Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-10-29 / 43. szám
A temető kint volt a város szélén. Parcelláit sürü koszorúba fogták évszázados fáinak bő koronái. Hajnalonként messzehangzó madárdal árasztotta el a környéket. A temetőben reggel nyolc felé kezdődött az élet. öreg nénikék jöttek, kicserélték a megzöldült vizet a nagy potrohú befőttesüvegekben, átrendezték a megfonnyadt csokrokat és a márványlapokról lesöpörték a faleveleket. A parcellák közötti széles utakon kutyák kóboroltak, s miután megtisztelték egy-egy fa törzsét, gyors vakkantással futottak tovább. Egy reggel az egyik fa törzsén hatalmas fémtábla jelent meg. Senki nem tudta, hogyan, ki által került oda. A felirata is szokatlan volt: „Bejárónőt felveszek mindennemű munka elvégzésére. Munkaidő éjjel 1-től 3-ig. Igényes vagyok! (Bőkezű is.) Gróf Ft., III. parcella, 57. számú kripta“. Az emberek csodálkozva álltak meg a tábla előtt, elolvasták, aztán nevetve legyintettek: valaki gúnyt űz a jámbor látogatókból. És mosolyogva folytatták sétájukat az apró köveken. Délután három óra tájt fekete rongyokba burkolózott asszonyság lépett be a temető kapuján. Megállt a tábla előtt és még egyszer elolvasta a hirdetést. Bólintott, és megindult a hármas parcella felé. Nem kellett sokáig keresgélnie, hamar megtalálta a kriptát. A kripta nagyon rossz állapotban volt, oldaláról nagy darabokban málladozott a vakolat, ajtaja alá vastag sávot húzott a lepergő rozsda. Két oldalán egy-egy jegenye rugaszkodott hivalkodóan az ég felé. Az asszonyság lélegzett egy mélyet és megragadta az óriási kilincset. A hatalmas ajtó szinte magától nyílt ki. Hideg dohszag csapta meg az arcát. Belépett; körülfogta öt a sötétség. A sarokban megmozdult valami, úgy érezte, a félelem szétfeszíti az agyát. Eltartott néhány percig, amíg szeme hozzászokott a sötétséghez. A kriptában tűrhető rend uralkodott. Bal oldalán, szép egymásutánban sorakoztak a hatalmas kökoporsók, a jobb oldal üres volt, csak egy rongyos denevér csüngött bódult félálomban a plafonról. Hamar megtalálta a gróf szarkofágját. Harmadik volt a sorban, szép, gazdag ornamentikával díszített koporsó. Megkopogtatta az oldalát: - Itt vagyok, gróf úr! - szólt. A vastag márvány tompán visszhangzott. Néhány pillanatig még a lélegzetét is visszafojtotta, úgy várta a választ. A kriptában azonban csend volt, semmi nem mozdult.- Gróf úr, akkor munkaidőben visszajövök - szólalt meg, miután nem bírta kivárni a választ. - Éjjel egyre - fejezte még be, aztán megfordult és kilépett az ajtón. Odakint furcsán üresnek érezte a levegőt, hiányzott a kripta hűvös nyugalma.- Elintézem a gróf úrnál, hogy engem is ide temessenek - mormolta maga elé. - Jó ember a gróf úr biztosan megengedi. Éjjel egykor újból ott állt a vasajtó előtt. A széles rozsdacsík fölött halvány világosság szűrődött ki a kriptából. Már várnak, gondolta jólesöen, és benyitott. A kellemes, hűvös levegőben leheletfinom fény remegett, meg nem tudta volna mondani, honnan származik. Körülnézett, délután óta semmi sem változott Még a bamba denevér is ugyanott lógott, ahol délután. Csak mikor közelebb lépett a szarkofághoz, vette észre, hogy néhány dolog már ki van készítve számára. A szarkofág melletti kis márványlapon egy halotti ing, egy fekete csokornyakkendő, egy pár ünnepi cipó és egy csaknem ép alsó állkapocs hevert. Közelebb hajolt, megvizsgálta őket: az ing nyakán háromszáz éves piszokcsík, a csokor- nyakkendő poros, gyűrött volt, a cipők koszosak, sárosak, az állkapocs erősen elhanyagolt. Rosszallóan rázta meg a fejét: - Már éppen ideje volt, gróf úr, már éppen ideje - szólt a szarkofághoz. Előhúzta a táskáját, szép óvatosan belerakta a dolgokat. Az állkapocs alatt egy cetlit talált, a felső sarokban a gróf címerével. A lapon ugyanazzal a jellegzetes Írással, amit annak idején a táblán látott, ez a szöveg: „Remélem, nem csalódom magában. Utólag fizetek. Gróf R.