Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)

1982-10-22 / 42. szám

SÁR FERENC

Dióm

liszitek, akár nem, az én jóságos m olyan volt, mint egy hárfa. Olyan kopott, de igen nemes hangszer, )r-olykor nagyon is becses jószágnak családban. Mindenesetre az én sze- lindig az volt, s titokban máig is úgy n magamban a nagymamát, mint egy jélő hárfát. Mert amikor csak mesélő idt, maga mellé ültetett, és regélt, vég jlt a régiekről. Én meg ilyenkor be- szemem s úgy képzeltem, hogy egy lí pengenek szépen, csendesen és anul, s csoda dolgokat zengenek

em, egyszer egy meleg nyári alko- or már a fák sűrűjében elhallgattak c, maga mellé ültetett az udvaron is lócára, reszkető öreg kezével meg- i fejem, és távolba révedó tekintettel 3gy történetbe; ma már tudom, azért i különösen előre, mert ilyenkor meg- t előtte minden, maga előtt látta azo- ereket, akikről mesélt, alkonyon így kezdte mondókáját. sgyszer a messzi múltban, én akkor süldőféle lányka voltam, annyi idős lint te mostan, kisfiam, szóval történt jgy egy szép napon a falunk kisbírója Ita a népet, mint rendes szokás sze- imilyen nevezetes eseményre készü- luban. Ilyen alkalomkor bizony szép ssze is gyűltek a kíváncsiskodó aprók , hogy saját szemükkel láthassák, kel hallhassák a nem mindennapi Ezen a napon én is elindultam hát i édesapámmal meg az öcsémmel, sgy vajon mi is fog történni ezen )l is kitüntetett napon.

i falun túlra kellett mennünk, oda, ahol onda szerint a régi időkben végtelen, s ringott. Az én gyermekkoromban • a nád is eltűnt, a rejtelmes mocsaras táradt, csak egy töméntelen nagy, vén diófa állott az eltűnt ingovány ízt beszélték, hogy hétszáz évesnél is : a fa.

<ell, hogy élt akkoriban a mi falunkban hírében álló jós öregember, akinek igen sokat adott a falu elöljárósága. 1ént, hogy ez a tudós vénség egy áratlanul tiszteletét tette a szolgabíró- 'e neki, hogy ezen és ezen a napon anul ki kell vágni a falu határában álló :, mert ha ez nem történne meg, tlen baj zúdulna a falu népére.

kételkedtek hát az emberek, hanem idottam volt, a megjövendölt napon itták a népséget, akik azon az estén gyűrűként állták körül a szélcsendben hatalmasan zúgó diófát.

Győri István, mert így hívták azt az óval amikor az a szegény zsellérem- r belevágta a baltát a fa vénséges, kérgébe, nem tudom, miért, de meg- n, utána pedig egy forró verítékcsepp j a hátamom. Igaz, én a nagy izga- or nem hallottam, de később sokan ák, hogy ekkor, az első csapás után pfa akkorát sóhajtott, hogy még a csil- igreszkettek az égen, á sápadt félhold a pillanattól fogva fényesedni s göm- ezdett. Aztán csapást csapás kövess forgácsok aprókat sikoltva röpköd- ekvő holdfényben. Emlékszem, én ibb és melegebb bizsergést éreztem in, mintha csak a száraz föld forróso- Föl alattam, vagy mintha tüzes nedvek iá szét a szomjas föld repedéseiben, ssodájára, a kiszáradt, századok óta n lápon azon az éjszakán a fűszálak ik tűnyi fejecskéiket, s mondják, más- Ire már zöld rét terült el a régi nádas ( volt-e vagy sem, nem tudom, mert ideig nem merészkedtem ki a falu Csupán arra emlékszem, hogy az zecsapás után velőkig ható sikoltás tte meg a levegőt. De, láss csodát, ró pillanatban már körös-körül csak nevető arcokat lehetett látni. Senki ki miért mosolyog vagy nevet, de hát itta azt akkor senki emberfia.

