Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-09-10 / 36. szám
E gy amerikai szociológus, Ch. W. Mils már a hatvanas évek elején ,, Hatalmi elit“ című könyvében arra figyelmeztetett, hogy az Egyesült Államokat a militarizmus és a militarista filozófia önkényuralma fenyegeti, amely a korlátolt nacionalista erkölccsel együtt hamis elképzelést kényszerít az emberekre napjaink világáról. A Reagan-kormány- zat tetteiben ez a veszély valósággá is vált: hiszen a kormány militarista célokra évente négy- sőt ötszörösét fordítja annak az összegnek, melyet a korábbi kormányzatok a hatvanas évek derekán fegyverkezésre kiadtak. A mostani washingtoni vezetés ugyanakkor minden világtáj felé meghirdette az Egyesült Államok befolyásának és korábbi hatalma visszaállításának nagyszabású programját, amely azzal a „joggal“ ruházza fel az USA-t, hogy az amerikai érdekek védelmében beavatkozzon bárhol a világon - és mindezt elsősorban a béke nevében. „Keresd a békét, tégy meg mindent érte“ - idézte az amerikai elnök a zsoltárok könyvét a bonni parlamentben júliusban elhangzott beszédében, és patetikusan hozzáfűzte: „Ezen az elven alapul egész külpolitikánk. A mi diplomáciánk legfennköltebb célja az a nehéz és türelmet igénylő feladat, hogy ellenfeleinket rávezessük a béke ösvényére...“ Szinte hihetetlennek tűnik, de ezeket a szavakat valóban az Egyesült Államok háború utáni történelme egyik legreakci- ósabb kormányzatának vezetője ejtette ki, olyan országé, amelynek fegyveres erői a Korea és Vietnam elleni agresszív háborúkban, a latin-amerikai és a közel-, valamint közép-keleti gyarmatosító és neokolonialista intervenciókban is részt vettek; az az elnök, aki nyíltan támogatja a legreakciósabb fasiszta és diktátorrendszereket Chilében, Salvadorban, Guatemalában, valamint a dél-afrikai fajüldözőket, az az elnök, akinek diplomatája az ENSZ-ben egyedül szavazott az izraeli agresszor libanoni távozását követelő határozat ellen. Az amerikai elnöknek a „washingtoni diplomácia legfennköltebb" céljára való apellálása azonban osztályszempontból rendkívül elhatárolt logikájú. Ez nemcsak kül-, hanem belpolitikai értelemben is az amerikai imperializmus legreakciósabb, legagresszívabb és legkonzervatívabb képviselőjének a logikája, ugyanúgy katonai, gazdasági és ideológiai szempontból is. Reagan már választási kampánya során tanácsadóival arra törekedett, hogy megszabadítsa az amerikai nemzetet az ún. vietnami komplexustól azzal az állítással, hogy az USA történelmében leghosszabb ideig tartó agresszív háborúnak nem a vezetése volt hiba, hanem az elvesztése. Azt ígérte, annyira megerősíti az USA hatalmi helyzetét, hogy Vietnamhoz hasonló vereségek ne ismétlődhessenek meg. Később elnökként, Reagan is nyíltan hangoztatta országának azt a „jogát“, hogy az amerikai érdekek védelmében bárhol beavatkozhasson. Mi tehát az imperialista diplomácia valódi célja, milyen „békeösvényre“ akarja rávezetni ellenfeleit? Az USA minden eszközzel egy olyan világ kialakítására törekszik, melyben az iparilag legfejlettebb tőkés országok kis csoportja - melyek gazdaságát túlnyomórészt a gyarmatosító és újgyarmatosító akciókból eredő óriási nyereségek idején fejlesztették - továbbra is büntetlenül szipolyozhassa ki a szó szoros értelmében Ázsia, Afrika és Latin-Amerika nemzeteit. Nem véletlen, hogy Reagan elnök nyugat-európai körútja során egy szót sem ejtett a néhány legfejlettebb tőkés ország és a majdnem százra tehető fejlődő ország között mutatkozó mély szakadékról, azokról a fejlődő országokról, melyekben ENSZ-statísztika szerint 60 millió rosszul táplált ember él, másfél milliárd ember nem részesül