Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-10-01 / 39. szám
alacsony kiskapuhoz érve Jozefa óvatosan átdugta a kezét a lécek között, és félretolta a reteszt:- Gyere, Marina, de vigyázz, ki tudja, honnan röpül a fejünkre a kakas! Hiszen tudod, milyen mérges! Az alacsony kerítésen túl - amelyből néhány helyen hiányzott a léc, düledezö viskó állt. Óvatosan kinyitották a kiskaput és bementek. Jozefa egyik kezéből áttette a másikba a hálószatyrot.- Tónka... Tónka... - kiáltotta elnyújtva, kicsit várt, aztán már csak kurtán és erélyesen: - Anyus! Hol vagy? Csalán, lapulevél, bogáncs nőtte be az udvart. A gyom között felkáráltak a tyúkok. Egyébként csend mindenütt.- Nincs itthon - mondta Marina.- Gyerünk, itthagyunk neki mindent, úgyis nyitva a ház. Fellebbentették a piszkos függönyt, amit a keretre szögeitek konyhaajtó helyett. A padlót lyukas linóleum borította, kilátszottak a göcsörtös deszkák. A tűzhely hideg. A sarokban a vízpad mellett vetetlen ágy, a mosatlan edénnyel teli asztalon egy cédula. Jozefa a székre tette a szatyrot, s kezébe vette a papirost.- Vagy úgy! - mondta. - Nézd a piszok, segélyt kapott.- Akkor már a kocsmában lesz- mondta Marina. A táskából kirakták a kenyeret, lisztet, cukrot, a vajat egy tiszta kislábosba tették, vizet öntöttek rá, s egy kissé kitakarítottak. Nem volt több keresnivalójuk, fogták magukat, elmentek. Nem az a ház már, amelyre gyerekként emlékeztek. Csak hát mi legyen az Alojz Nociar anyjukkal? Mi legyen azzal, aki gyakran néz a pohár fenekére. Bereteszelték a kaput, és hazaindultak. Menjenek utána a kocsmába, tűrjék el, hogy összeszidja őket, aztán részegen cipeljék magukhoz? Az ember százszor is megteszi, százegyszer már nehezebben, végül már nem törődik vele. Egyszer elvitették a kórházba - miután hazajött, három hónapig nem látta senki a kocsmában, mondogatták is: Látjátok? Tónkénak mégiscsak a helyére rakták az eszét! De egyesek látták a boltban. Otthon üldögélt, vízzel hígított tiszta spirituszt ivott, templomi és világi énekeket dalolgatott, s szidta az egész világot, a megboldogult Janót is, aki rászoktatta az ivásra, még a bakkecskét is, amelyik biztosította a megélhetését, amikor még egyesek tartottak kecskéket. Most már túl van a hetvenen, s az igazat megmondva, nemigen bírja az italt. Ha megkapja a nyugdíját - valóságos kis vagyon a számára - korsó sörökre és sok-sok kupicára válthatja! Mindjárt reggel felült az öreg női kerékpárra, amelynek mozgott a hátsó kereke, és a város felé karikázott végig a hosszú utcán. Betért a kocsmába, rendelt egy kissört, meg egy szalámis zsemlét - hiszen enni jött. Kiment, megigazította ősz haján a kendőt és felült a biciklire. A piacon is megállt volna, de amikor lefelé hajtott a dombról, leesett á lánc. Úgy kapaszkodott a kormányba, mint a kullancs, száguldott az országúton, a főtér irányában.- Kvetán úr, Kvetán úr, fogjon meg, nem tudok lefékezni! - kiabálta már messziről, látva a férfit az autóbusz- megállónál. Az öreg Kvetán nagy darab férfi volt, kövér, hájas. Valaha akkora ereje volt, mint egy ökörnek. Kiállt az útra, és erősen megragadta a kerékpárt. Nem nagy erő kellett hozzá, már egészen lassan gumit.- Köszönöm - mondta az asszony, miután leszállt s a biciklit a fához támasztotta -, gyerünk igyunk egyet a megmentésemre. Kvetán nem is igen lett volna ellene, de ilyen korán nem akart kótyagos fejjel járni, ezért nemet mondott.- Szégyelli magát, mi? - dohogott az öregasszony. - Mert én hívom A Tóna! A vén részeges Tóna!-Dehogyis, Tónka... már miért szégyelleném?- Ha nem akar...