Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)

1982-11-05 / 44. szám

-j QH ~T nyarán Oroszországban az I I / események a felé a pont felé rohantak, ahol a szocialista forradalomnak elméleti absztrakcióból földi valósággá kellett vállnia. Lenin ekkoriban beszélgetett egy gazdag mérnökkel, aki korábban forradalmár, sót bolsevik volt. Lenin elmondta, hogy a történelmi fordulat küszöbén hogyan festett ez a mérnök: „Most maga a megtestesült rémület, és nagyon haragszik a háborgó és megsze- lídíthetetlen munkásokra... Ő hajlandó volna elismerni a szociális forradalmat, ha a történelem éppen olyan békésen, nyugodtan, simán és pontosan érkezne el a forradalomhoz, ahogy a német gyorsvonat fut be az állomásra. Az udvarias kalauz kinyitja a kocsiajtókat és elkiáltja magát: »Szociális forradalom, végállomás. Alle aussteigen (mindenki szálljon ki)“ (Lenin összes müvei. 34. köt. Kossuth könyvkiadó 1967. 321-322. old.)

Senki se higgye, hogy amikor idéztük Lenin „kis személyes visszaemlékezését“, amely az Októberi Forradalom előtt írt „Megtartják-e a bolsevikok az állam- hatalmat?“ című munkájában szerepel, eltértünk a témától. Egyáltalán nem. Milyen gondolatot hangsúlyoz Lenin e beszélgetés felidézésével? Nyilván azt, hogy nem sokat ér a forradalom, a szocializmus iránti plátói rokonszenv, ha nem párosul az embernek azzal a készségével, hogy osztozzon az osztályharc nehézségeiben, áldozataiban és egyéb „kényelmetlenségeiben“. Lenin ezt a gondolatot kimondja és kifejti sok elméleti munkájában és politikai beszédében. Ez a gondolat közvetlen kapcsolatban van az internacionalizmus problematikájával is. Rögtön meggyőződtünk erről, mégpedig először ismét történelmi példán.

Az Októberi Forradalom után Kari Ka- utsky arra a feladatra vállalkozott, hogy különleges „közbülső“ utat nyit a világ első szocialista államával fenntartás nélküli szolidáris kommunisták, élenjáró munkások internacionalizmusa és a nyíltan a burzsoázia pártjára álló szociálre- formisták szovjetellenessége között.

Híve maradt-e Kautsky a szocailiz- musnak? Igen, de azzal a teljesen tudománytalan, antimarxista fenntartással, hogy a szocializmusnak rögtön az általános jóllakottság, kulturáltság és legalitás vonzó képében kell „világra jönnie“. Oroszország szocialista példája nem nyerte meg a tetszését. De, ahogy a „centristákhoz" illik, kidolgozott egy olyan koncepciót, amely szerint az orosz- országi proletariátus forradalmi tettei megérdemelhetnék, úgymond a pozitív értékelést is, de csak abban az esetben, ha a szocializmusba való átmenet egész világfolyamatát „megnemesíti“ az általános európai forradalom. Ez a forradalom, erösködött Kautsky, elősegíthetné azoknak az „akadályoknak az eltávolítását“, amelyek Oroszországban keletkeztek „a szocialista termelés megvalósításának“ útján, enyhítené azokat a „terheket“ és „veszteségeket“, amelyekkel a szocializmus első lépései együtt jártak (lásd Kari Kautsky: Die Diktatur des Proletariats. Wien 1918. S. 28.).

E megfontolásokat önmagukban, vagyis elméleti absztrakcióként elfogadhatnánk mint teljesen ésszerűeket. Érthető, hogy a forradalmi Európa segítsége igen jól jött volna a forradalmi Oroszországnak. De éppen az a bökkenő, hogy Kautsky mindezt nem „úgy egyszerűen“ írta, hanem szemrehányást tett az orosz- országi proletariátusnak, a bolsevikoknak azért, mert belevágtak a forradalomba anélkül, hogy megvárták volna ,, a német gyorsvonatot“. Ezért kész volt kiközösíteni őket az „igazi szocializmusból“, és készségesebben beállt a burzsoázia és a reformisták közé, akik krokodilkönnyeket hullattak az új társadalom születését kísérő erőszak, rombolás, gyötrelmek és szenvedések miatt.