“ Elmosolyodott. - Legyen nyugodt gróf úr, olyan lesz, mint az új - szólalt meg hangosan és sarkon fordult. A másnap ráment a tisztításra. Délelőtt az inget mosta, keményítette ki, a csokornyakkendőt tisztította. A cipőkkel viszonylag hamar elkészült, az állkapocs rendbehozatala viszont egész délután megtartott. Először langyos szappanos vízzel mosta le, utána fél órát olajos petróleumban áztatta, majd konzerválta, kifényesítette az egészet. Csak mikor már készen volt, vette észre, hogy egy fog kiésett belőle. Bántotta a dolog, a fogat külön megtisztította, kifényesítette és becsomagolta a többi közé. Este nyolctól már türelmetlenül várta az éjfélt. öt perccel egy óra előtt ért az ajtóhoz, Látta a melegen vibráló fényt. Odabent kirakott mindent a márványlapra, mint régen a férjének az ebédet, aratáskor a tarlón. Tetszelegve vette kezébe az inget: — Ezt nézze, gróf úr, meglátja, mennyire másként érzi majd magát ebben - mutatta a szarkofág felé a vakító ingnyakat -, ezek a cipők meg olyan puhák és könnyűk lettek, hogy öröm lesz bennük járni, meglátja.- Gróf úr - szólalt meg kis szünet után, hangjában már megjelent a szorongás hanem az a fog, gróf úr, kiesett, úgy vigyáztam rá, mégis kiesett. Gondoltam, megcsináltatom, gróf úr, csak előtte meg akartam kérdezni magát. Holnapra meghozom - ígérte a szarkofágnak. Semmi jel nem mutatta a gróf véleményét. Az állkapcsot és a fogat visszatette a táskába és elköszönt: - Hát akkor holnap, gróf úr - és sarkon fordult. Másnap a legjobb fogorvossal csináltatta meg a fogat. Éjjel a szarkofág mellett néhány újabb dolog és egy levél várta. „Köszönöm, hogy nem csalódtam önben - szólt a levél -, hálám jeléül fogadja el tőlem ezt a csekélységet“ - és egy arany karperec hullott pengő villanással a köpadlóra. - De gróf úr - szólalt meg félelemmel vegyes örömmel - ezt nem szabad, ezt nem lehet, hova gondol - simította le szégyenlősen szoknyáját maga körül. A kriptában csak a csend sommázta a gróf véleményét.- Hát nem bánom - szólalt meg vonakodva. - De ez aztán az utolsó eset legyen, az első és egyben az utolsó, különben felmondok - fenyegette meg huncutul a szarkofágot, összepakolt és elindult hazafelé. A másnap délelőtt egy vállcsont puco- lásával telt el. A két ízületen látszott, jócskán megkínozta őket a reuma, de a súrolópor minden nyomot eltüntetett róluk. Dél körül elégedetten emelte maga elé a tagbaszakadt csontot, no, gróf úr, gondolta, ha én minden tagját így kiszi- dolozom, úgy megifjodik, hogy még a bölcsőjében sem voltak különb csontjai. Délután egy grófi alsónadrágot kellett befoltoznia. Kiváló anyag volt valamikor, meg kell adni, régi villogásából még ma is mutatott valamit, de az idő már erősen megviselte. Különösen a grófi monogram körül volt rozoga állapotban, kész művészet volt helyrehozni, de végül is nagyon szépen sikerült. Megfelelő tisztítószerrel még a grófi címer is visszakapott valamit régi fényéből. Este a márványasztalon egy boríték és egy hatalmas csokor rózsa