megfelelő orvosi ellátásban és 250 millió gyermek nem jár iskolába. És mindez az imperialista gyarmati korszak áldatlan öröksége, azé a korszaké, amelyben az afrikai brit gyarmatokról, minden száz Afrikában kitermelt értékből 92 font sterling Angliába vándorolt, és csak 8 maradt munkabérként az őslakos dolgozó lakosságnál. Annak az időszaknak, amikor a latin- amerikai ültetvényeken befektetett amerikai töke évente tíz, sőt hússzoros nyereséget hozott. A leggazdagabb amerikaiak egész nemzedékének több évtizeden át különleges adót kellene fizetnie a latin-amerikai népeknek azért, hogy azok elérhessék az USA ipari és kulturális fejlettségi fokát. Ez azonban csak a régi adósságok törlesztése lenne. Reagan elnök azonban hallani sem akar az új, igazságos világgazdasági rendről, amely lehetővé tenné, hogy a fejlődő országok részben leküzdjék az ipari elmaradottságot, nyomort és írástudatlanságot, de arról sem, hogy a felszabadult népek az amerikai monopóliumoktól független politikát folytassanak, és gazdaságukat is függetlenítsék az imperialista társaságoktól. Sőt, az elnök szerint a függetlenségükért harcolók „terroristák“: Salvadorban, Guatemalában, Namíbiában, Szomáliában, avagy Libanonban, tehát mindenütt, ahol küzdelmük veszélyezteti az imperialista kiváltságokat és érdekeket. „Mindannyiunknak azon kell munkálkodnunk, hogy elfojtsuk a terrorizmust“, győzködte Reagan elnök a brit parlamenti képviselőket westminsteri beszédében. Az amerikai nép függetlenségéért vívott küzdelem élharcosai ebben a pillanatban talán a sírjukban is megfordultak! Hiszen saját vérükkel írták az Amerikai Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozatának ma is időszerű szavait: „Amikor az ugyanazt a célt követő hosszan tartó jogfosz- tottság és elnyomás arra a szándékra vall, hogy a népet despoták jármába fogják, akkoTá népnek joga van arra, sőt kötelessége, hogy az ilyen kormányt megdöntse, és gondoskodjon jövendő biztonságának új őrzőjéről“. A történelmi paradoxonnak. most időszerű folytatása van. Reagan szerint le- igázott és elnyomott nemzet nem Chile, Salvador, Palesztina, illetve több tucat más fejlődő ország népe, ahol az imperializmus új gyarmatosító politikájával tartósítja a nyomort és az írástudatlanságot; ezért az említett országok nemzeti felszabadító erőinek nem áll jogában az amerikai vagy más külföldi tőkések „terrorizálása“, akik békében akarják élvezni a „békés rabszolgák“ munkájának gyümölcseit. Reagan szemében különösen Kuba jelent szálkát, amely felszámolta a latifundiumokat, és azok között osztotta szét a földet, akik azt megművelik, felszámolta az írástudatlanságot, minden kubainak lehetőséget teremtett a művelődésre, elűzte a tengerparti szállodákból a „gazdag amerikai nagybácsikat“, és az egykor nyomorgó embereket küldte oda lakni, pihenni. A karibi szigetország éppen ezzel ösztönzi „a terrorizmust“ Latin- Amerika többi országaiban is zavarja a kapcsolatokat a „békés írástudatlan népek“ között, amelyeknek nincs más óhajuk, minthogy annak rendje-módia szerint beszolgáltassák munkájuk eredményét az északi „jó és bőkezű“ uraknak. Azonban a nemzeti és szociális felszabadulás, valamint a tényleges gazdasági függetlenség eszméje nem ismerhet ilyen tabukat - hiszen hozzájárult az etiópiai és afgán rezsimek felszámolásához - ott is fojtogató az írástudatlanság és elmaradottság, az ottani forradalom „szabad és demokratikus“ választások nélkül, a privilegizált rétegek kiváltságainak figyelmen kívül hagyásával cselekszik. Reagan úr szerint a dolgok megállapodott rendjére nem leselkednének ilyen veszélyek, ha nem lenne a Szovjetunió, amely mindezeknek a „terroristáknak“ és az írástudatlanság, a nyomor, az elmaradottság ellen küzdőknek segítséget nyújt. Az újabb imperialista katonai kalandok veszélye - elsősorban az amerikai imperializmusról van szó - azonban abban rejlik, hogy a legreakciósabb kormánykörök konzervatív jellegüknél fogva annyira összefonódtak a korábbi kizsákmányoló gazdasági és politikai rendszerrel, hogy képtelenek a történelem által már annyiszor beigazolódott törvényszerűség megértésére, melyet Leonyid Brezsnyev egy korábbi beszédében találóan így fogalmazott meg: „Nem létezik a világon olyan erő, amely visszafordíthatná a társadalmi előrehaladás feltartóztathatatlan folyamatát. Ott, ahol gyarmati rendszer folyik, lesz nemzeti felszabadító harc is. Ahol kizsákmányolás van, lesz a munka felszabadításáért vívott harc is. Ahol agresszió van, ott harc indul ellene. A néptömegek a világ megváltoztatására törekszenek és azt meg is fogják változtatni.“ JOSEF SEDLÁR (Tvorba) A BEKE AZ AMERIKAI DIPLOMÁCIA GÖRBE TÜKRÉBEN kJ szú 15 A ngliában az utóbbi időben hét ember vetett véget önkezével az életének. Az indok mindegyiknél azonos volt: nem jutottak munkához. Életük olyan mértékben megnehezedett, hogy már nem volt kitartásuk. Minden bizonnyal nem ők az egyedüli áldozatai a munkanélküliségnek, amely, mint az esetek is mutatják, képes az embereket az öngyilkosságba kergetni. Sokukról nem tudunk, akik tragédiája nem került a nyilvánosság elé. Heten azonban nemcsak eldobták életüket, hanem levelet is hagytak hátra, mielőtt eljutottak az utolsó lépésig. Itt van például az 55 esztendős Richard Jenkinson története. A General Electric Bradley-ben levő gyárában dolgozott negyven éven keresztül. Egy szép napon azt mondták nekik, hogy többé nem tartanak igényt szolgálataira. Nemcsak őt, hanem az üzemrész háromszáz munkását is az utcára tették, ahogy a munkában megöregedett Jenkin- sont. Otthon Jenkinson átvágta a saját torkát. A szakszervezet elnöke, Arthur Bruer kijelentette: Jenkinson halálában a társaság a bűnös. Amikor a gyárban elterjedt a híre az öngyilkosságnak, a munkások leállították gépeiket, hogy tisztelettel adózzanak annak az embernek az emléke előtt, akit a General Electric kergetett a halálba, és ily módon is tiltakozzanak a társaság módszerei ellen. Másik két ember, aki önmagával végzett: az egyik Allan Kelly, a másik William Snomden. Az egyik akkor emelt kezet magára, amikor felmondtak neki, a másik pedig akkor, amikor megértette, hogy tönkrement, mivel a munkanélküliség következményeként kisvállalata nem kapott megrendeléseket. A tizenhét esztendős Mike Garraty a vasúti hídról vetette le magát azt követően, hogy segédtechnikusi munkáját elvesztette és új álláshoz nem jutott. Az esetet vizsgáló nyomozó ezt mondotta: „Lelkiismeretes fiatalember volt, aki a gazdasági helyzet áldozata.“ Graham Redbrown és Seän Grant (mindketten 18 esztendősek) ugyancsak az öngyilkosságot választották: magukra zárták a gépkocsi ajtaját és a kipufogó gáz okozta halálukat. A következő búcsúlevelet hagyták hátra: „Ebben az országban lehetetlen munkát találni. Ezért fordul az ifjúság erőszakhoz és követ el bűncselekményeket. Nekünk bizonyára hosszú élet jutott volna osztályrészül. De az élet elvesztette minden értelmét. Sajnáljuk azokat akik tovább élnek.