Lenin megsemmisítő bírálattal illette ezt a centralista módon értelmezett - azaz a hatalom birtokosaira, az általuk terjesztett érzelmekre és nézetekre sandító - „forradalmiságot“ és „internacionalizmust“. A jobboldali szociáldemokraták, írta Lenin, durván és cinikusan a burzsoázia pártjára állnak. A „centralisták“ ugyanezt teszik „ingadozva, tétovázva és gyáván azokra kacsintva, akik az adott pillanatban erősek...“ (Lenin összes Müvei. 37. köt. Kossuth Könyvkiadó 1973. 286. old.).

Mindez nem véletlenül jut most eszünkbe. Kautsky és a többi „centralista“ árnyéka gyakran felbukkan a munkásmozgalommal kapcsolatban álló politikai körökben. Újból előráncigálják az ismerős sémákat, amelyeknek a mai hívei, először azt követelik, hogy a létező szocializmust „javítsák meg“, másodszor pedig kijelentik, hogy a szocialista átalakítások sikeresebben haladnak, ha a kapitalizmussal nem ott végeznek, ahol viszonylag gyenge, hanem ott, ahol különösen erős. Vizsgáljuk meg e tételek lényegét.

A burzsoázia számára a szocializmus eleve elfogadhatatlan - úgy is, ahogy van, s még inkább elfogadhatatlan a „javított“ változata, ha valóban arról a társadalomról van szó, amely megfelel olyan alapvető kritériumoknak, mint a fő, termelési eszközök társadalmasítása és a hatalom összpontosítása a dolgozók kezében a munkásosztály vezető szerepével. Nem mindig, de az utóbbi időben elég gyakran teljes nyíltsággal beszélnek e témáról a monopoltőke igen tekintélyes képviselői. Például Weinberger, az Egyesült Államok hadügyminisztere és Haig volt külügyminiszter váltig hangoztatják, hogy vagy így, vagy úgy, de a szocializmusnak le kell tűnnie.

Ezzel szemben a nemzetközi munkás- osztály számára a szocializmus valóságos létezése, a szocializmus minden

egyes vívmánya elsőrendű fontosságú érték. Legalábbis társadalmi Ösztönük, osztályérzékük azt súgja, a dolgozó embereknek, hogy éppen így fogják fel a szocializmust a maga eleven valóságában. A munkásmozgalom politikai élcsapata pedig ezen túlmenően a felismert osztályérdekekhez igazodik. Ez pedig feltételezi annak megértését is, hogy a győztes szocializmus országai a forradalmi dolgozó tömegek pótolhatatlan nemzetközi szövetségesei, s hogy a tőkés világ proletariátusának nem könnyű harca az új társadalmi rendért még nehezebb lenne, ha ezek az országok nem léteznének, ha nem használhatná fel tapasztalataikat.

Persze sem a szocialista közösség országaiban, sem a határaikon túl működő marxista-leninista pártokban senki sem ringatja magát olyan ostoba illúzióba, hogy a létező szocializmus egyszersmind eszményi szocializmus, minden tökéletesség megtestesülése is.

De mi következik ebből? Hogy a szocialista társadalmat, amely nem vág egybe a szocializmus eszményi képével, „meg kell szüntetni“, „be kell zárni“? Vagy hogy várni kell az elismerésével és támogatásával, amíg nem felel meg pontosan az eszményeknek? A forradalmi munkásosztály soraiban az effajta kérdések puszta föltevése is ostobaságnak minősül. Mert a szocialista társadalmi rendszer kialakulása, tökéletesítése és közelítése az eszményekhez (ami, egyébként a kommunizmus) hosszú folyamat, amely tele van problémákkal és nehézségekkel. A világ élenjáró munkásai az Októberi Forradalom első napjai óta szilárdan azon az állásponton vannak, hogy ezt a folyamatot internacionalista támogatásban kell részesíteni, erejükhöz mérten elő kell segíteniük teljes és sikeres kibontakozását. A világ élenjáró munkásai egyébként rögtön látták, hogy a szocializmus útja nem rózsaszirommal van telehintve. De, mondta ezzel kapcsolatban Lenin, „ha hibákat követünk el, ha melléfogunk, ha utunkon zökkenők vannak is -, nem ez a fontos számunkra, hanem az általunk mutatott példa, ez az, ami egyesíti őket; azt mondják: mi együtt haladunk és mindenek ellenére győzni fogunk“ (Lenin összes Művei. 35. köt. Kossuth Könyvkiadó 1972. 279. old.).

