Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-11-05 / 44. szám
Visszatekintve a megtett útra, ami pedig nem kevés, több mint hét évtized, tisztán megértettem, hogy a szó legmagasabb rendű értelmében a Szovjetunió vált hazámmá. Mint minden embernek, volt szülői házam, szívemhez nőtt némely vidék. De leéltem a polgári Lettországban csaknem 30 évet. S mégse tudtam hazámnak nevezni. Itt kizártak engem az alapiskolából, mert részt vettem egy sztrájkban, feloszlatták a földalatti orosz tanulókörünket. Amikor pedig 1937-ben önkéntesnek mentem Spanyolországba, hogy belépjek a nemzetközi brigádok soraiba, egyszerűen megfosztottak lett állampolgárságomtól. Emlékemben őrzöm az 1919-es év komor napjainak egyes eseményeit. Rettenetes tél volt, telve félelemmel, köny- nyekkel, jajkiáltásokkal és vérrel: a szovjethatalom megdöntése utáni első tél, amikor a paraszti udvarokban a bandák kutattak. A következő történt ott, ahol a családunk lakott. Tavasszal a béresek és a föld nélküli parasztok bejárták az összes mezőt és erdőt, keresték az agyonlőttek sírjait és elhatározták, hogy május 1-én egy testvéri sírba temetik őket. Tudomást szerzett erről a járási csendőrség és letartóztatás terhe mellett betiltotta a temetést és a tüntetést. De Pilaga tanítónő vörös anyagból ruhát varrt magának és azt mondta:- Felveszem, és elindulok a menet élén, engem nem bántanak. Semmibe nem tudnak belekötni, hiszen olyan ruhában járok, amilyenben akarok... És élő zászlóként ment a parasztok előtt Jóval később Írtam erről egy elbeszélést Az élő zászló címmel. Szerettem volna szabadnak látni népemet, és ez a vágy vezetett el engem 1930-ban a földalatti Komszomol-szer- vezethez. 1934-ben kommunistalettem... Még egy momentumot szeretnék felidézni az életemből. 1940 júniusában, a Földközi-tenger partján, az internált spanyol önkéntesek koncentrációs táborában a francia újságokból megtudtuk az örömhírt: Lettországban megdöntötték Ulmanis fasiszta klikkjét. Ez az esemény visszaadta abbéli hitünket, hogy hamarosan hazatérhetünk hazánkba. 1940 őszén a koncentrációs tábor-beli barakkunkat felfegyverzett csendőrök vették körül, börtönbuszokba kergettek minket, és elvittek Argeles városkába. Kiraktak a főtéren, a városháza előtt. Vagy harminc perc múlva feltűnt egy gépkocsi, hűtőjén vörös zászlócskával. Egy férfi szállt ki belőle és felénk tartott. Szívélyesen elmosolyodott és oroszul azt mondta:- Jó napot, elvtársak! Kubiskin vagyok, a Szovjetunió konzulja. Azért jöttem, hogy rendezzem az önök hazatérésének kérdését. Lettországban megteremtették a szovjethatalmat. Hazájuk várja önöket. Emlékezetes nap volt: 1941. március 17-e, amikor végre átléptük a szovjet határt. Az első percek szovjet földön! Feledhetetlen pillanatok. Minden, amit átéltünk, a múltba veszett. Mintha távoli utazásról tértünk volna vissza, mint ahogy tavasszal visszajönnek szülőföldjükre a költöző madarak... Mi, a nemzetközi brigádok lett harcosai, megleltük szocialista hazánkat. Azután pedig jött a Nagy Honvédő Háború! Sok emberrel találkoztam a-hadiuta- kon. De különösen egyre emlékszem vissza. Leningrádban történt, a leningrádi front legnehezebb napjaiban. Az ellenséges tankok feltartóztatásának céljából. / mi, a lett zászlóalj harcosai, a hidaknál barikádokat építettünk a csatornákon keresztül: