Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-09-10 / 36. szám
A Szlovák Nemzeti Színház idén hatvanharmadik évadát kezdi. Nem lesz ez könnyű időszak, mert a prózai társulattal együtt, amely feladatait otthonán, a Hviezdoslav Színházon kívül kell hogy ellássa, a színház többi együttese előtt is jelentős feladatok állnak. A Hviezdoslav Színház javításának ideje alatt is teljesítjük tervezett feladatainkat, és nem csökkentjük bemutatóink és előadásaink számát. Ez mindenekelőtt sűrített műsort eredményez; a Szlovák Nemzeti Színház más színpadain szét megteremtését adta feladatul, a minőség szüntelen javításával együtt. Tudatosítjuk, hogy mindazok a pozitívumok, amelyeket elértünk, csupán egyetlen lépcsőfokot jelentenek, s erről feljebb kell lépnünk. A szlovák színházkultúra reprezentatív együtteséhez méltatlan lenne, ha ezt a lépcsőfokot a lépcső pihenőjévé változtatnánk, amelyen nyugodtan szemlélődhetnénk és tekingethetnénk visszafelé, arra gondolva, milyen nagy utat tettünk még már. Munkánk alapja a dramaturgiai terv, a színház eszmei-művészeti orientációjának meghatározó eleme. Igyekeztünk, hogy az új évadban megteremtsük az eszmei-művészeti előrelépés feltételeit. Ahogy az egyén életében, a színházéban is kell, hogy legyen valami elsődleges. A mi őszinte erőfeszítéseink legnagyobbika, hogy megteremtsük a lehetőségét az eredeti drámai és zenei alkotások születésének. Az évad, amelybe most lépünk, még nem bizonyítja eléggé az ilyen irányba tett erőfeszítéseinket. Sok drámaíróval, íróval és zeneszerzővel együttműködünk, de közös munkánk eredményei még - sajnos - nem eléggé markánsan jelentkeznek. Ha igényes feltételeket érvényesítünk saját munkánkkal szemben, akkor ezeket az eredeti alkotásokkal szemben is érvényesítenünk kell. Meg vagyok győződve arról, hogy A CSELEKVŐ EMBERÉRT mindennapos üzemet, és póthelyszínek (Szakszervezetek Háza), tájolási lehetőségek keresését is jelenti. Hogy a nehéz üzemelési körülmények között is biztosítsuk színházunk feladatainak teljesítését, eszmei és művészeti eredményeit, a pártszervezet és a színház vezetősége politikai-szervezési tervezetet készített, amelyben benne foglaltatik minden társulat és szolgáltató részleg feladata, mozgósítja a színház művészeti és más alkotó közösségeit, figyelembe veszi az elmúlt időszak pozitívumait és hibáit, de mindenekelőtt a feladatokat, amelyek ebben az évadban várnak ránk. Van mihez kötődnünk. Nemcsak a tavalyi és azt megelőző évadok jelentős alkotásaira gondolok, amelyek az értékek, az igényesség szintjének normáit is jelentik, hanem mindenekelőtt a CSKP XVI. és az SZLKP legutóbbi kongresszusának határozataira, amelyeket a Szlovák Nemzeti Színház feltételeire lebontva meghatározónak, hosszú távon irányadónak tekintünk alkotómunkánkban és társadalmi kezdeményezéseinkben. Mindezeknek közös nevezője a magasabb szintű és minőségibb gondolkodásért, tevékenységért folytatott küzdelem. A színház pártszervezetének vezetősége, a szakszervezeti üzemi bizottság és a színház vezetésének közös dokumentumában, amely a kongresszusi anyagok alapján született, igyekeztünk eszmei-művészeti életünk, de politikai-szervezési elveink valamennyi összetevőjét összefoglalni, és mindezeket a párt kulturális politikájából eredő feladatokkal összhangba hozni. Ebben továbbá felhívjuk színházunk valamennyi dolgozójának a figyelmét arra, hogy