Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-09-24 / 38. szám
saját iogy ionta linárt Elloak“. ozik. nunk >mve nem majd nmialfog ín az járni. ilőbb élem isan. j, ha inket falról min- jeket ■ábbságot lárt.“ s hirálkojkát. latot, e fi- ézeti De a fiú kimondta:- Nem, anyu!... Kerékpárra akartam összegyűjteni. Az anya térdre rogyott, átölelte gyermeke sovány vállacskáját.- Te kerékpárra gyűjtesz? - kérdezte remegő hangon. Könnyeit nyelve válaszolta:- Igen, anyu- Tehát egész idő alatt becsaptál bennünket? A kerékpárért? Te csaló vagy? Ez lehetetlen! Magához húzza fiát.- Én mindig arra tanítottalak, hogy igazat mondj. Én sem hazudtam neked soha. Hát elfelejtetted, hogy mit tettek velünk a csalók? Anyja vállára borul és keservesen sir ... Mindenre jól emlékszik, nem is felejti el soha!... „Szaffedban házunk volt és kertünk, tele jázminnal. Nagyanyád nagyon szerette a virágokat. Virágcserepekben nárciszok nyíltak az ablakokban. Egyetlen egyszer sem téptünk le még egy szál virágot sem, nehogy megszomorítsuk nagyanyádat. A kisfiú arcát anyja hajába temeti. Úgy érzi, anyja haja még most is őrzi a jázmin illatát, amely abban a régi szaffedi háznak a kertjében pompázott. Akkor anyu még kicsi volt, akkora mint most én. „Berontottak a házunkba - mesélte anyja -, azonnal leverték a virágcserepeket. Nagymama kiabált: Inkább engem csapjatok agyon, csak ne bántsátok a virágokat! Ekkor az egyik katona puskatussal fejbe vágta nagymamát. Élettelenül zuhant a földre“.- Hogyan tudtál becsapni bennünket, drága kisfiam? Tudod jól, a hazugság rengeteg szenvedést zúdított családunkra! Szégyenében összezsugorodott.- Minket már becsaptak. Azt parancsolták, hagyjuk el házunkat egy napra és soha többé nem engedtek oda vissza. Azóta már sok év telt el!... A fiúcska forró könnyei patakzanak szeméből.- Tízéves voltam akkor. Testvéreimmel és nagyapával elhagytuk a házat. Elmentünk, magunk mögött hagytuk az összetört virágokat s még arra sem volt idő, hogy tisztességben elsirassuk nagymamát. S az átkozott csalók addig űztek bennünket egyik helyről a másikra, míg végül kiűztek a hazánkból is. Hát hogyan tudsz hazudni, kisfiam? Az anya kezét tördeli, hátralép és mélyen fia szemébe néz.- Hát olyan nagyon szeretnéd azt a kerékpárt?- Igen, anyácskám! - válaszolja könnyes szemmel a fiú.- Rendben van. Lesz kerékpárod! Megsímogatta gyermeke fejét.- Esküszöm, az életemre, esküszöm a szaffedi házunkra, veszek neked kerékpárt! Oroszból fordította KODAY BERTA jdja, - Na és a baromfim? Azzal mi lesz? Ekkor lépett be Imre, a veje. nem — Na mi van, megvitatják a költözködést? lkat. Éppen ideje. Már úgyis mindenki azt hiszi, hogy )dott mi nem akarjuk magát idevenni. A baromfira meg ne legyen gondja. Elhozzuk azt is, és majd Itam lassan levagdossuk. éltől - Hát ezért hívtok annyit! A baromfi kell lyen nektek! kell A férfi csak legyintett, ő már rég eltökélte, hogy nem száll vitába az anyósával. Semmi íjjön értelme. Nem is felelt a megjegyzésre. Ettől a felesége is lecsillapodott egy kicsit. Szétrakta 3ve- a tányérokat, nekilátott az ebédnek. =me Az öregasszony leste az alkalmat, mikor jöhet elő a nyugdíjasotthonnal. De senki nem beszélt, nem tudta, hogy kezdje. Végül megszólalt:- Legjobb lesz, ha elmegyek az öregotthonba. A veje nyugalmat erőltetett magára, s szó nélkül ette a csirkepaprikást. Felesége örült a csendnek. Nem akarta, hogy az anyja bosszúsan menjen haza. De az öregasszony nem állta, nekiesett a vejének:- Most mért nem mondod, hogy csak menjek! Mi? A múltkor azt mondtad! De a férfi, mintha nem hallotta volna, a sapkáját kereste.- Hát, rajta ültem. Na megyek. Azzal el is ment. Ez nem esett jól az öregasszonynak. Na de ott van még a lánya, majd számonkéri tőle, hogy mért mondta nemrég az ura, hogy csak menjen az öreqotthonba.