-Akkor hát, de csak egy pohárral - mondta. - De aztán mars haza! Hallottad? Bementek.. A kocsmában tiszta volt a levegő, a helyiséget még nem füstölték tele, az asztalok üresek, a biliárdasztalnál senki.- Két borovicskát és két kissört! - rendelt az asszony erélyes hangon, annál is erélyesebben, mivel tudta, hogy úgysem lesz belőle semmi.- Ugyan... Hiszen tudja, hogy tíz előtt nem adok töményét - mondta lassan a csapos.-Tudom én azt, nagyon jól tudom, de azért adhat - folytatta gyorsan -, máma kivételesen, de adhat. A Kvetán úr megmentett. Leestem volna a bicikliről - folytatta kissé behízelgő hangon -, s ha egy öregasszony leesik, és összetöri magát, s a magamfajta már könnyen összetöri magát, annak még halál is lehet a vége. Márpedig, édes gyerekem, én attól nagyon félek. Az ablakon túl elrobogott az autóbusz. Kvetán az órájára nézett. Végül azt mondta:- Feró, két kissört. A csapos bólintott, elfordította a csapot, oda sem hallgatva, hogy a vénasz- szony egyre csak mondja, milyen kutya- fajzat, azt sem hagyja, hogy ilyen jó embert illően megtiszteljen. Csak akkor hallgatott el, amikor Kvetán a kezébe nyomta a söröspoharat. Koccintottak.- Hogy s mint vagy Tónka? - kérdezte. - A gyerekek?- Hogy is mondjam, Kvetán úr... semmi... az égvilágon semmi...- Hallottam, hogy Marina magához akar venni.- Nem, nem, nem... az istennek se... Tudja, milyen fösvény? Az egy szörnyeteg, Milankót se engedi egy pillanatra se szabadon. Olyan élete van mellette, mint a kutyának, a láncra vert kutyának.- De Jozefánál már voltál, nem?- Voltam, voltam, persze hogy voltam. Jozefa jó. Mióta csak az eszem tudom, mindig jó volt hozzám. Csak a Miso nem szenvedhetett. Három nap múlva megszöktem.- Nem költött volna.- Költött... nem költött... Máma már magukhoz vennének. Egyik is, másik is. Be biz én nem megyek. Van pénzem, sok, hatszázötven korona segélyt kapok, ehhez mit szól, Kvetán úr. Akkor gondú- ták volna meg, amikor kétszázat kaptam.- Idd ki, Tónka, mennem kell.- Kár, maradjon egy kicsit. Az embernek beszélgetni nincs kivel, unalmas egyedül, szörnyű unalmas, Kvetán úr.- Fél tíz van már, Tónka! Gyere te is. Állj meg egyszer nálunk, megkóstolod a boromat.- Jól van no, már rohanok. Csak még megállók a piacon. Kimentek, a férfi a buszmegállóban maradt, az asszony tolta a kerékpárt, még hallotta a háta mögött:- Aztán haza menj ám! Te vén szamár, gondolja Tonka, mit csinálok otthon? Kecskebogyót számoljak? De azért hátrafordul és rábólintott. Eltolja a biciklit a vén hársfáig, azon túl asztalok, tele almával, körtével, magvakkal, mézzel, krizántémmal és mindenféle mással. A kerékpárt a fa törzséhez támasztja, fogja az öreg fekete szatyrát, és fontoskodóan lépeget az asztalok között. Az uborkáshordó mellett megáll, megkóstol egy uborkát, vesz fél kilót. Másra nincs szüksége. De megáll még a virágoknál és vesz három nagy sárga krizantémot. Fel akar ülni a kerékpárra, de majdnem leesik, amikor a pedál hirtelen elszabadul. A táskáját leteszi a földre, próbálja a láncot feltenni, de sehogy sem boldogul vele.- Mutassa, néni, majd én megjavítom- fiúhangot hall. A háta mögött hosszúra nyúlt suhanc áll, siltes versenyzösapkája a homlokára húzva, lehajol, megemeli a kerékpárt, és megtekeri a pedált.