milyen fontos az egyén saját munkájáért és az egész közösségért vállalt felelőssége. A CSKP XVI. kongresszusa értékelte színházművészetünk pozitív hozzájárulását a társadalmi tudat formálásához, és egyben szélesebb társadalmi hatást elérő színházművékezdeményezéseink gyümölcse beérik, és a következő évadban eredményekről adhatunk majd számot. A CSKP XVI. és az SZLKP legutóbbi kongresszusának határozatait, amelyeket össztársadalmi méretben kezdeményezésekre serkentő útmutatásként látunk, rendszeresen megtárgyaltuk intézményünk valamennyi szervezetében. A pártszervezet ülésein, a pártcsoportokban, a szakszervezet üzemi bizottságában a SZISZ- tagok körében foglalkoztunk a politikai és állampolgári felelősség kérdésével, amelyet minden művész vállalt. Hiszen azok a célkitűzések, amelyekről pártunk kongresszusai tanácskoztak, ugyanúgy érintik a termelékenységet, mint az emberi kapcsolatokat, a munkahelyi közösségek formálását, az ember személyiségének gazdagodását, a vezetés új módszereit, de ugyanígy a politikai és erkölcsi felelősségvállalást mindezek megvalósításáért. Vagyis; a gondolkodás és a tettek új minőségi változásához szükséges az új ember is, aki a döntő társadalmi feladatok és folyamatok megvalósításán fáradozik. Ebben a folyamatban akarunk még jelentősebb szerepet játszani, mint eddig, s ebben látom döntő értelmét küldetésünknek. Ha azt a szót halljuk, hogy minőség, a mi esetünkben a következőkre gondolunk: Mélyen hatni kortársaink gondolkodására, azzal a céllal, hogy képet alkosson önmagáról és a valóságról, s ennek nyomán még humánusabb, a társadalmi érdekekkel összhangban cselekvő emberré váljon. Ha ezek a célok világosak, akkor minden más a professzionális felkészültség és becsület kérdése. Meg vagyok győződve arról, hogy a Szlovák Nemzeti Színház művészeinek és dolgozóinak elhatározásaiból egyik sem hiányzik. S ugyanígy nem hiányoznak régebbi és közeli múltunk tettei sem, amelyek mindezeket igazolják. JÁN KÁKOŐ, a Szlovák Nemzeti Színház igazgatója ■Én a mai román színházról Constantin Mäciucä, a román színházi élet irányítója, a Szocialista Művelődés 9s Nevelés Tanácsa Színház-, Zene- és Képzőművészeti Főigazgatóságának helyettes vezetője, a kiváló elméleti szakember szerint ma a román kulturális élet legdinamikusabban fejlődő ága a színházművészet. Új, tehetséges rendező- és színészgeneráció jelentkezett az elmúlt években, s kiemelkedő előadások sorozatát hozta létre a fővárosban és vidéken egyaránt; e generáció és általában a román színházművészet problémaérzékenysége élénk - az újabb, ehhez kapcsolódó drámatermés pedig érdekes és jelentékeny. A közönség érdeklődése egészen rendkívüli az új bemutatók, események iránt. Nagy a vitaszellem, s fesztiválok, ankétok, szemináriumok egész rendszere működik már egy évtizede a fővárosban és egyes vidéki városokban. Meglepő, hogy ilyenek rendezésére még azok is igényt tartanak, akik (s ahol) saját színházzal nem is rendelkeznek. Egy újabb román drámaírócsoport - s ez nem életkor kérdése - erőteljesen képviseli az új gondolatokat, feladatokat. Ezek az írók egyetemes értékek létrehozására is képesek, s nagyon sajnálatos, hogy az újabb kori román drámairodalom e jeleseit - Dumitru Ra- du Popescut, Conrel Chiticet, Marin Sorescut, Radu F. Alexandra, Tudor Popescut, Dumitru Solomont, Alecandru Severt említette; mi ide soroljuk ót magát is - külföldön