Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-09-24 / 38. szám
i * R itkaságnak számít, hogy egy író filmforgatókönyviróként múlja felül önmagát. Azok a toliforgatók, akik önálló alkotásokkal tartanak igényt a halhatatlanságra, legjobb ötleteiket. témáikat, novelláik és regényeik számára tartogatják, s nem hajlandók azokat filmszüzsékre fecsérelni. Nem csoda, hisz a film kollektív alkotás. kapcsolatát, azt állítva, hogy a Zavattini forgatókönyveiből készült filmeknek talán az író az igazi alkotója. Kétségtelen, hogy a filmvilágban szinte példa nélküli volt az a nézetazonosság, ami ezt az alkotópárost egy közös cél megvalósítása érdekében összefűzte Éppen művészi és politikai törekvéseik, látásmódjuk, életfelfogásuk tökéletes szinkronja eredményezte csodálatos müveiket, s azért meddő dolog lenne azon vitatkozni, kettőjük közül melyikük járult hozzá nagyobb mértékben a sikerhez. Za- vattini, a neorealizmus egyik elméleti megalapozója így vallott céljairól: ,, Mindaz, ami körülöttünk történik, gyakran még az utcán megeső tagba- nálisabb dolog is, fontos emberi és társadalmi jelentőségű. Mindig az emberi és társadalmi lét követelményei lesznek a legfontosabbak számomra, elsősorban ezek határozzák meg cselekedeteimet. Mindig és mindenekelőtt kortárs akarok lenni, éspedig azért, mert a film csak abban az esetben jut el a művészi kifejezés és az egyetemes emberi és társadalmi mondanivaló színvonalára, ha kora eseményeinek, kollektív drámáinak jelentését ragadja meg. “ Szinte ugyanezt fogalmazta meg De Sica is egyik interjújában: ,, . . .az én célom, tetten érni a drámait a mindennapi helyzetekben, a csodálatost a sokak által elkoptatottnak tartott kis, sőt legapróbb eseményekben.“ „...tetten érni a drámait“ CESARE ZAVATTINI NYOLCVANÉVES amelynek sikerét rengeteg tényező befolyásolja. Az alapjául szolgáló történet, legyen bár a legzseniálisabb, elsikkadhat egy gyenge rendező kezében. Cesare Zavattini író és filmforgatókönyvíró. Ebből fakad az olasz irodalmi életben betöltött szerepének különös kettőssége. Az irodalmi lexikonok inkább filmíróként emlegetik, a film- történeti enciklopédiák pedig több helyet szentelnek a Zavattini-szüzsék megvalósítóinak, mint magának a forgatókönyvirónak. önálló irodalmi alkotásai - elsősorban novellái - filmvászonra kívánkozó epizódok, számos forgatókönyvét olvasva pedig az az érzésünk támad, hogy az elmondottaknál jóval többet tud alakjairól, annyit, hogy abból már egy hosszú regényre is futná. Egyik legmegrendi- több történetének, a Biciklitolvajoknak az alapgondolatát Luigi Bartolini egyik regényéből merítette. Aki olvasta Bartolini humoros hangvételű könyvét, aligha ismerne rá Vittorio de Sica tragikus, szívbe markoló filmjére. De Sica, a kiváló olasz rendező, akivel Zavattini 1943 óta működött együtt, s legsikeresebb filmjeinek forgatókönyvírója volt, meghatározó szerepet játszott munkásságában. A kritikusok gyakran feszegették kettőjük Zavattini novelláit és forgatókönyveit gyakran vádolták eseménytelen- séggel. Bizonyos, hogy költői erejüket képtelen visszaadni a tartalmi leírás. Ráadásul van bennük valami kaleidoszkópszerű - megannyi jellemző részletből, apróságból épülnek