hozzá, hogy egyszer csak, honnan, m, még ocsúdni sem volt érkezésünk,

Filep István illusztrációja

ott állt előttünk a kerek hold fényében egy vénséges vén, különös gúnyába öltözött öregember, mintha csak a diófa lombjából teremtődött volna elő. Hátát a kidöntött fa törzsének támasztotta, s mintha mi sem volna természetesebb, szépen és különösen zengő szavakba kezdett. Hangjának bizonnyal varázsereje volt, mert egypár mondat után, aki csak ott volt azon az estén, köréje telepedett, s megbabonázva hallgatta - így nevezték el később - a diófa-öreg apóka éjszakába nyúló regéjét. Miért, miért nem, szavaira mái^ is pontosan emlékszem.-Tudjátok meg, testvéreim, hétszáz évet éltem e roppant diófába zárva - kezdte az őszöreg apó, majd így folytatta: - Míg ide nem kerültem, falum népével együtt háborítatlanul éltünk, dolgozgattunk, gyerekeinket nevelgettük, hol vigadoztunk, hol meg szomorkodtunk vagy jövőt tervezgettünk, egészen addig a boldogtalan napig, amíg ránk nem törtek a telhetetlen tatár hordák. Bizony, idestova ennek már hétszáz éve, hogy ránk zúdultak a fene Batu kán hadai, s feldúlták nyugalmunkat, széltében- hosszában fosztogattak a Bodrog és Tisza közén. Nem tellett bele sok idő, hírét vettük egy napon, hogy a tatárok a szomszédos Kisgéres határában összeterelték a környező falvak népét s halomba vagdalták őket. Igen, testvéreim, a Tatártemetés nevű domb máig is az ő emléküket őrzi. De ne csodálkozzatok azon, amit tudok és elmesélek, mert ami a századok során itt megtörtént, nekem látnom és hallanom adatott.

Elég az hozzá, hogy hallva a tatárok rémséges tetteiről, egy percig sem kételkedtünk tovább. Csákányokkal, ásókkal, kapákkal hatalmas gödröket vágtunk a partoldalakba, de úgy, hogy a sűrű rekettyebokrok rejtve tartsák a szűkre hagyott bejáratokat. Itt bújt meg a falu apraja- nagyja, halálos csendben és félelemben, napokon át éhezve és szomjazva. Azután, mivel semmi nesz nem szüremlett be hozzánk a napvilágból, a megmenekülés hitében előjöttünk a nyirkos barlangokból, s házába térve mindenki végezni kezdte megszokott munkáját. Már nem is nagyon gondolt senki közülünk a tatárra, amikor egy napon elért bennünket a szörnyű hír, hogy a tatárok visszatértek a Bodrogközbe, s szélsebes macska lovaikon egyik faluból a másikba vágtatva rabolnak, öldökölnek, fosztogatnak. A hírhozó elmondta, hogy Borsit már fölégették, Szőlőskén mindenkit, még a gyerekeket is kardélre hányták.

„Elpusztulunk, megesznek bennünket a ku- tyafejü tatárok“, telt meg újra a falu az emberek hangos jajveszékelésével. S ami a legrosz- szabb volt, a nemrégen kiásott oltalmazó gödrök időközben sorra beomlottak, oda tehát már nem rejtőzhettünk. Rettenetesen félt a nép, fejvesztve rohangált a faluban fel-alá, gyereksírás töltötte meg az udvarokat, utcákat. Azután egy- páran úgy döntöttünk, hogy a falu határában álló

nagy ficfákból csónakot készítünk, s azokkal vesszük be magunkat a nádasokba, olyan rejtett helyekre, ahová csak mi, idevalósiak tudunk eljutni. Mert abban az időben itt olyan vizek voltak, hogy a fenekét el sem lehetett érni. Az egész itteni világ fekete tőzegből, mocsarakból állt, s csak itt-ott emelkedett ki egy-egy homokhát. Csónakjainkat megraktuk annyi ennivalóval, amennyi csak belefért a sok nép mellett, s bemenekültünk egy sástól nádtól elrejtett szigetre. Arra számítottunk,, hogy ha elfogy az élelmünk, az ínséges napokban még mindig eltengődhetünk a gyékények lisztes gyökérzetén.