kevéssé ismerik és becsülik. A Nemzeti Színházban Ho- rea Popescu főrendezővel és B. Elvin irodalmi titkárral (a mi fogalmaink szerint művészeti főtitkárral) e társulat mai gondjairól beszélgettünk. Ismeretes, hogy az együttes munkáját az egyik legmodernebb szellemű és ízlésű román színművész, Radu Beligan irányítása, játéka, neve fémjelzi. Színészgárdája hallatlanul sokoldalú. Teret engednek itt a legmodernebb törekvéseknek is. Ám Elvin szerint is a Nemzeti Színház változatlanul egyes kritikák pergőtüzében folytatja tevékenységét, bírálói megmerevedést, új konzervativizmust stb. emlegetnek. A közönség azonban szereti előadásaikat, s nem sokat törődik e kritikákkal. Egybehangzó vélemények szerint ma a Teatrul Mic (Kis Színház) Bukarest legeredetibb, legfiatalosabb szellemű és legizgalmasabb színháza. Jelentékeny tehetségű rendezők - mint Catalina Buzoianu és Olga Tudorache vagy legújabban Silviau Purcrete - kiemelkedő értékű produkciók sorát hozták létre a tehetséges, átszervezett, sok új és fiatal színészt foglalkoztató társulattal. Munkájuk hátteréről, mozgatóeröiről faggatjuk Dinu Sararu igazgatót. A harc nem volt könnyű a felemelkedésért - a Teatrul Micnek volt már a hatvanas évek második felében egy fénykora mert Sararu a munkát azzal kezdte, hogy többet követelt: teljes odaadást, pontosságot, szövegtudást, mühelyszellemet. Az igazgató a sok energia, gondolat, terv megvalósítása során egy új előadótermet is szerzett a társulatnak: ez az úgynevezett Teatrul Foarte Mic, a Nagyon Kicsi Színház, a Nemzeti Színház háta mögött, egy hajdani üzletház emeletén. A körülbelül kilencven férőhelyes színházban a nézők a játéktér körül ülnek. Monodrámákat, kamaradarabokat játszanak itt, laboratóriumi színházként, végsőkig analizálva a játék mindenfajta elemét, összetevőjét. így hetente tizenkét-ti- zennégy előadást is tarthatnak. Évente kilenc bemutatójuk van, de ez sok, mert az eseménye, figurája, egyenruhája, öltözete kavargó ebben az előadásban, s talán még a vietnami háborúra is találunk benne utalást. A Teatrul B’u- landrában Dumitru Radu Popescu Mormintul calarefului avar (Avar lovas sírja) című darabjának előadására voltunk kíváncsiak. A mű magyar fordítása a közelmúltban vált ismertté a Színház közreadása révén, s nem vitás, hogy az egyik legkomolyabb közép-ke- let-európai parasztdráma-kí- sérletröl van szó. Az Avar lovas sírja - kellő bölcsességgel, távolságtartással - több évtizedet fog át egy erdélyi falu huszadik századi történetéből; megkapó Dumitru Radu Popescu fájdalmának (a történt torzulások, szenvedésele miatt) és humorának (azért mégiscsak küzdöttünk, éltünk, előrébb jutottunk) ötvözte. Van valami humoros és végső bölcsességet eláruló célzás a címmel és a háttérrel arra, hogy no lám, még avarok is éltek itt hajdan, de a lényeg minden eredet- és birtoklásmondán, elméleten túl, hogy itt is a nép harcol, épít és szenved. Horia Lovinescu Jocul viejti sí al mortii i desertul de cenusca (Élet és halál játéka a hamusielőadások nagyon népszerűek, sokáig futhatnak, s ezért a bemutatók számát csökkenteni fogják. A bukaresti színházi élet egyik friss szenzációja - megtekintéséért a diákok, színházrajongók képesek éjszaka hálózsákokkal felszerelve megkezdeni a sorbanállást a Teatrul Mic pénztára előtt - a híres mű, Az ördög és a Jóisten előadása. Silviu Purcárete rendező Adriane Leonescu kitűnő