Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-08-20 / 33. szám
Beszédes szürke arccal meredi a visz- szapillantó tükörben hátráló tájra, minduntalan kiköpött a lehúzott ablakon, s a rothadás szaga időtlen dolgokról szakította föl benne a leplet.- Beszédes - hallotta suhanckori hangját.- Ne papoljon! - reccsent beléje a füle töve is...- A nevem, na, Beszédes... Az öreg megcsúszott a kocsiülésen, fölriadt, s rátalált az előbbi jelenetre. - Mi az egyenlőség? - kapcsolta gondolatát a régi történethez és így okosította magát: Ott bomlik meg, ahol azt már ketten értelmezik - közben egyre sűrűbben, de suttyomban, a sofőrködő gyerekre pis- lantott, s érezte, mint a veszedelmet, hogy a gyerekkel van valami.- Ha egyszer csak úgy túlélhetném magamat - buggyant ki végre Gézácská- ból a hófehér kívánalom -, csak úgy, minden nélkül, tiszta... Beszédes szoborként meredt a legényember fölé. „Nagy marha vagy“ - szólt is volna, de csak szemével csapott. A lehúzott ablakon át a szélbe markolt, s Gé- zácska orra alá tolta csontos kézfejét:- A kincsed! - s macskapofonnal az arcába suhintott. A kis teherkocsi nyöszörögve torpant meg.- Istened ne legyen - ordított fel az öreg.- Mert a jó fiú Beszédesnek - kántálta Gézácska ördögi nyugalommal -, az ellenfele vadnyugaton szülessen. Igaz-e? Szenvedélyesen taposott rá a gázpedálra, a kocsi után por- és füstoszlop tört az égnek, talán az állat vágtat ily eszeveszetten, ha ösztönei á szabadság vágyában égnek.- A Coki! - figyelmeztette a legényt az öreg. - Mondom, istened ne legyen, a Coki!- Azt persze nem mondaná: Gézácska. — Beszédes éleset sercintett. - Mondd- csapott markával, mintegy kiengesztelő, bocsánatkérő szándékkal a fiú combjára -, nem próbálhatnád meg máskor túlélni magadat? Az ifjabb Beszédes konok gondolattal továbbra is meggyőző, s elszánt kormánymozdulatokkal egyenesítgette a kanyarokat, s hátul a kétszázkilós Coki részegen, tántorogva nyögött.- Jómagam már nem nagy reménnyel nézhetnék elébe - idegeskedett a kereskedő és mindenes az esztelen rohanás láttán, s dühösen fintorgott a tükörbe, mikor gyakran visszajáró jelenségként sejtelmes hangokat hallott: „Na, agyonfoltozott vén bárka“ - magasságos prófécia - hüledezett magában Beszédes - a nadrágos asszony!,“ ... úgy, úgy te bárkák csúfja, most csak viszket?“ Nagyot rezzent Beszédes és Gézácska tekintetét kereste, ám az ábrándosán rohant a szaladó, viharvert kocsi előtt, átsurrant a Kis-Duna partjának vén fái közt, s már messziről észrevette a cölöp- hidat.- Mit vétett neked ez a jóságos anya- földecske - ágált újból Beszédes -, hogy lépteiddel még egyszer mocskolnád? A fiú karján lanyhán lötyögtek az izom- kötegek, unott mozdulattal kereste elő szalmatörekes zsebéből a gyufát és a cigarettát. Az öreg szempillantása kétség- beesetten csüngött a kormányon és hogy sírhatnékja támadt, arról se föld, se ég nem tudott.- Városok - sóhajtott fel két mély szippantás közt a fiú -, városok, meg a széles világ. Az ám, Nagyfónök, a szentségit a langyos életemnek. Az öreg ismét kinyúlt az ablakon, hogy megmarkolja a szelet, de aztán meggondolta magát.- Azaszemtelenje - sütötte ki -, neki a bazini és a liptóvári piac aprófillér? A fiú hallgatott egy sort, a kereszthuzat által homlokába hullott haját éles rántással hátravetette.- Tudja-e, hogy Vidrai áthajtott a gya- loghídon?- Az 6 baja - vélte az öreg.- Úgy ahogyan mondom, Wartburggal és farral.- Na te - heherészett apuska -, ettől hangos a fél világ. Gézácska mérgesen összevonta szemöldökét. - És 6 erről semmit sem tudott. Beszédes megkomolyodott.- A Vidraival az ilyesmi csak így történhet meg. A törpeautó jajveszékelve torpant meg.- Istened ne legyen - kapkodta homlokát Beszédes.- Hogy mondta? - kérdezte fenyegetően.- Most melyiket - dühöngött apuska a hosszúra nyúló káromlások közt.- A Vidrait!-Azt mondtam, hogy a Vidraival az ilyesmi csak így történhet meg.- így?! - utánozta őt a legény. - Csak így?! - rázta meg a fejét. - Mint velünk? Az öreg összevonta szemöldökét.