Alighogy kikötöttük csónakjainkat az eldugott kis szigeten, a falu másik végén éleseket rikkantva, apró lovaikon nyargalászva feltűntek az első tatárok. Benyargalászták az egész falut, beugrasztottak az udvarokba, lovaikról lepattanva ki-be rohangáltak a házakba, s mi hallottuk éktelen szitkozódásaikat, eget verő káromkodásukat. Rettenetes nagy méregre gyúltak, amikor rájöttek, hogy a falu né(De kifogott rajtuk. Nem nyugodtak bele, hogy így túljártak az eszükön, hamarosan tanakodni kezdtek, s ekkor kivált közülük egy tatár, aki a portyázás során ezt-azt már megtanult magyarul. Hát ez a tatár kiállt a falu terére, s nagyhangon kiabálni kezdett:- Sári, Zsuzsa, Borosa, Mari, gyertek elő! Mi vagyunk itt, a szomszéd faluból. Nincsenek már itt a kutyafejú tatárok. Elmentek már, gyertek haza! Ne várassatok meg minket! Pista bácsi, Gyuri bácsi, Pali bácsi, gyűjjenek haza, nincs itt már egy kutyafejú tatár se!

Még a lélegzetünket is visszafojtottuk, csöndben várakoztunk, vajon mihez kezdenek a megveszekedett tatárok. Mikor látták, hogy hívásukra egy lélek sem mozdul a környéken, mit tehettek, ennivaló után néztek, majd aludni tértek.

Másnap már korán reggel ismerős zajra ébredtünk. A furfangos tatárok tilót csattogtattak az udvaron, így akarván azt a látszatot kelteni, hogy akik visszatértek a faluba, már békésen dolgozgatnak.

De hát mi meg sem mozdultunk, egyrészt, mert tudtuk, amit tudtunk, másrészt meg mindannyiunk számára világos volt, milyen kegyetlen sors várna ránk, ha elömerészkednénk. A végtelen csend egyre jobban felpaprikázta a kutyafejűeket. Néhány nap elmúltával aztán egy fiatal, sűrűvérű, vakmerő tatár legény már nem bírta elviselni a nyomasztó csöndet és nagy semmittevést, hanem egy borzalmasan cifrát káromkodva, öklét az égre emelve azt kiáltotta:- Megálljatok, gyalázatosak! Tudom én jól, hol rejtőzködtök. A nádasban vagytok, a sás közé bújtatok el, gyáva kutyák! De behajtok én oda is a lovammal. Gyertek csak, fiúk, bátran utánam, nem olyan mély az a mocsár, hogy meg ne lehetne gázolni.

Alig mondta ki, már bele is ugratott a feneketlen vízbe. A nádi szigeten valamennyiük szívét rettenetes jeges félelem markolta össze. Mi lesz, ha mégis át tudnak jutni a lélekveszejtő, hínáros vízen? De csodálatos módon senki sem kezdett jajveszékelni, még a gyerekek meg az asszonyok is némán várakoztak.

A fiatal tatár kínlódott, vergődött a lovával a mocsárban, s bár a víz már a lova szájáig felcsapott, nekem úgy tűnt, hogy egyre közeledik a szigethez. Nem bírtam tovább uralkodni magamon. Amikor már úgy öt-hat lóhossznyira megközelítette a partot, elvesztettem lélekjelenlétemet, s a sűrű, hideg, hínáros vízbe vetettem magam. Hamarosan összeölelkezve birkóztam a tatárral a kétségbeesetten nyeritő ló hátán, s éreztem, hogy pillanatról pillanatra lejjebb süllyedünk. Aztán kisurrant a széniemből az ájdott napvilág, s szálltunk, szálltunk alá, egymást görcsösen átfogva, a tatár legény meg én.

Ekkor az ősz apó elhallgatott, megtörölte verejtékező homlokát, s még ennyit mondott:- Hétszáz évet szunnyadtam ebben a diófában. Az az elszánt tatár harcos, akivel együtt a feneketlen mocsár mélyére alászálltam, hogyan, hogyan nem, egy diót rejtegetett a zsebében. Abból hajtott ki ez a diófa, s most, hogy a nekivetett fejsze végzett vele végre valahára, elmondhatom nektek ezt az időtlenül öreg történetet. S bár túléltem őt, most már nekem is el van vágyódásom.