tankelhárító ütegeink nem voltak. És egyszer csak piros nyakkendős gyerekek kerültek elő: egy egész úttörőraj. Azonnal a segítségünkre siettek. A következő napon a fasiszták támadásba kezdtek itt, de az úttörőbarikádon a tankok nem hatoltak át... Leningrádban találkoztam Andrej Ba- lodisz költővel. Sokat bajlódott az egészségével, de mindenképpen a frontra szeretett volna menni. És nekem, mint a zászlóalj parancsnokának, hatalmi szóval kellett a hátországba küldenem. Azt a feladatot kapta, hogy lett nyelven írjon felhívásokat a fasiszták által megszállt Lettország lakóinak. Balodisz nem szívesen egyezett ebbe bele. Körülbelül egy hónap múlva ismét megjelent az ezredtörzsnél. Kinevezték a zászlóalj politikai tisztjének. Éjszakánként segített a sebesültek kihordásánál az első vonalból. És folytatta a versírást... Az az ember, aki a polgári Lettországban tíz év börtönt és kényszermunkát élt át, akit üldöztek, letartóztattak és bíróság elé állítottak müveiért, most verseket írt a hősi Leningrád- róí, a harcos, megkínzott, de élő városról. A versekből áradt a gyűlölet a fasiszta barbárok iránt és a törhetetlen hit a győzelemben, a jövőben és Lenin városának halhatatlanságában. Még egy emberről szeretnék beszélni, kortársamról és harcostársamról. Negyvenöt évvel ezelőtt, még fiatalemberként indult első útjára. És azóta életét a tengernek szentelte. Először 1941 -ben találkoztam vele a Finn-öbölben: egy hajón szolgált, amelyet a halál legyőzőjének neveztek. Aztán egy Moszkva környéki hadikórházban találkoztunk: Kondrusz partizán felderítő lett és súlyosan megsebesült a hátországba való behatolás során... Bruno Kondrusz, a leszerelt katona 1944 őszén tért vissza a felszabadult Rigába. Elment a kikötőparancsnokságra és megtalálta az iratait a következő megjegyzéssel: „Eltűnt“. Nem, a tengerész nem tűnt el a háború tüzében, visszatért a tengerhez. Először egy fenékhálóval halászó hajó kapitánya lett (én voltam az elsőtisztje az Észak-Atlantiszon levő halásztelepen). A 60-as években Vietnamban jártunk, egy kereskedelmi hajón: és ez ismét valódi háborús út volt. Csak most amerikai lövegekböl lőtték a hajót. S Bruno Kondrusz, a távolsági hajóskapitány, a Szocialista Munka Hőse, a katona és kommunista, ma is távol van az otthoni partoktól. Én pedig várom őt, mint a testvéremet. .. Tengerészeinkkel eljutottam a világ minden sarkába és láttam, hogyan fogadták őket ott. Egy név tartott össze bennünket, a különböző nemzetiségű embereket: a szovjet ember! És ott, a határokon túl, különösen világosan érzi az ember, milyen magasrendü és felelősségteljes rang ez. ... A könyvtáramban van egy külön polc: itt gyűjtöm a barátaim könyveit. Az orosz Maria Prilezsajeva, Vaszilij Arda- matszkij, az észt Juhan Smuul és az üzbég Hamid Guljan, a litván Eduardas Miezelaitis és az ukrán Olesz Honcsar, a kazah Muthar Auzev és a belortisz Makszim Tank vastag regényei és vékonyka versgyűjteményei sorakoznak a polcon... Találkozásaim ezekkel az emberekkel és könyveik: örökké élő és a legdrágább ereklyéim. Az első könyvem - A Pireneusok túloldalán - 1948-ban jelent meg oroszul, pedig lettül írok. És Leningrádban jelent meg abban a városban, amely drága minden szovjet embernek. Számomra kétszeresen is drága: harcban védelmeztem. Csaknem egész országunkat beutaztam: a Baltikumtól