a beszélgetésbe: ,,Én sem engedem, hogy összevissza maszatoljon, elég, ha a játszótéren összekeni magát, nem kell, hogy az egész lakás ússzon a festéktől!“ Igen sokan helyeseltek körülöttünk.

Arra gondoltam, vajon mi történt volna Gáborral, ha nem ismeri a fes- tés-maszatolás önfeledt örömét? Vajon mikor szólalt volna meg a kórház - számára nyomasztó - élménye után? Biztos vagyok benne, hogy sokkal később!

A gyerek sokszor nem tudja élményeit megfogalmazni, elmondani, de ha tudná is, a túl közeli és erős élmény megakadályozhatja ebben. Valahogy oldani kell a benne élő feszültséget, s erre jó például a festék, a gyurma, a ceruza, a bábu - persze felszólítás, erőltetés nélkül.

A festék lemosható, a dühödten széttépett bábu összevarrható, de a gyerek fel nem dolgozott élménye kitörölhetetlen nyomot hagy életében, személyiségében. Talán, ismerve a „gyógyító festék“ történetét, több szülő adja meg a lehetőséget gyerekének, hogy elmondhassa a kimondhatatlant. SÓS KATALIN