- Kész is van. Most már annyit utazhat, amennyit csak akar. Tónka megköszöni, egy darabig a fiú után néz. Aztán felül a kerékpárra, lassan kaptat dombnak föl, de félúton már megint a kerékpár mellett baktat, s egész az egyenes útig tolja. A falu közepén, a kocsmánál, megáll. Amikor onnan tolja tovább, a szeme fénylik, a táskája két félliter rummal nehezebb, amit az üzletben vett. Alig bírja kinyitni a kiskaput, a biciklit a falhoz támasztja, visszamegy, belép a konyhába, de észre sem veszi, hogy valaki járt ott. Ledől az ágyra, s abban a pillanatban elalszik. Egyszer is így elaludt, s aztán sehogy sem tudott visszaemlékezni rá,‘hogyan került a moziba. Egyedül ült a moziban, s a vásznon egyszer csak peregni kezdett a film. De micsoda különös film volt! Életében nem látott olyat. Az egész róla szólt meg Janóról. Janó az udvaron járkált, gazdaként, ostorral csapkodta a csizmája szárát, a szája sarkában szivar, és szitkozódott, ahogyan csak ő tudott szitkozódni. Marina meg Jozefka is ott voltak, egyszer kislányként, máskor meg mint vén szipirtyók, mint amilyenek most is, és mind egyszerre beszéltek. Tónka aludt, és amikor felébredt, még mindig tartott a véget nem érő film; végül egy reggel tenyerével megérezte a fehér ágy hűvös szélét s egy ferde orrú asz- szonykát látott, lassan morzsolgatta a rózsafüzért, és így szólt: Úgy, úgy, menyecske, nekem egész éjjel a belsőmet rámolták ki, ki is vették mindenemet... hogy mit szenvedtem! Tónka akkor behunyta a szemét, azt hitte, ez még mindig a film, de a hangot úgy is hallotta, és ez már valóság volt.- Szóval bolondokházába dugtatok! Ezt érdemeltem tőletek! - mondta a lányainak, amikor három hét múlva meglátogatták s ö első ízben ismerte fel a gyerekeit.- Ugyan, anyus, hiszen nem tudtál magadról - felelték.- De már tudok, ti mocskok. Ha máma nem megyek mindjárt haza, megszökök, isten bizony, megszökök. Meg is szökött, de nem jutott messzire. Mindjárt a hídon túl elfogták. Szidta őket, leköpte, karmolt és harapott, ezért belenyomtak egy injekciót, aztán megint sokáig aludt, s egyszeriben minden mindegy volt, még négy hétig ült nappal egy nagy helyiségben. Az ügyesebbek hímeztek, a kevésbé ügyesek rongyot szabdaltak fel, s a legügyetlenebbek egyszerűen rongyot tépdestek, mint kicsiny korukban. Amikor ma felébredt, nem moziban volt, eszébe sem jutott a mozi. Minek is felidézni ilyen dolgokat? A konyha mögötti szoba sötét és majdnem teljesen üres. Rég eladogatott mindent, amit lehetett. Csak a nagy tükröt nem. Minden reggel odaállt a tükör elé, de néha csak úgy, amikor éppen az eszébe jutott, kioldotta a kendőjét és hosszan fésülte hosszú, ősz, még mindig göndör haját. Aztán hátul összetűzte, és újra a kendő alá rejtette. Néha csak úgy magának dalolgatott, de nem úgy, mint amikor részeg volt. Más dalokat énekelt. Emlékezete mélyéből merültek fel, mint ahogyan a buborék száll a felszínre a forrás mélyéről. Olyankor a hangja nem rikácsoló, durva volt, hanem vékonyka, finom, akár a csengő. És halk, hiszen csak suttogott. Senki előtt el nem énekelte volna azokat a dalokat, a világért sem. Egész nap senki ajtót se nyitott rá. Este már nem bírta tovább. Kinyitotta a rumos üveget, és inni kezdett. Reggel találtak rá, az árokparton feküdt, a kertek alatt. Már hideg volt. Sütött a nap, a lehullott falevelek izzottak. összegömbölyödve feküdt, jobb kezét a hasára szorította KOPASZ CSILLA fordítása Az űrhajó legénységét néhány jóbarát pár mét és azok barátai alkották. Pihentek a jól az alvó I, sikerült muri után. Csak Bebekuku és kezésük Manana ült a megfigyelőben. A leszállást dödhete' ellenőrizték. Egy lakott bolygóra készül- - Hat! tek leszállói, amelyről már voltak bizo- - Igen nyos ismereteik. A megfigyelőben nem az útvon ültek véletlenül, hanem a szolgálati rend- - A nek megfelelően, amely az űrhajó egye- primitive dűli írott törvényét képezte. Az íratlan te meg E szabályok már nem voltak olyan egyér- A lake telműek, de mégis sikerült összehangolni volt. Em