- Anyu, anyu, hát mert kikényszerítette belőle. Mást se beszélt, csak hogy megyek, megyek, van hát az Imre rávágta, hogy jól teszi, menjen- Nem bánnátok, ha már megszabadulnátok iogy tőlem. Na nézzük meg azt a libát. Aztán meg rek- lassan hazamegyek, hisz estére még be kell djuk fűteni, nincs még olyan meleg. Meg a baromfit is amit el kell látnom. A délután már simábban telt. De indulóban az I az öregasszony durván visszaszólt a.kaputól. ant- - Mit féltek, én maholnap kirúgok a világ dől- kéményén. Ha meg nem lesz, aki addig ápoljon, Már igazán elmegyek az öregotthonba. Tieg A lánya szerette volna, ha egyszer végre gdí- békében válnak el, de mindennap ugyanúgy történt. Az öregasszony pedig elégedetten távo- lett. zott. Útközben még mondta a magáét, s mikor tott, hazaért, jókedvűen szórta a tyúkjainak az árpát, nak megetette a nyulakat, majd begyújtott a kályháját. ba. Másnap aztán miután felöltözött, elgondoljuk. kozott. arra - Na, megyek - mondta végül is. - Mit esi- ’ náljak? VAVROVICS RENÁTA Altod Még mindig nem szokta meg a kórház nyomasztó légkörét. Bántotta őt vegyszerrel telített nehéz levegője, fehér falai, az ágya körül sürgölődő ápolónők hangtalan nyüzsgése, és részvétről árulkodó tekintete. Már minden ismerős volt, ismerős és visszataszító. Ha megmozdította kezét, érezte a tű szúrását, melyen keresztül apró cseppek alakjában lopakodott vissza testébe az élet. Idegesítette őt ez az érzés, hiszen tudta-látta a nővérek szemén - az ő életének vége. Már megszokta ezt a gondolatot is a zsibbasztó fájdalommal együtt, amelyet a végtagjaiban érzett.- A gerincvelő sérült meg- hatotta az orvos hangját.- Pedig milyen szép és fiatal- suttogták szánakozva a nővérek. Lehunyta a szemét.- Az apa nem teljesíti a kötelességét. Felelőtlen, hanyag. A feleség jogosan követeli a válást. Aztán súlyosan koppantak a paragrafusok, és a bíró kihirdette az ítéletet. Apa és anya külön hagyták el a ,termet, s ő anyával tért haza. Hány év telt el azóta? Négy.. öt... vagy még több? Soha nem gondolkodott ezen, hiszen tizenhét évesen már mindent megértett, és belenyugodott szülei döntésébe. De hiszen apa nem volt hanyag, és törődött vele! Hintázni vitte, cukrászdába, igaz, csak vasárnapokon, de most, most... Most ez sincs többé. Nincs többé hinta, cukrászda, vasárnap, számára nincs többé, csak a kórház vegyszeres légköre, egyhangú fehér napjai.- Miért mentem apa után? Miért? Miért? - zakatol benne a kérdés. Újra feltűnik előtte apja arca, és újra hallja, amint dühösen vádolja anyát.-Ő vöt a hibás! Ő volt, aki csalt, hazudott! - Saját könyörgő hangját hallja, amint kérleli az elvakult, de még így is kedves apát. - Apu kérlek, ne bántsd mamát! O sohasem vádol téged! - De apa hajthatatlan, és szavai akár a méreg. Az utcán szembejövőket homályosan látta a könnyein át. Nem tudta, mit csinál, hová szalad, csak futott cél nélkül. Hirtelen fékcsikorgást hallott, s azután már semmire sem emlékezett. Ápolónő zavarta meg gondolatait. Először nem értette, mit mond, miért van virág a kezében, de aztán eszébe jutott a fiú, aki gondol rá. Elmosolyodott, de hirtelen éles fájdalom hasított a testébe. Ekkor azonban váratlanul.eltűntek a gyűlölt kórházfalak, zöldpázsitos réten sétált, mikor meglátta a kézenfogva közeledő apát és anyát, ő kitárt karokkal futott eléjük, és együtt olvadtak bele a lenyugvó napkorngba. . Eduard Claudius* AMIKOR A HALAK ELNYELIK A CSILLAGOKAT Sok-sok évvel ezelőtt történt, hogy egy földműves bivalyával együtt egy elázott rizsföldön haladt keresztül. Egyikük fáradtabb volt, mint a másik. A földműves egyre gondterheltebben tekintett az égre, ahol már gyülekeztek a sötét felhők. Nem volt nehéz megjósolni, hogy nemsokára megnyílnak az ég csatornái. Ekkor a dzsungelból egy hatalmas tigris bújt elő, s megállt a rizsföld szélén. Olyan erős volt, hogy egy elefántot is könnyedén széttépett volna. Amikor az elgyötört bivalyt meglátta, nagyot kacagott. Hogy ez a csontos kis emberke igában tartson egy ilyen nagy állatot. Szégyenletes és ostoba dolog, nevetséges. A földművesnek remegni kezdtek a térdei a tigris szörnyű nevetésétől.- Hé, te dülledt szemű bivaly! - kiáltott oda a tigris a bivalynak. - Te vagy a földön a legostobább állat! De a bivalynak annyi iszap és sár volt a fülében, hogy nem értette meg a tigris szavait. Bosszúsan megrázta hatalmas fejét, hogy a körülötte zümmögő légyrajt elhajtsa, aztán csoszogott tovább. földműves már tudta, hogy nincs reménye a menekülésre. Még néhány lépés, aztán a tigris mancsai közé kerül. A tigris ismét felordított, ezúttal még hangosabban, mint az előbb.