Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-10-29 / 43. szám
KONCSOL LÁSZLÓ 1ESÉK ÉS MITIKUS ELBESZÉLÉSEK latozáshoz, amikor szörnyű :rekedett, vörös porfelleget intott a házba, felkapta a fiú- Oyocco-hegy sziklafalához Azon a sziklán még ma is ímberi arc, a két gonosz fiú :a. anya átka dják, hogy az Ocros körzet- örtént ez az eset. ember, akinek igen öreg volt isanyja. Az ember egyszer impliföldjére, hogy betakarít- ;t. Néhány nap elteltével az felkerekedett, hogy egy da- iúst vigyen a fiának. A férfi (glátta a közeledő öregasz- zólt az urához: n az anyád, biztosan krump- tőled. ;i így válaszolt: sz, ha elbújtatsz a krumpliimíg el nem megy. iy így is tett, betakargatta z anyóka észrevette a csala- )daért a krumpliföldhöz és dezösködött, de az asszony >gy ott van. Az anyóka szo- allagoft, s amikor már jó t, ment az asszony, hogy férjét a krumpliszárak alól, mtöm, mit látott: a férje keze. zó kígyóvá változott. ' kétségbeesetten kiáltozott n: anyácskám! Bocsáss meg z anya meghallotta a fia le vissza sem nézett mencbeliek mind összefutottak ozásra. Amikor megtudták, tént és látták, hogy isten olérte az embert, máglyára tt helyben megégették őt. /arázsló fa jelent bizonyos betegségekre, mint például a rühességre, kelésekre és különféle fekélyekre. Gyér lombú, csenevész fácska a Wiu- ra Icaro, törzse karcsú, gyantája pedig fehér és igen sűrű. Ritkaságszámba megy az őserdő többi, buján tenyésző fája között. Aki gyantát akar fogni belőle, annak korán, még napfelkelte előtt kell útnak indulnia,hogy senki meg ne lássa. Ajándékot is kell vinnie a fának: egy darab szövetet, egy tömésnyi r dohányt, vagy tükröcskéket. Felfüggeszti az ajándékot a fa egyik ágára és így szól: „Ezt neked hoztam, azért, hogy gyógyítsd meg azt az embert, aki nem méltó haragodra, mert felettébb kedvel téged, azért is küldi ezeket az ajándékokat“. Ezek után megcsapolhatja a fát és biztosra veheti, hogy a varázserejű nedű meggyógyítja a kérdéses nyavalyát. Ezért van az, hogy a Wiura Icaro ágai mindig tele vannak aggatva különféle ajándékokkal. A bűvös laguna Canete vidékén valahol, hogy hol. azt pontosan nem tudom megmondani, van egy kicsiny laguna. Ennek a lagúnának igen kellemes, meleg vize van, de senki sem fürödhetik ott, mert lakik benne egy furcsa állat. Ha valaki megzavarja a nyugalmát, felbukkan a vízből és szörnyű tajtékot kavar dühében. Ilyenkor valami harci induló akkordjai is felhangzanak, de olyan módon, mintha nagy messzeségből jönne a különös zene. Ezt a lagúnát sziklák zárják körül, úgy, hogy csak véletlenül lehet ráakadni. A legenda szerint a víz gyakran változtatja a színét. A pásztorok, akik egyszer rátaláltak, hiába tértek vissza ugyanarra a helyre másodszor is, mert a laguna közben eltűnt, többé nem lelték sehol. Az ember csak egyetlenegyszer pillanthatja meg életében a bűvös lagúnát. Az ayapullitu Az őserdő éjszakai csöndjében felhangzik időnként az ayapullitu éneke. Aki hallja, megborzad ilyenkor, mert ez a hang mindig bajt jelent: valaki meghal az elkövetkező napokban. Az ayapullitu pedig csak énekel vigasztalan bánatával az éjszaka csendjében, mint a hideglelős madárfióka. Innen ered a neve is: „Halálmadár“ (aya: halál: pullitu: madárfióka). Mondják, hogy éjszakánként a sírból kiszálló lelkek mellé szegődik és kíséri repülésüket. A tolla fekete, mint az éjszaka, a feje pedig csupasz és halálfejhez hasonló. Beszélik, hogy egyszer egy moyoban- bai asszonynak sikerült megfognia az ayapullitut. Úgy történt a dolog, hogy a szegény asszony a saját házában hallotta meg a madár hátborzongató énekét. Átkutatta a ház minden zugát s végül meg is találta a madarat. Hogy a nappali világosságnál majd jobban szemügyre vehesse, fogta a madarat és beledugta