érdekeiket, egy közös nevező alapján. Ez fényéber a vadászat volt. Életre vadásztak. Nem hely mel azért, mintha el akarták volna venni ere- sál dolgc deti tulajdonosától, hanem megismerni lékosan akarták, lefényképezni, följátszani, elten- szetellen ni a gyűjteményükbe. A szenvedélyes kai járóké gyűjtök szabad lényeknek számítottak, - Taiá csupán annyi függőséggel, amennyit ők ban jár, r maguk óhajtottak. Rendelkeztek robotok- - Meg kai és elég önálló ismerettel, hogy füg- Bebekuk getlenek maradhassanak, egyedül létez- - Alac hessenek. Megvalósítható volt számukra lehel ki. F a gazdag, boldog élet a teljes magány- Valószíni ban is. Sokan ezt a megoldást választót- ságtalan ták, mások viszont csoportokba verődtek. - Fog Ez a társadalom nem előre mutató irány- alkalom. ban, hanem székében fejlődött. - Rerx Bebekuku és Manana a leszállást ellen- A fölüli őrizték a megfigyelőből. Mikor elrepül- tőre elkát tek a Hold mellett, bekapcsolták az űrha- urnában, jó körül a tökéletesen rejtő takarómezöt. szabador A külvilág megközelítőleg úgy folyt el A váró; a rakéta mentén, mint ahogy a csendes ladtak a I folyó vize áramlik el a kövek fölött. A víz- kok, a ka ben lebegve haladó halak számára a kö- ontottak i vek nem léteznek, mert a halvilágon kívül felszálltat rekednek. Manana a leszálláshoz a boly- és autóbi gó sötét felét választotta ki. Nagyon las- kótelepi € san repültek. Puhán átsuhantak az esőtől más kép< fénylő park fekete fái fölött, az űrhajóval a kosárrs Ferenczy Anna A szóban forgó bíró nagy kapzsi hírében állott, pedig nem volt neki se kutyája, se macskája, semminemű ró- zombókja, kire vagyonát hagyhatta volna. Mindenkit perbe fogott, és úgy csürte-csavarta a törvényt, hogy a java mindig neki jutott. Az ily módon megszerzettekből portája nőtt, jómaga meg akkorára dagadt, mint egy akós hordó. j Az udvara kellős közepén, egy terebélyes körtefa állott, aminek ágai csak úgy rogyadoztak a finom gatyáskörtétől. De ezen még a baromfiak sem osztozkodhattak, pedig jócskán alápotyogott, mert egy szemig felfalta ő maga. Volt egy kondáslegénye is, aki inkább a háború poklába kívánkozott, mint neki tovább szolgálni. Bizony ennek nagy oka volt. A kapzsi bíró maga lopta jószágát, de a fizetség a legény hátán csattant, így se pénz, se posztó, ahogy mondani szokás, ingyen dolgozhatott! De így tett mindenkivel. Saját szőlőjét dézsmálta, vagy éppen ami termett és a lába kelt termését másra kente, mikor pedig az ártatlanok tiltakoztak, így kiáltott: ' - Én nem láttam, csak hallottam! Bizony a kapzsi bíró kapzsiságában se nem látta, se nem hallotta. Tudta az igazat, de valakinek mégis fizetnie kellett helyette. Ily módon már az egész falu népe görnyedt, adósság fejébe, ő pedig csak terpeszkedett és hízott, mint a vagyona. A falu népe utálta is, mint szegénységét, de ahol az erő, ott az igazság, és ebbe tetszett, vagy nem, bele kellett nyugodniuk. Csak lenne, aki segítene rajtuk, hajtogatták, de minden hiába. Hiába bizony, kedves atyámfiai, mert a pap is csak türelemre intette híveit, ami sovány vigasz. Egy széf torkált a ke zony nem pedig marar jócskán. A t gedt, már c szeríti a s nem bírt e háborúskod egyet-mást. furfanghoz ő is. Megszi zsákot, lelő hasát, nem szegényeiéi örzse ler gált, s aki a kondáslej még szemre kezte és s; éjszaka köd gatyáskörtéi lyeknek ser véne nótájí hogy a bin madárkát. Most azté nem láttam Még alig | a kára látté egész falu más portáj. a legényre í csak kemér A bíró e1 atyákhoz fo hajnalon mt fogdmegek I gényes viski bizony egy 1 nem ám, mi ban puhult í A másodil a legényt pi kegyetlenül, vánszorogni