- Te dülledt szemű bivaly! Fordulj meg, és ökleld fel jobb szarvaddal a parasztot! Ezt már a bivaly is meghallotta, de a tanácsot nem tudta mire vélni. Hogy a földművest ő a szarvára kapja? Szétszaggassa? Mihez kezdene nélküle? Védelme, gondoskodása nélkül, a táplálék nélkül, amit tőle kap? A tigris türelmetlen lett. Akkorát üvöltött, hogy nemcsak a dzsungel fái, de még a távoli falu kunyhói is beleremegtek.-Te ostoba bivaly, akarod, hogy segítsek? Kapd már szarvaidra, én majd a fogaim közé veszem! Fenyegetően közelebb lépett a földműveshez, aki legszívesebben az iszapba bújt volna félelmében. Végül, a földműves összeszedte maradék bátorságát, és rákiáltott a bivalyra:- Gyerünk, ne figyelj a dzsungel locsogására! Oldalba bökte egy bambuszrúddal, majd így folytatta:- Siess már, készen kell lennünk, mielőtt a halak elnyelik a csillagokat! A bivaly nekifeszült az istrángnak. Ekkor a tigris egy hatalmas ugrással mellettük termett, és ijesztő farkával a földet kezdte csapkodni. Ök minha észre sem vették volna, folytatták tovább útjukat. A tigris gyanakodva must- rálgatta a földművest. Előbb az égre, majd a közeli tó vizére pillantott, aztán így szólt:- Mit mondtál az előbb, te földműves? A földműves félvállról válaszolt:- Azt mondtam, hogy a halak nemsokára elnyelik a csillagokat, és minket is velük együtt, ha nem sietünk.- Elnyelik a csillagokat? Mit fecsegsz itt összevissza? A földműves gondterhelt arcot vágott, és újra az eget kezdte vizsgálni.- Látod azokat a felhőket a hegyek felett, milyen sötétek és ijesztőek? És ott a síkság felett is, mint a fekete disznók hasa, olyan az ég! Még a falvakat is eltakarja! Olyan özönvíz készül, amilyen még sosem volt a földön. Nem látjuk többé sem a házakat, sem a mezőket, csak a legmagasabb fák csúcsai fognak kilátszani a vízből. A tigris elborzadva gondolt a nagy vízre.- Aztán mi lesz? - kérdezte. A földműves elnevette magát, s ettől a nevetéstől most a tigris fogai koccantak össze.- Mindent elpusztít? - kérdezte félelmében. - A falvakat, a dzsungel állatait, mindent? A földműves most még hangosabban nevetett:- Mindent, csak engem meg a bivalyt nem. De gyerünk, mert az első cseppek már le is hullottak. - S hajtotta tovább a bivalyt.- Hogyhogy? - kíváncsiskodott a tigris, s mint egy ázott macska settenkedett a földműves körül.- Hogy? Hát egészen egyszerűen. Csinálok magamnak is meg a bivalynak is egy faházat, ami a vízzel együtt addig fog emelkedni, míg a legnagyobb fák csúcsáig nem ér. Ott majd megvárjuk, amíg leapad.- És én? - jajveszékelt a tigris. - Velem mi lesz? Hallod? Elébe állt a földművesnek:- Építs nekem is egy olyan faházat! A földműves úgy tett, mint aki megszánja, és nekilátott, hogy házat építsen. Hozott a közeli dzsungelból egy halom bambuszrudat, aztán liánokkal és indákkal erős ketreccé kötözte össze. Az esőcseppek egyre sűrűbben estek. A tigris bizalmatlansága már teljesen elszállt. A földműves utasítására belebújt a kész ketrecbe, s várta, hogy a víz emelkedjen. Ekkor a földműves hirtelen rácsukta a ketrec ajtaját, fogott egy hosszú bambuszrudat,és beledöfte a tigris oldalába, de úgy, hogy a vér nyomban kiserkent belőle. A tigris úgy üvöltött, mint akinek ütött az utolsó órája. Mindent csinált: üvöltött, fogait csikorgatta, még a pofája is habzott a dühtől és a fájdalomtól. Üvöltése még a bivalyt is megindította. Veszett ugrálásától a ketrec bambuszrúdjai meghajoltak, sebei véreztek, orcáján könnyek csorogtak, s a ketrecből kifröccsenő vér eláztatta a földműves ruháját is. De ekkor már a földműves is megsajnálta, s egy utolsó nagy ütéssel kinyitotta előtte az ajtót. Még sohasem látott olyan hatalmas ugrást, mint amilyennel a tigris belevetette magát a dzsungelbe. Ettől a naptól kezdve fél a tigris a földművestől. LENDVAY TIBOR fordítása * Mai NDK-beli író Gyurak Éva: A Piacon című ciklusból