A leninizmus ellenfelei azt állítják, hogy amikor a leninizmus végbement forradalmak valóságos tapasztalatainak jelentőségét hangsúlyozza, ezzel „rákényszeríti“ másokra a szocializmusért vívott harc valamiféle sablonját, a szocialista építés egységes „modelljét“. Ez volt, mondják, magának Leninnek az álláspontja, ez volt mindig és ez ma is „Moszkva“ álláspontja. De lássuk a tényeket.

1919. Az események úgy alakultak, hogy a Vörös Hadsereg egységei, amelyek megindultak a magyar forradalom segítésére, nem jutottak túl Galícián és Bukovinán. De mit vittek a magyar forradalmároknak? A „szovjet modellt“? Nézzük, mit írt Lenin abban a szikratáviratban, amelyet Budapestre küldött Kun Bélának, a magyar forradalom vezetőjének: „Teljesen kétségtelen, hogy a magyar forradalom sajátos feltételei között hibás lenne a mi orosz taktikánk minden részletében való puszta utánzása. Ettől a hibától óvnom kell...“ (Lenin összes Müvei. 38. köt. Kossuth Könyvkiadó 1973. 208. old ).

1937. Spanyolországban folyik a polgárháború. A szovjet kommunisták internacionalista kötelességüket teljesítve határozottan a köztársaságiak mellé állnak, erejükhöz mérten segítik őket. Miért? Azért, hogy a „szovjet modellt exportálják“ Spanyolországba? Santiago Carriló- nak, Spanyolország Kommunista Pártja főtitkárának könyvében szerepel az a levél, amelyet akkor kaptak a spanyol elvtársak Moszkvából, a szovjet vezetőktől. A levélben vannak értékelések, elgondolások, tanácsok, de ezeket csak meggondolás végett ajánlják a spanyol elvtársak figyelmébe. A levél alapgondolata pedig a következő: „A spanyol forradalom olyan új utakat nyit meg, amelyek sok tekintetben különböznek az Oroszország által megtett úttól. Ezt a különbséget meghatározzák a társadalmi, történelmi és földrajzi téren érvényesülő premisszák eltérései, a nemzetközi helyzet követelményei ... Lehetséges, hogy a parlamenti

út Spanyolországban a forradalmi fejlődésnek sokkal hatékonyabb módja lesz, mint Oroszországban volt“ (S. Carrillo: „Eurocomunismo“ y Estado. Barcelona

1977. p. 157.)

1946. Közép- és Délkelet-Európa országainak népei a szocialista átalakításokhoz vezető forradalmi útra léptek. A Szovjetunió minden támogatást megad nekik. Hogy itt is meghonosítsa a „szovjet modellt“? Klement Gottwald, a csehszlovák kommunisták vezetője így fejtette ki akkor „Moszkva véleményét“: „a gyakorlatban bizonyosodott be, amit a marxizmus klasszikusai elméletileg előreláttak, vagyis hogy létezik más út is a szocializmushoz, mint az, amely a szovjet államrenden át vezet“ (K. Gottwald: Spisy. Dil XIII. Praha 1957. str. 230-231. Lásd még Rudé právo, 26. zári 1946.).