Vlagyivosztokig és Nahodkáig. Novoszibirszkben találkoztam lett honfitársaimmal, akik valódi szibériaiakká váltak. A Marupe lett kolhozban predig már sok éve elnök az ukrán Konsztantyin Hvosztovoj... Ilyen példákat garmadával lehet találni, és nemcsak Lettországban, hanem minden szovjet köztársaságunkban. Amikor Moszkvába jövök a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának ülésszakaira, minden alkalommal új bizonyítékokat kapok, mekkora erő ez: népeink testvéri szövetsége. Azt a tényt, hogy könyveimet negyven nyelvre fordították le, a legkisebb mértékben tekintem Írói érdememnek. Nagyobb mértékben köszönhető ez annak, az érdeklődésnek, amely népiem élete, történelme és kultúrája iránt nyilvánul meg. Több mint ötven évet töltöttem írói munkával. Sok év telt el közülük a forradalmi illegalitás feltételei, a komor fasiszta diktatúra körülményei között, a koncentrációs táborok szögesdrótja mögött, a Nagy Honvédő Háború frontjain, a katonai kórházak kórtermeiben. De nem panaszkodom: ilyen volt az én időm, másképpen nem tudtam élni. Lelkiismeretem, egy kommunista lelkiismerete ezt nem engedte volna. Boldog vagyok, hogy életem sok évét a harcnak, és a társadalmi cselekvésnek áldoztam. Sok évet töltöttem társadalmi munkával, mint a köztársasági Békebizottság elnöke, a Szovjet Békebizottság elnökségének tagja, a Béke Világtanács tagja... És ez a legfontosabb dolog számomra. Ha ez nincs, valószínűleg több könyvet írtam volna és feltehetőleg jobban. Lehetséges. De mindenkinek megvan a saját természete. Úgy tartom, minden kommunista kötelessége: aktívan harcolni a békéért, a kommunista ideálok diadaláért. BARTA GÁBOR fordítása Tudom: Egy v; És már ismeri a szellem ? Nekünk adta a t s mindn büszkér e földgc Neved r szegény lázálom valóság élhessü am: vac Tudón Egy va És már ismeri a szellemi ' Kárpát-uk Eckerdt Sárid 4 4 4 4 4 4 Ö röm találkozni olyan emberrel, aki a távoli múltba visszatekintve azt mondhatja: „Tanúja voltam“. Ilyen emberrel hozott össze a sors egyszer a svéd fővárosban. Igaz, amikor a nevét hallottam, nem hangzott ismeretlenül. Van egy könyv, amelyben megjelentették a Leninről készült fényképieket, s ezek között láttam azt is, amelyet így dedikált: „Otto Grimlundnak, a kedves elvtársnak. Moszkva, 1919, március 6. Vlagyimir Ul- lanov (Lenin).’’ Lenin nem sok fényképet dedikált, s amikor ezt a fényképet adta Grimlundnak, nyilván nem csupán udvariasságból tette. Feltételezhetjük, hogy az ajándékozás mögött olyan esemény húzódott meg, amelynek révén közeli barátságba került a svéddel. Egyébként ezt az eseményt ma már ismerjük. 1917 tavaszán, amikor Lenin Tretle- borgból Stockholmba tartott, a vonaton együtt utazott Grimlunddal, a szocialista újságíróval. Alapos eszmecserét folytattak az oroszországi események lényegéről. Ha figyelembe vesszük, hogy a beszélgetés voltaképpen interjú volt, ami esetleg megfelelt Lenin szándékainak, s hogy Lenin ismerte Grimlundot a koppenhágai kongresszusról, azt is megérthetjük, miért éppen vele beszélgetett a bolsevikok vezére. De mit mondott Lenin ezúttal Grimlundnak? „Semmiféle parlamenti köztársaság, csakis a szovjetek köztársasága!” - így foglalta össze véleményét. Grimlund, aki saját bevallása szerint - a parlamenti hagyományokon nevelkedett, megkérdezte: „Miért?” Lenin így válaszolt: „Mert a parlamenti köztársaság elnyomás.”