egy cserépedénybe, de előzőleg jó erősen bekötötte a csőrét, hogy ne énekelhessen. „Megvagy, te kárhozott lélek - örvendezett az asszony holnap alaposan megnézlek és megmutatlak az egész világnak“! Virradatkor az asszony felkelt és első útja az agyagkorsóhoz vezetett, hogy megnézze a halálmadarat. S bár a korsót érintetlenül, lefedve találta, a megkötözött ayapullitu nem volt sehol. Azóta sem merészkedik emberi település közelébe, csak a biztos távolból hallatja a halált hozó énekét. lakói, különösen a cocamilla ismerik a Wiura Icaronak amelynek gyantája gyógyírt Marián Minarovié illusztrációja MIKOLA ANIKÓ fordításai N em tudtam, miért lettek egyik napról a másikra olyan keve- sn a faluban, mely ott fekszik a két- ívizü folyó torkolatánál, elhatárolva taluk a nagyvárosoktól. Nem akadt Tiber, aki elmagyarázta volna. Maim pedig gyerekfejjel nem értettem ieg. Még úgy sem, hogy mindent ttam és hallottam, ami akkor a faluin történt, mert az anyám minden- ivá magával cipelt, abból az egyterű okból kifolyólag, hogy nem volt re hagynia. De még azután a bor- ilmas éjszaka után sem értettem smmit, amelyikről most beszélni cárok. X Csendes volt az öreg halála. Olyan endes, hogy szinte észre sem vet- c, hogy elment, pedig éjszakákon át rtuk már. Csak a szemén láttuk, gy halott; hideg volt, üveges és lledt. Homlokának barázdáiba vala- ilyik hajtövéről kövérkés vízcsepp rdült le, talán a halállal viaskodott, kor izzadta ki magából, ökölbe orított kezén az erek vonalai szép ;san kisimultak, elkékültek.- Menjenek most ki! - szólt egy is fekete kendös parasztasszony, án a sógorasszonya lehetett, eset- I a szomszédasszony. Csak arra ilékszem, hogy a hangja érdes volt mély, fátyolosán mély, mint Csendszóróé. Ezért van az, hogy nyi év után még mindig emlékszem és csak rá a sok szürke ember zül akik ott voltak a halála óráján, k nagyanyámmal és nagyanyám il velem is, ott keseregtek a beteg- / mellett. Csontos hosszú ujjait izekulcsolta, mintha imába kezdett na, amíg mi felálltunk. Lehet, hogy iki más nem hallotta, csak én, likőr elmentem mellette, mert olyan lkán mondta, „bárcsak így végezik mind, ilyen szépen fejeznénk be!“ Nem tudtam, miért mondja, ezért értettem félre. A szobát dohszag járta be, mely _ beivódott a falakba is, a mészpor apró szemcséi közé. A felakasztott szentképet valaki odébb bökte a vállával, fehér csík jelezte egykori helyét, a kép alatt nem szennyezett a por. A zöldkeretes ablakszárnyakat odakint zörgette a hideg novemberi szél, a ház sarkán hallatszott a süvítése. A párnák meleget árasztottak, a halott utolsó verejtékének kesernyés állott szagát. A talaj homokjában még meglátTALLÓSI BÉLA szottak a reggeli locsolás virágmintái, csak az ágy körül tapostuk simára a homokot. A mamám a megboldogűlt ünneplő ruháját behozta a konyhából, oda készítették elő a halálesetre. Jobb karján tartotta összehajtogatva a fekete alsónadrágot, posztónadrágot, világoskék vászoninget, tetejükön a vastag karimájú sötét kalapot. Letette az ágy mellé a karosszékre, amin a két szál gyertya pislákolt. Gyér volt a lángjuk, talán a szoba oxigénhiánya miatt, szinte haraptam a levegőt, hogy a tüdőm megteljen kellő mennyiségű oxigénnel. A kinyílt ajtón beáramló levegő hatására a halott felé dőlt el a láng, és kormosán füstölt.- Estére már harangoztassatok! Szóljatok a koporsósnak, hogy a koszorút is küldje ki a kocsival - mondta a mamám, aztán megfogta a karom, és kivitt a szobából. Alkonytájt elállt a szél. Feljött a hold, besütött az ablakon, elveszett benne a gyertyaláng. Kutyák csaholtak valahol, talán a holdat ugatták. A mamáim belinérkendőt terített a vállára, a kisfiókból kivette az imád- ságoskönyvet, és elment. Kértem, hogy vigyen magával, de hallani se akart róla. Éjjel szörnyű álmom volt. Mintha valami olyat hallottam volna, hogy valaki erőteljesen döngeti a bejárati ajtót, aztán hangos szóváltás követte, mintha valaki kiabált volna. Később már csak a mamám sírását hallottam, aztán valaki, talán az is a mamám volt, odaállt az ágyam fölé, és azt mondta: „Már csak te maradtál meg nekem. Mi lesz velünk, mi lesz veled, kisunokám? Se anyád, se apád!