szerves egységgé. Legmegragadóbb bennük az író látásmódjának frissessége. A művész gyermeki módon rácsodálkozik a megszokottra, s az új megvilágításba helyezve, egyszerinek és különösnek hat. írásaiban hatásosan keveredik a líra és a groteszk humor, ez adja érdekes fanyarságukat. Megható gyengédséggel tudott mesélni az elesettek, nincstelenek életéről. De ha csak erre lett volna képes, nem lett volna annyira népszerűtlen bizonyos politikai körökben, s nem támadta volna annyit a jobboldali sajtó. Valamennyi történetére jellemző az, amit a szerző a Biciklitolvajokkal kapcsolatosan mondott: ,, Olyan történetet kerestünk, amely mindössze annyit mond el, hogy egy ember él, eszik, dolgozik, iszik, s amelyben mindez csodálatos képpé alakul, és bátorító példává lesz.“ VOJTEK KATALIN csoomm?) PRÁGAI TALÁLKOZÁS YVETA KORNOVÁVAL Talán éjjel, amikor kiszállt a kocsiból, akkor láttuk őt először mosolyogni. De az a mosoly sem volt igazi. Szemében akkor is feloldhatatlan szomorúság bújkált. Másnap aztán teljesen kipakolt. Mindent elmondott magáról. Még a legutolsó kártyáját is felfedte.- Huszonegy éves fejjel azt kell mondanom, hogy magányos vagyok. Lehet, bennem a hiba, de a szüleim is úgy neveltek, hogy a lehető legtöbbet legyek egyedül. Nem sokat törődtek velem. Olyanra, hogy megkérdezték volna, hányasra feleltem, vagy milyen a bizonyítványom, nem is emlékszem. Tényleg nem. Ha bajban voltam, a szomszédba szaladtam. De az is ritkán fordult elő. A játékért sosem harcoltam. Ha elvették tőlem, hát elvették. Beültem a sarokba és vártam, hogy visszaadják. Tízéves lehettem, amikor apám úgy döntött, hogy bead egy nyelviskolába. Ezzel aztán még nagyobb önállóságra késztetett. Mert akkor már zongorázni tanultam és úszni jártam. Hogy egyik sem izgatott, az sem apámat, se anyámat nem érdekelte. Mennem kellett. És az sem volt baj, hogy este tíz után jártam hazá. Az a fontos, hogy többet fogok tudni, mint mások, mondták. Hogy hol jártam, kik a barátaim, az mindegy volt nekik. Dolgozni jártak és mást sem hallottam tőlük, csak azt, hogy holtfáradtak. Apám pincér volt, most már nyugdíjas, anyám még ma is diszpécser. Szóval magamra maradtam. Annak ellenére, hogy négyen vagyunk testvérek. Igen, mindig is Jirka volt a család szeme fénye. A másik bátyám és a nővérem táncosok. Sokáig ugyanaz a lemez forgott nálunk: „látod, ők elértek valamit az életben, de te. ..“ Éveken át én voltam a családban a fekete bárány. De azon kívül, hogy utálom a szoknyát, nem sokat tudott rólam az anyám. Persze az önállóságnak is megvan a jó oldala. Teljesen független az ember és nincs ráutalva mások tanácsaira. A kamaszkor aztán egy csapásra véget vetett a zárkózottságomnak. Focizni jártam és ugyanolyan bolondos ötletekkel álltam elő, mint a többiek. Húsz fiú között én voltam az egyedüli lány. Pontosan tizenöt éves voltam, amikor találkoztam valakivel. Azt hittem, az a szerelem egy életre szól. Felnőttként viselkedtem, csak éppen gyerek voltam még. És a valaki egy szép napon lelépett. Megint egyedül maradtam. De akkor már nem tudtarh visszamenni a fiúkhoz. Nem érdekeltek. Félrevonultam és sírtam. Otthon senkinek sem jutott eszébe megkérdezni, mi bajom. Akkor már konzervatóriumba