várta. „Maga olyan jó hozzám, hogy ilyen még az anyám sem volt - olvasta a gróf meghatódott sorait -, nagyon, de nagyon hálás vagyok önnek ezért. Hódolatom ieléül fogadja el kérem, ezt a csokrot. “ - Ejnye, gróf úr, már megint - szólalt meg. Rosz- szalló felhangot akart ráelöltetni a hangjára. de sehogy sem sikerült. - Én ide házvezetőnőnek szegődtem, nem primadonnának! A következő hetekben a gróf egyre kedvesebb és figyelmesebb lett Egyszer aztán az asszonyság megtalálta a levélben, amitől már régóta tartott: „Asszonyom, én kimondhatatlanul tisztelem önt. Kedvessége és irántam való figyelmessége kimeríthetetlen. Asszonyom, én szeretem önt. Boldog lennék, ha örökké velem maradna. “ Boldog hónapok következtek. Az asz- szonyság mámorosán tisztította a csontokat, mosott, vasalt, csevegett a gróffal, a kriptában töltött időt négy-öt órára is felemelte, nappal is sűrűn tett-vett a környéken, a hármas parcella arculata teljesen megváltozott. Még a kutyák is tisztelettel vágtattak rajta keresztül, s eszükbe nem jutott volna, hogy valamelyik tekintélyes fa törzsénél akár egy pillanatra is megálljának. A gróf kedves és figyelmes, bár kicsit bohém volt. Az asszonyságot elhalmozta bókjaival, ajándékaival, egy alkalommal alig lehetett öt lebeszélni, mindenáron Velencébe akart utazni nászútra. Az asz- szonyság elvi kifogást nem is igen talált, a dolog gyakorlati kivitelezését támadta meg.- Ej, ej, gróf úr, hát hogy gondolja? Nászútra menjek egy koporsóval? Bolondokházába zárnának! De hova is gondol! Kikocsikáznánk városnézésre éjjel? Merthogy ön csak éjjel egy és három között életképes. Higgye el, a legjobb nekünk az, ha szép csendben itthon maradunk és megtartjuk a titkainkat magunknak. Egy este azonban nagyon megváltozott az asszonyság. Zavart és ideges volt, háromszor egymás után törölte meg a koporsó gyöngyöző oldalát, amíg meg mert szólalni.- Gróf úr - kezdett neki végül is -, gróf úr, holnapra, ha lehetne, holnap estére szabadot kérnék. Ne haragudjon, nagyon fontos elintéznivaló dolgom akadt, ledolgozom, majd ledolgozom máskor. Elviszek, két napra való munkát viszek, hogy a gróf úr ne veszítsen semmit, én nem is tudom. ... jaj, én nem gondoltam, hogy...- és zavarában harmadszor ütötte főbe a szegény bódult denevért. A másnap lázas türelmetlenségben telt el. Sehogy nem tudott odafigyelni a munkájára; a hatalmas lábszárcsontot, amellyel a természet a grófot megáldotta, már negyedszer tisztította végig, de mindig csak az egyik oldalát. Letette, térültfordult, meglátta a koszos oldalt, sóhajtozott és kezdte az egészet elölről. Az este az asszonyságot egy délceg úr társaságában lelte. Az asszonyságra rá sem lehetett ismerni: vidám volt, pajkos gödröcskék játszottak az arca két oldalán, s a szeme, a szeme kifejezetten izgató volt. Egyáltalán nem csodálkozhatunk azon, hogy vacsora után a délceg úr megfogta az asszonyság kezét, s ö nem tiltakozott. Másnap félve várta az estét. Bűntudattal nyitott be a kriptába, de a hűvös levegő, a szétfolyó fény megnyugtatta. Nagy buzgalommal tett-vett a köveken, még a koporsóközt is felsöpörte.amit eddig még egy alkalommal sem tett meg. Rossz érzése újra feltámadt, amikor látta, hogy a márványlap, amelyre a gróf a munkát szokta kikészíteni, üres.