“. Az ágyra borult, éreztem a leheletét, ahogy keservesen zokogott. Nem tudtam, hogy ez még mindig az álom-e, vagy már felébredtem. Egy hosszút és egy rövidet harangoztak. Még ma is így harangoznak, ha halott van. Az az asszony ült a bakon, aki tegnap kiküldött a szobából. Odament a többi asszony is, levették a koporsót, egyszerű diófakoporsó volt. — A kocsist is elvitték az éjjel - mondta az asszony ahogy lekászálódott a bakról. - Még jó, hogy a harangozó éjjelre is a templomban maradt. Legalább ezt a tisztességet megadhatjuk neki, a harangszót. Behozták a koszorút is. Egyszerű fehér faggyúvirágok voltak rajta és a szalagokon ákombákom betűkkel a felirat „Búcsúzik tőled a falu“. Ez volt az egyetlen koszorúja. A fekete diófakoporsót kivitték az udvarra, két asszony vitte elöl, kettő hátul. Kegyetlenül süvített a szél, nem lehetett gyertyát gyújtani, mintha csak valakit vagy valamit siratna. Megjött a pap, két ministráns volt vele, akik a tömjénégetőt tartották, meg a templomi zászlót, az egyetlen valamit, aminek akkor becsülete volt a faluban. Az asszonyok által ásott sírgödör nem volt mély, hogy könnyebben le tudják ereszteni a koporsót. X Fekete szoknyák suhantak végig az úton a falu felé. X ' Az érdes hangú asszony még visz- szament a házba, megágyazott, felsöpörte a szoba homokját, megigazította a szentképet a falon. Mikor megvolt mindennel, bezárta az ajtót, a kulcsot kabátja zsebébe csúsztatta. A kaput is bereteszelte. „Jól járt, hazai földben pihenhet“ - mondta, aztán hazaindult. Csak az egyre erősödő szél bontogatta a nádat a tetőn. Illlllilllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllltllllllllllllllll AZ ESŐCSEPP Aki pára voltam s aki felhő lettem, majd onnan kiválva homlokodra estem, dús esőcsepp voltam, gyöngy, szivárvány, bársony. Lehulltam 5 folytatom lélekvándorlásom. Egyik életemben villámot vezettem, kék-fehér füzében gőzzé-gázzá lettem. Másik életemben őszi eső voltam, friss vetést itattam, tar fákon doboltam. Újabb életemben fáradt havat faltam, füvet melengettem, élni igazgattam. Mert én vagyok, pajtás, a kiegyenlítő: a nyáron hűsítő, télen melegítő. Első életemben... ? A föld még forrt s égett. Én hordtam kérgére némi hűvösséget. Tüzéböl fakadtam, gőzeiből lettem, tüzébe hullottam, ismét gőzzé lettem. Most a tengerekben sóval töttekeztem, elemeket faltam, aranyat is ettem. Partot nyalogattam, cápát cirógattam, hínárt terelgettem, bálnákat itattam. Mikor az ég hívott, könnyű szárnyra kaptam, s mindent, amit vittem, a tengerre hagytam. Alakot cseréltem, égi lakó lettem, lent a test, a tenger, s fönt a pára: lelkem. Fönt rajba vegyültem, fellegbe merültem, szellemtársaimmal lassan szétterültem. Hintáztam, ejtőztem, szellem-keringöztem, orkánok taréján széllel kergetőztem. Sötét gomolyokban zúgva gomolyogtam, fénybe hemperegtem, felhőkben forogtam. Felhők nyílásából városokat láttam, bimbam-árban szó tornyokra találtam. Köddel keveredtem, hóval elegyedtem, nagy hegyek, tűsziklák jegét ízlelgettem. Végül ide értem, felhőkből kiváltam, zuhantam, repültem, homlokodra szálltam. De mi fejedre hullt és kezedre csöppen, nem én vagyok csupán részeim, törötten. Sose hidd, hogy ösmersz, csak zuhanni láthatsz, igaz csepp-valómban sehol sem találhatsz. Amit látsz belőlem, az a suhanásom, gyors életem tűntén halálba hullásom.