jártam és javában filmeztem, de szívből nevetni, azt nem tudtam. És azóta sem tudok. Nem megy. Nem és nem. Az első filmszerepre tízévesen választottak ki, csak úgy véletlenül. Otthon semmit se szóltak, de láttam rajtuk, hogy erre vártak. Hogy végre olyan valamit csinálok, amire büszkék lehetnek. A suliban viszont úgy néztek rám, mint valami csodabogárra. Kinyúlt szvetterben, kopott nadrágban jártam, amikor mindenki azt várta tőlem, hogy más legyek, mint voltam. Zavarta őket, hogy semmit sem tudnak rólam. Hogy nem beszélek. Hogy nem tartok beszámolót egy-egy forgatásról. A konzervatórium színészképzőjében már csak a munka érdekelt. ,,én voltam a fekete bárány“ (Jirí Kucera felvétele) Másra oda se figyeltem. Eddig tizenkét film főszerepét játszottam el. Ott voltam a Csúszás- veszélyben, a Tükröződésben, a Libuskákban, a Málnakoktéban, de a többiben is mai, tanácstalan bakfisokat vagy bajba jutott huszonéveseket formáltam meg. A legtöbbjük tapasztalatlan volt, de már gyereket várt, közben nem tudta eldönteni, mit tegyen, kinek szóljon hamarabb. Én a nagy ügyekből sosem csinálok gondot, azokban gyorsan dönteni tudok. Rajtam az apróságok hagynak nyomot Például az, ha érdemtelenül megbántanak. Olyankor egy világ dől össze bennem. Szerencsére, idejében rájöttem, hogy húszévesen ritkán kap jó szerepet az ember. A tengó- lengő bakfisokból meg elegem van. Inkább várok néhány évet, amíg kinövök ebből a szerepkörből. Ezért is határoztam úgy, hogy addig kellékes leszek. Azóta rájöttem már, hogy ez a munka is felér egy iskolával. Itt sok mindent megtanulhatok, hiszen hallom a rendezőt, figyelem az operatőrt, lesem a színészeket. És közben én is dolgozom. Szerelek, kalapálok, cipekedek. És ezzel egyidejűleg az is rám ragad. hogy melyik korban hogyan éltek, hogyan öltözködtek az emberek, mivel harcoltak, hogyan terítették meg az asztalt, röviden minden film más világot jelent. A hét öt napját reggeltől estig a forgatáson töltöm. Csak szombaton és vasárnap vagyok otthon. Ilyenkor nagyokat alszom és élvezem a csendet. Apám és anyám meg ott ülnek a tévé előtt; mogyoróznak és boldogok, hogy felneveltek négy gyereket. Aztán hétfőn minden kezdődik elölről. Nyakamba akasztom a kulcsokat, az ollót, ezt a kis rézkolompot és már csak a munkának élek. Ja, és várom a nagy lehetőséget. Tudom, érzem, hogy nem sokáig várat már magára. SZABÓ G. LÁSZLÓ J % V álasztékban nem volt hiány. A jugoszláv játékfilmek hagyományos - immár huszonkilencedik - nemzeti fesztiválján harminc versenyeimből tizenhét napjaink kérdéseivel foglalkozott. A versenyművek műfaji gazdagságára sem lehetett panasz. Bemutattak történelmi drámákat, kalandos partizánfilmeket, melodrámákat, mai tárgyú vígjátékokat, életképeket, gyermekfilmet, köznapi történeteket. A műfaji palettáról tulajdonképpen csak a zenés- és rövidfilm hiányzott. És mégis. .. Pula vendégei az idén némi csalódással távoztak a fesztiválról. Tény, hogy ebben az évben a nemzetközi rangot kivívott jugoszláv rendezők sorából az olyan nagyságok, mint például Alekszander Petrovics, Vetroszlev Mimica, a prágai FAMU-n végzett Lordan Zafranovics, Gorán Paszkalje- vics, vagy a „régebbiek“ közül Purisa Djordjevícs, Frane