Alighogy kimondta az utolsó szót, az apóka helyén egy pirosló lángnyelv csapott fel, aztán csönd lett és sötét. Az emberek lassan szétszéledtek. Az édesapám is kézenfogott engem meg az öcsémet, s a pislákoló csillagok fénye alatt hazamentünk. Miután ágyba feküdtem, sokáig töprengtem az este látottakon-hallottakon, de végül mély álomba merültem. Azt álmodtam, hogy az udvarunkon egy hatalmas diófa nőtt, s ágain szikrázó, egészséges, aranyhéjú diók fénylenek.

Hát - ezt mesélte azon a nyári estén az én hárfahangú, jóságos nagyanyám. Az utolsó szavakat már csak félálomban hallottam, s annyira emlékszem még, hogy ö az ölébe vett és lefektetett. De másnap reggel eszembe jutott éjszakai álmom; azt álmodtam, hogy az udvarunkon hatalmas diófa nőtt, s ágain szikrázó, egészséges, aranyhéjú diók fér.ylettek.

ARANY JÁNOS

A költő hazája

„Művész hazája széles e világ;

A hírnév országutját lakja ő,

S ez út hosszába’ minden olajág,

Minden babér az ő számára nő.“

Ám hadd legyen, nem tagadom, övé, mely bírja öt, a hon:

De szívem azt súgja minduntalan,

Hogy a költőnek egy - csak egy hazája van.

Kezdődik e hon a csendes tanyának Küszöbjén, melyhez emlékezete Köté legelső végét fonalának,

Midőn először útnak erede;

Hová e gondolatvezér

Mulatni vissza-visszatér És egy szerény zöld ággal megpihen,

Mint bárkán a galamb, az ősi tűzhelyen.

Ott ismerősen veszik öt körül Gyermekkorának játszótársai;

Eléje ott nyájas szóval kerül Az agg szülő - tán már csak néhai;

Minden szöget, minden zugot Úgy lel, miképpen megszokott,

Bár őse telkén most a vén Idő Új gazda: bont, épít, ahol s mint kedve jő. Mely ott felé zeng, a meghitt beszéd Anyai tejnek édes folyama,

E szó nyitá meg szívét és eszét,

Ajkára ez simult, hogy dallana;

Szerelme bimbó-hajnalán E nyelvet érté a leány,

S ezen viszonzá a ,,szeretlek"-et,

Vagy a sóhaj szócskát, mit visszarebegett.

S a nyílt szívű nép, melyet ott talál,

Vele érzésben és nyelvben rokon;

Dala e nép közt ajkrul ajkra száll, örül vagy sír az édes hangokon;

Fogékony ott minden kebel A dalra, melyet énekel, - S hogy ebből semmi hang el nem veszett, Tudnia biztosan, mily boldog élvezet!

Ameddig ily nép fogja öt körül,

Nép, melynek érzi keble, zengi szája A költő énekét, - addig terül,

Ott éri végét a költő hazája;

Azontúl maga jövevény,

Dala üvegházi növény,

Legszebb illatja, színe kárba megy:

Széles világon nincs népe s hona - csak egy!

Innen, hogy ö e népet és hazát Szeretni tudja kimondhatlanúl:

Nem a dijt méri, melyet tán az ád,

Oltára nem önző lángokra gyúl;

És bárha szűk, és bárha gyér A jutalom és a babér:

Ő e honért, e honnal s honnak él, - örömeit, búját zengvén, ha dalra kél.

Boldog, ha büszke lantján a haza Dicsőségének napját zengheti!

Ha nincs múltjának vérző panasza,

S reménye vásznát jó szél lengeti!

A dal, mit így teremt ujja,

Egy nemzeti hallelujah,

Visszhangja messzi ég alá kihat - És fölverendi a késő századokat.

De bár fogy a nép és hazája pusztul,

És a jövendő hallgat, - nem felel,

Bár keble csak bánat dalára buzdúl:

Honát a költő mégse’ hagyja el; - És, mely áléit hattyú gyanánt Várja magára a halált - Ó nemzetének hattyuéneke,

Ö, a lant bánatos, haldokló gyermeke.

(1851)

I