- „És a szovjetek köztársasága?”- „Semmiféle elnyomás - sem osztályelnyomás, sem nemzeti elnyomás; Oroszország esetében ez fontos.” Grimlund egyébként igen szemléletesen írta le az utazást. Éjszaka volt, és majdnem reggelig beszélgettek. A vasúti töltés mellett utat építettek, irtották az erdőt, és a munkások a tuskókat égették. A tüzek fénye be-bevágódott az ablakon, és időnként megvilágította Lenin arcát: Grimlund egyszerre látta lelkesültnek és gondterhesnek.- Nem titkolom, hogy beszélgetésünknek éppen ez a része ragadott meg a leginkább - mondta Grimlund. — ügy éreztem, hogy Lenin következtetése az élettapasztalat, ha úgy tetszik, tudatosság eredménye volt... Pontosabban a tudatosság azon részéé, amely a lelkiisme- retböl fakad... Tizennégy éve ennek, de azóta is sokszor eszembe jutott Grimlund, pontosabban az, amit Leninnel kapcsolatban mondott: „A tudatosság, amely a lelkiismeretből fakad”. Azt hiszem, azt akarta mondani ezzel: az eszmék embere elsősorban a lelkiismeret embere. És mindenben, amit alkot, a lelkiismeretről, az igazságról alkotott elképzelései vezérlik Véleményem szerint az októberi forradalom nagysága abban is megmutatkozott, hogy megteremtette a soknemzetiségű szocialista államot, s ezzel piéldát mutatott arra, hogyan kell megoldani az emberiség történetének egyik legnehezebb problémáját, a nemzeti kérdést. Ennek a problémának filozófiai és általános kulturális vonatkozása is van. A nemzeti kultúráknak az a kapcsolata, amely nálunk kialakult, lényegében véve minőségileg új jelenséget hívott életre; túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a történelemben nem volt ilyesmire példa. Nem véletlen, hogy a soknemzetiségű szovjet kultúra gát orientalista tudósnak, de kitünően és icjen alaprosan ismerte például Közép- Azsia és a Kaukázus irodalmait. Tyiho- nov ugyanis nem úgy fordított, hogy pusztán a vers szövegét és a költőt ismerte: ismerte a nép egész életét, életmódját. Kevés olyan út akad, amelyet ne Szawa Dangulov értekeink jelensége annyira vonzza a kutatók figyelmét. Ezzel kapcsolatban meg kell említenem Marietta Saginyant, aki nemrég távozott el körünkből. A kiváló írónő tehetségének javát áldozta a soknemzetiségű szovjet kultúra szellemi értékeinek tanulmányozására. Nyikolaj Tyihonov, a költő, a szovjet szellemi kultúra értékeinek szenvedélyes propagandistája volt. Nem tekintette majárt volna be Tyihonov a Kaukázusban es Közép-Ázsiában, de még a Közép-Ázsi- ával határos országokban is, például Afganisztánban, amelyet ugyancsak igen jól ismert és szeretett. Behatóan ismerte a szovjet nemzeti irodalmakat. Igen, Saginyan és Tyihonov... Nem véletlenül említem, hogy ennyire élénken érdeklődtek pépeink szellemi értékei iránt, mert ez annak a forradalmi gyakorlatnak a megismeréséből fakad, amely elválaszthat tetteitől. „Nemzeö rencsében v te, ámint Lei tetté váltak - Lenin els Számomra, tem a logika löm a zűrza dekrétumai hez az else első szerein Mire utal lyet az új hE amely a forr Az orszá nem ismeri hangsúlyozt hogy elülte: átvigyük a te p>os gyakori: ki egyért, e< egységnek \ jet állam he éveiben. Ez dalmi és m günkre van tok megoldá De hadd Kaukázus rr idézek napk Első lap. a népnek, érintkezés, érintkezés <• A nyílt, jóin élethez fűzi megnyilváne