1981-1982. A szocializmus építésében, a szocialista orientációjú fejlődésért vívott forradalmi harcban már sok nemzetközi tapasztalat gyűlt össze. E tapasztalatok megukban foglalják a Szovjetunióval folytatott sokoldalú együttműködést, a szovjet segítség különféle formáinak felhasználását is. Ugyan mit lát vagy mit akar látni ebben „Moszkva“ - a „szovjet modell“ nemzetközi elterjedését? A következőket olvassuk az SZKP Központi Bizottságának a XXVI. kongresszus elé terjesztett beszámolójában: a szocialista államok egymáshoz való közeledésének folyamata „nem mossa el a szocialista országok nemzeti és történelmi sajátosságait. Társadalmi életük, gazdasági szervezetük formáinak változatosságában azt kell látni, ami a valóságban van: a szocialista életmód meghonosítására felhasznált utak és módszerek gazdagságát“ (Az SZKP XXVI. kongresszusa. Kossuth Könyvkiadó 1981. 17. old.). Az SZKP Központi Bizottságának az a határozata pedig, amely a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége megalakulásának közelgő 60. évfordulójával foglalkozik, a következőket hangsúlyozza: „A Szovjetunió senkire sem kényszeríti rá az állami berendezkedés semmiféle sablonját vagy »modelljét«, amely figyelmen kívül hagyja ennek vagy annak az országnak a sajátosságait.“ (Pravda, 1982. február 2.)

Ami tehát a „modellt“ illeti, úgy látszik, itt minden világos. Van azonban ennek a kérdésnek egy másik vonatkozása is, amely azzal függ össze, hogy sok forradalmár amikor elgondolkozik országának jövőjén, hangsúlyozza, hogy szeretnék elkerülni azokat a torzulásokat, amelyek előfordultak a szocializmus létrejöttének története során. A marxisták-leninisták ezt megértéssel fogadják, mert, mint Lenin mondotta, „meg kell adni a lehetőséget arra, hogy ezt a szerény kívánságot teljesíthessék, hogy a szovjethatalmat jobban csinálják meg, mint nálunk“ (Lenin összes Müvei. 38. köt. 156. old.).

Némely teoretikusnál azonban ez a kívánság nem is olyan szerény. Ezek egyszerűen nemlétezőnek nyilvánítják a létező szocializmus tapasztalatait, kimerí- tettnek, túlhaladottnak nyilvánítják őket, azt ígérik, hogy egészen új módon látnak majd hozzá a szocializmus építéséhez. Hogy megérthessük, mit ér egész érvelésük, elegendő szemügyre vennünk ennek az érvelésnek egyik, fentebb már említett tételét, azt, amely szerint „meg kell újítani“ a kapitalizmusból a szocializmusba való világméretű átmenet folyamatát, s ezt a folyamatot a kapitalizmus fő fellegváraiban kell kibontakoztatni. A szocializmus eszméjének odaadó hívei közül emel kifogást az ellen, hogy meg- döntsék a töke hatalmát a tőkés világ fő támaszpontjain, hogy végrehajtsák a társadalom szocialista átalakítását a kapitalizmus legfejlettebb országaiban? Csakhogy nem erről van szó.

Árról van szó, hogy a társadalmi, forradalmi fejlődés objektív törvényeknek van alávetve, hogy az imperialista uralom láncának szocialista átszakítása csak ott lehetséges, ahol van egy gyenge láncszem. A belső ellentétek nagysága meghatározott nemzetközi erőviszonyokkal párosulva egy adott pillanatban ilyen „gyenge láncszemmé“ tehet bármely igen feljett kapitalista országot is. A forradalmi mozgalomban mindig szükségesnek tartották azt is, hogy számoljanak ezzel a kehetöségge*, meg azt is, hogy éljenek ezzel a lehetőséggel, amikor kialakul. De más dolog számolni ezzel a lehetőséggel, felkészülni kihasználására és egészen más dolog abból kiindulni, hogy „csak Nyugaton fog kigyulladni a szocializmus fénye“. Ez megint felidézi emlékezetünkben a „gazdag mérnököt“, aki a menetrenddel a kezében türelmesen várja, hogy a megadott időben megérkezzen a „szociális forradalom“ végállomásra.

(A tanulmány befejező részét jövő heti számunkba közöljük)

Lenin a GOELRO térképe előtt a szovjetek Vili. össz-szövetségi kongresszusán 1920-ban

AZ INTERNACIONALIZMUS

/ /

NÉHÁNY KÉRDÉSÉ ÉS A LENINIZMUS

írta: KONSZTANTYIN ZARODOV,

A BÉKE ÉS SZOCIALIZMUS FŐSZERKESZTŐJE