“ Ez év februáréban a 35 esztendős Gerard Neword a folyóba ugrott, mert sehol nem kapott munkát. Egy percig sem vitatható, hogy a felsorolt esetek szélsőségesek, a végső kétségbeesés sugallta őket. A konzervatív beállítottságú orvosi lap, a Medical Journal, az elmúlt esztendőben hetente jelentett meg cikkeket, amelyekben az orvosok arról számoltak be, milyen hatást gyakorol a munkanélküliség a betegekre, A rovat címe ez volt: A munkanélküliség az orvosi gyakorlatomban. A rovatban rengeteg olyan írás látott napvilágot, amely arról szólt, mennyire szenvednek az emberek a munkanélküliségtől, családok omlanak össze, sokan pedig nem hajlandók betegállományba menni, bármennyire is indokolná állapotuk, mivel attól tartanak, hogy távollétükben elvesztik az állásukat. így például dr. Tanner South-Shieltsből rámutatott arra, hogy a munkanélküliség nemcsak a stressz állapotába juttatja pácienseit, hanem olyan lelkiállapothoz is vezet, amelyben az ember elveszti a bizalmát saját erejében, képességeiben. Jó néhány szívbeteg ember arra akarta rábeszélni, hogy írja ki őt a betegállományból, mert fennforog a veszélye annak, hogy gyógyulása ideje alatt elveszítheti az állását. Az egészségügyi minisztérium jelentése arról szól, hogy a munkahely elvesztésétől való beteges félelem arra ösztönzi az embereket, hogy még akkor is dolgozni menjenek, amikor jószerivel a kórházi betegágyon kellene feküdniük. Tavaly februárban a londoni büntetőbíróság egyik bírája azt közölte, hogy egy munkanélküli az emberölésig jutott el. A bíró szerint Albert Kettlis, az egykori fémmunkás, a „tisztességes és becsületes ember“, annyira kifordult önmagából, hogy megölte állandóan veszekedő feleségét, mivel képtelen volt elviselni a rendszeres összeszólalkozá- sokat. Életfogytiglani börtönbüntetést kapott. A munkanélküliek élete nem mindig fullad tragédiába, ám mindig ingerült a társadalommal szemben, amelyben él. David Donnisohn, a munkanélküliekkel foglalkozó, egykori állami hivatalnok ezt írja Politika és nyomor című könyvében: Ha a munkáspárti és a konzervatív kormányok nem tesznek konstruktív lépéseket a munkanélküliek foglalkoztatásának biztosítására, akkor ók a felelősek az utcai gyújtogatásokért, a társadalom normális szintjének hanyatlásáért, és nem valamiféle „főkolomposok“, akiket a kormányok bűnbakokként akarnak a tömegek elé vetni... A helyzet mindaddig nem változik, amíg a munkanélküliek nem kényszerítik a kormányt arra, hogy komolyan foglalkozzon a munkanélküliség kérdésével. Az iskolai tanárok nemzeti egyesületének éves konferenciáján Graham Tarrel kijelentette: „A mai munka nélküli fiatalok nem esnek kétségbe, mint azelőtt, hanem harcba indulnak a jogaikért.“ A munka nélküli ifjúság helyzete azzal is súlyosbodik, hogy Angliában sok olyan hagyományosan ipari város van, amelyekben a munkanélküliség eléri a harminc százalékot. Az elmúlt esztendőben a kormány munkaügyi hivatala olyan prognózist állított össze, amelyben jelezte: 1982-ben a 18. évet elért fiatalok 3 százaléka munka nélkül marad. Ez a szám 1984-ig eléri a 67 százalékot. Voltaképpen ez azt jelenti, hogy a fiatalságot megfosztják attól a lehetőségtől, hogy szakképzett munkaerővé váljon. Nincsenek jobb helyzetben az egyetemi hallgatók sem: a végzett fiatal szakemberek húsz százaléka nem kap munkát. Munka nélkül maradnak az orvosok is. Az elmúlt esztendőben 400 orvosnak nem volt állása. Az angol kórházigazgatóság vezetője, Mike Love kijelentette: „Amennyiben ez az állapot konzerválódik, akkor, véleményem szerint, két-három ezer orvosnak nem tudunk állandóan munkát biztosítani.“ Az emberek puszta számokká válnak, számokká, amelyek a munkanélküliség méreteit tükrözik, ezrek állnak sorban abban a reményben, hogy állandó munkához jussanak.' Nos, ez az eredménye annak a politikának, amely néhány esztendőre elvette a mukát hárommillió embertől. Úgy tűnik, ez az időszak ugyancsak hosszúnak és perspektívájában teljesen bizonytalannak ígérkezik. JAMES ALDRIDGE (APN) *» 982. IX. 10. Menekülés a munkanélküliség elől