Stiglic, Zsika Mitrovics, Veljko Bulajics nem szerepeltek alkotásaikkal a fesztiválon, s ez már önmagában olyan űr, amelyet igen nehéz betölteni. De az is tény, hogy a korábbi évek művészi eredményeihez, színvonalához és vívmányaihoz képest (s gyakran önmaguk korábbi műveihez mérve is) a benevezettek és jelenlévők még így is csalódást okoztak. A filmek túlnyomó többségét a képi elemek elhanyagolása, a rádiójatékszerú dialógusokra építés, gyenge színészvezetés és helyzet-feldolgozás jellemezte. Csak néhány filmben csapta meg a nézőt a filmszerű látásmód, a film-ábrázolás szele. E filmek közül is kiemelkedett Goran Markovics mai tárgyú katasztrófa-filmje, a Fekete himlő. A fantázia szülte történet egy karanténná nyilvánított kórház köznapi életét mutatja be a maga típusaival, drámáival, örömeivel és bánataival. Jó fényképezés, ügyes dialógusok, fordulatos képi ábrázolásmód jellemzi e müvet. Szép film a szarajevói Mirza Idrizovics A birsalma illata cimü alkotása, mely epikus történetben meséli el a náci-ellenes ellenállás kibontakozását a látszólag csakis befelé élő mohamedán GYÉR TAPSOK AZ ARÉNÁBAN PULA ’82 házakban. Darko Bajics Elő adás című munkája egy fiatal rendező nem hibátlan, de sikeres bemutatkozása. A fiatal nemzedék problémáit mutatja be és felvillantja azokat a korlátokat, melyek akadályozzák előrejutásukat munkahelyeiken. Szívesen nézte a közönség Zsivko Nikolics a bratisla- vai-kolibai stúdió művészeinek közösen készített alkotását, a Goluzsa úr halálát. Egy jelentéktelen könyvelő egy kisvárosba érkezik szabadságra, ahol az unalom, a kíváncsiság, a kegyetlenség nyomban „érdekes embert" csinál belőle. A kisvárosi társadalom játszani kezd Goluzsa úrral. Amikor azonban a „jövevény“ meghódítja a város gyönyörű és „meghódíthatatlannak“ tartott fiatal özvegyét, ellene fordulnak, halálba kergetik. Az olasz tragikomédiák stílusában forgatott abszurd történetet Ljubisa Szamar- dzics kitűnő játéka avatja igazán figyelemreméltóvá. (Sza- mardzics egyébként még négy filmben szerepelt és a legjobb férfi színésznek járó Arany Arénát is elnyerte.) A versenyfilmek közül a legnagyobb elismerést és sikert, a legjobb rendezés Arany Arénájának elnyerésével (a fődijat a pulai fesztiválok huszonkilenc éves történetében először nem adták ki) Misa Radivojevics aratta Úgy élni, mint a többiek című filmjével. Ez a mű egy vidékről felkerült fiatal belgrádi zeneakademista útkereséseit, harcait mutatja be, akinek meg kell tanulnia, hogy a zene területén sem könnyű „megváltani“ a világot. Figyelemreméltó mű volt még Miroszlav Mikuljan Élni akarok című alkotása, mely problémaérzékenyen mutatja a falusi szövetkezetek továbbfejlődési szándékaival járó nehézségeket, gondokat és - sikereket. Pulában a fesztivál utolsó napjaiban mindenki már a jövő évi, jubileumi (harmadik) fesztiválról beszélt. ,,1983- ban kimondottan nagy fesztiválunk lesz - mondta dr. Martin Bizjak, a pulai fesztivál igazgatója. - Akkor az idén távolmaradt ..nevek" hírességek is jelen lesznek “ A jugoszláv film barátai csak remélhetik, hogy az Ígéretekből valóság, s a jövő éviből az ideinél lényegesen jobb fesztivál lesz. FENYVES GYÖRGY ÚJ szú 14 1982. IX. 24. *r