díszleteinek és jelmezeinek segítségével az egész cselekményt századunkban játszatja el, tehát Göt? lázadását a Jóisten ellen, majd a Jó gyakorlását, végül a parasztsereg vezérletét, hogy aztán végső tanulságul itt is maradjon az addigi (eddigi) értékrend válságának felismerése, egyfajta lázadás az abszolút értékrend béklyói ellen, mert „többé nem menekülhetünk az emberek elől“. A század Európájának, Közép-Kelet-Európájának sok A bukaresti Not- tara Színház játssza Horia Lovinescu és Dán Micu átdolgozásában Dosztojevszkij Karamazov testvérek című regényéből készült színművet. A képen Horatiu Malaele és Ale- xandru Répán a darab egyik jelenetében. (Foto: N. Svaico) vatagban) című drámája - az ismert Dán Micu rendezésében - a Nottara Színház nem is olyan új előadásában látható. Égy elképzelt atomháború után játszódik a történet, amolyan Káin és Ábel-parafrázis- ként. A sok költő vagy filozofikus elmélyültségü darabjáról ismert jeles szerző minden valószínűség szerint azt kívánja mondani ezzel a félelmetes „kikalapált“ drámával, hogy áldozat, tisztaság, egyfajta örök (?) emberi értékrend nélkül soha nem lehet létezni. A román — bukaresti - színházi élet tehát valóban és újból emelkedőben van. Figyelmünket az új rendezögárda, egy nemzetközi mércével is mérhető produkciósorozat, a rohamosan terjedő, újabb generációkhoz kapcsolódó expresz- szív realista stílus a közelmúltban csökkent érdeklődéssel ellentétben egyre jobban megérdemli. BÖGEL JÓZSEF M int a tolvajok, lopakodnak..., de nekik ajtót nyitnak, majd fel is állnak, az emberek, amerre elvonulnak. Suttogások, széknyikorgás, mozdulatokba sűrített indulat. Egyszer felvinném őket a színpadra, hogy a függöny mögül figyeljék a magukhoz hasonlókat. így érezzék meg, mit jelent a színészeknek a figyelmében megzavart nézőtér, a szellemi energiák kisülése után ózonként születő kapcsolat beszennyezése. Játéktér és nézőtér kapcsolatát sokszor az utóbbi vendégei zavarják meg. Olykor társaik is akadnak. Cukorkák papírjaival matatók, cselekményt kommentálók; családi vitáikat a színházba is magukkal hozók. Lehetetlen észre nem venni őket, annyiszor megpróbáltam nem rájuk figyelni, hanem arra, ami a színpadon történik. A vastag szőnyegen is lábujjhegyen járnak. Azt hiszik, így nem veszik észre őket, így kevésbé feltűnő. Vannak notórius későn jövők. Tudok falvakat, ahol a MATESZ nem kezdheti el előadásait mindaddig, amíg az előjogokat élvezők - késve - meg nem érkeznek, olykor tucatnyian. Amíg nem ülnek a nézőtéren, kár lenne elkezdeni; ők bizonyos, hogy eljönnek, s ha már megvették a jegyüket, joguk van bemenni a nézőtérre még a kezdés után is. így inkább tíz percet késik az előadás, de mindenki elégedett lesz... Mai napig nem tudtam megfejteni, hogy jobb helyeken minek függesztik ki a színháztermek ajtajára: „Az előadás megkezdése után, csak a szünetben engedjük be a későnjövöket“? Gondolom azért, mert be kellene tartani. Még mielőtt ezt a figyelmeztetést végre érvényesítenék, nekünk, nézőknek kellene valamilyen módon kiközösíteni a későnjövöket, a cukorkát rágcsálókat, a beszélgetőket... Hogy kevesen maradnának a nézöté- ren? - Akkor nincs más hátra, mint elindulni tíz perccel korábban, a cukorkát a szünetben megenni, a családi nézeteltéréseket pedig inkább tisztáznunk a tévé előtt, mert annak úgyis mindegy. Már ma elkezdhetjük. (d-n) ÚJ SZÓ 14 1982. IX. 10.