- Akkor mennék is, gróf úr - szólalt meg. Rossz érzéssel hagyta el a kriptát, s odakinnt a kavargó sötétség csak fokozta benne a félelmet. A délceg urat másnap egy utcasarkon halva találták. A hátából egy, a gróf címerével ékesített nyelű kés állt ki. Az asszonyság, mikor meghallotta a hírt, csak egy szót szólt: - A gróf... - sikoltott fel és összeesett. A rendőrök körbefogták a hármas parcellát. Hatalmas, véres nyomok vezettek a grófi kripta felé. A kripta körül fagyos hideg volt. A nyomok eltűntek a hatalmas, málló ajtó alatt. Beléptek, a kriptában vaksötét volt. Az egyik rendőr lámpát húzott elő. A nyomok világosan a harmadik koporsóhoz vezettek. A szarkofág vértócsában állt. A rendőrök megdöbbentek. A márványlapon, a koporsó mellett egy levél feküdt. ,,Ég önnel, asszonyom.“- állt a grófi címer alatt. A kripta félelmetes volt, mintha egy rémmeséből varázsolták volna elő. Két rendőr a koporsóhoz lépett, egy harmadik kibiztosította a fegyverét. Felemelték a koporsó fedelét. Üres volt és vakítóan tiszta; csak egy elárvult pók szőtte az egyik sarokban csúfondárosan a hálóját.------PERi Az üreges domb Yucahuasi romjaitól nem messze van I egy falu, úgy tíz kilométerre lehet Cane- ' tétöl. Arrafelé még ma is láthatók inkák I idejéből származó építmények romjai. I Ebben a faluban van egy domb, amelyen egy széles és igen mély nyílás található. A nevét is innen kapta: Üreges Dombnak hívják. A falu lakosai mesélik, hogy az 1904- es földrengés után. Jósé Prado kormány- l zása idején felbukkant az Üreges Dombon egy fácánkakas. A földrengés sok emberéletet kioltott, egy helybeli férfi is elvesztette minden hozzátartozóját. Ez a férfi azután, hogy vigasztalódjon, ma- 5 gához vette a fácánkakast, hogy gondját ( viselje. Egyszer elfelejtette megetetni, J s a kakas eltűnt A férfi tüstént a keresésére indult és több napi fáradozás után meg is lelte. Elhatározta, hogy azon túl jobban vigyáz rá. Teltek az évek, s egy l szép napon a fácánkakasnak újból nyoma veszett. Bármennyit kereste is, többé nem találta meg, csak egy elhullatott aranyos tollára lelt rá az Üreges Dombon. 5 A völgylakók azt tartják, hogy ezt a csodálatos szépségű madarat maga az ; isten küldte, hogy társa legyen a férfinak, f aki elvesztette családját a földrengésben. i I Az Oyocco-hegy j Az Oyocco-hegy közelében élt egy J anya a két fiával. Amikor eljött a vetés ideje, az asszony kiküldte fiait a földjükre kukoricát ültetni, de a fiúknak nem volt . ínyükre a munka, dolguk végezetlen tértek haza, a vetőmagot meg kint hagyták a földön. r k A másnapi vetőmaggal megint kimen- {| tek a földre, a mag egy részét megpirították és megették, a maradékot pedig eladták. Két nap múlva krumplit ültetni küldte ; őket az anyjuk, de ók a földnek szánt t krumplit is elfogyasztották. Akkor haza- t mentek és Így szóltak édesanyjukhoz: \ „Nehezen dolgoztunk és rettenetesen megéheztünk. Adj nekünk húst“. Édesanyjuk erre így válaszolt: „Egy falat sem sok, annyi húsétel sincs a házban, de ha annyira ehetnétek, hát vágjátok le a lábamat és egyétek meg azt." A fiúk úgy is ii tettek, amint mondta. De alig kezdtek r |-------------------------------------------------------------PETER GREGOR Cyrano de Bergerac Az orr többet ér, mint a lélek. A csúnya orr ugyanis megváltoztathatja az ember lelkét, de a legszebb lélek sem alakíthat az orr formáján Jean Cocteau Azt kérdezték: Mester, mit vinne el az égő házból? Azt feleltem: a tüzet. Jacques Prévert Azért gyújtottam meg az első szál gyufát, hogy lássam az arcod. A másodikat, hogy lássam, hol van a cigarettám. A harmadikat egyszerűen csak azért, mert dohányzom. Szitási Ferenc fordításai Csáky Pál *