- Aztán velünk mi történt?- Semmit sem tud? Beszédes feltúrté ingujját.- Tán tudnom kéne valamit? A fiú heves mozdulattal taposott bele a gázba. Porfelhőbe burkolózott a kocsi, csikorogva jajdult egy hirtelen fékezésre és fürgén indult meg farral.- A Coki! - szólt ijesztő hangon az öreg. - Istened ne legyen, a Coki! - s a hátsó ablakon figyelte a jóreményú kétszáz kilós kant, amikor hirtelen megpillantotta a cölöphidat.- Ez aztán Velence lesz - szólt elképesztő hidegvérrel. A kocsi rekedten bömbölt.- Most megéljük a semmit - harsogta túl a zajt Gézácska, s villogó tekintete szélsebesen járta a terepet. A verejték Beszédes orrhegyéröl cigarettája parazsára csöppent, s úgy látta a folyótükröt, mintha mozivászon előtt röpülne.- Éljen, amit meg sem éltünk - dalolta a fiú -, apuska, tedd rá'a lemezt. A túloldalon a kocsi csikorogva fordult és farral ismét felszaladt a hídra.- Ahogyan én megláttalak - énekelt vadul Gézácska, és nyílegyenesen suhantak, majd zöttyenve álltak le a túlsó töltésen. i- Coki!- támadt föl Beszédes, az ülésbe kapaszkodva átkozódott, s majd eltűntek egy akácerdő boltíves útján, porfelhőbe burkolva körös-körül mindent. A legény hátravetette homlokába hullott haját, s oldalt pillantott.- Tud valamiről? Az öreg hátrapillantott, s mikor egy kanyar véglegesen elrejtette a cölöphidat, nyugodtan szólalt meg.- Semmiről sem tudok.- Akárcsak Vidrai - fűzte hozzá Géza.- Mint Vidrai - hagyta jóvá Beszédes.- A keservit ennek az életnek - jajdult fel a legényember -, így élünk mi, apuska, a keservit, így. A törpekocsi oldalt billent.- Ez nem nikkel, ezt tudni kell - ordított föl az öreg és hátrapillantott. - A Coki eszét veszítette!- Ha egyszer csak úgy túlélhetném magamat - tombolt Gézácska.- Most nincs itt annak az ideje - figyelmeztette Beszédes.- Elképesztő dolgokat viszünk véghez, apuska.- Igaz - bólintott az öreg.- És úgy állunk ezzel, mint Vidrai.- Aki semmiről sem tud.- Úgy ám - mondta Gézácska.- A rosseb egye meg őket.- Ha már úgy, apuska, akkor vele együtt - biccentett hátra fejével.- Békét hagyj már annak az állatnak.- Ide hallgasson, Beszédes István.- Most jő az ingyen ész - legyintett.- Hát akkor úgy mondom, az én mia- tyánkom.- Aprópénzben - nyugtázta Beszédes. Gézácska tekintete metsző suhintás: Az emberek apró közösségekben élnek- kezdett neki régi, agyonhallgatott gondolatainak. E sejtek között hidak vannak.- Cölöphidak? A legényember, amikor fontolóra vette a dolgok állását, már akkor tudta, hogy az öreggel alá kellene íratni, hogy hallgatni fog. Babonás félelemmel tisztelte az írott szót, pontosabban a saját kézírását, „a telkemet adtam“ - nyögte ö e ritka esetekben. De Gézácska az öreg eszével akart beszélni, nem pedig nosztalgikusan, sajgó lelkiismeretével, ami vagy valóságos viharfront előtörésének kétségtelen jelét testesítené meg, s az istennyila most már nem tévesztené valamelyik Beszédes elméjét és valószínű, hogy a legkevésbé kívánt állapot kezdődne el egy kétes kimenetelű fenyítéssel, s egy „tékozló fiú“ világba szakadásával.- Tudja jól, apám, milyen hídról beszélek, ami alatt egyesek szerint a pokol tátong, míg mások szerint árok szendereg. A hídon közlekednek az összekötők, és bárki megteheti azt...- összekötők - hümmögött az idős ember -, balösszekötő, jobbösszekötő, de fölvonulhat a fedezet, vagy egy bátrabb védő.- Kitűnő jellemzés - állapította meg ifjabb Beszédes Géza -, és természetesen akadnak az emberek között számosán, akik a pallóra se merészkednek. „Aláírassam vele?“ - kérdezte magától ismét Gézácska, miután az öreg belekapaszkodott a palló fogalmába, ami Beszédes szerint jelentős mértékben befolyásolja a lépő ember szándékát, abban a kitételben, hogy valakinek egy rendes híd jut, s valakinek csak egy szőrös, meztelen deszka.- Akadnak persze olyanok is - adta jelét a legényember elhatározásának -, akik számára élvezetes az állandó útón- levés. Némelyek óriási távolságokra jutnak.- Lezuhantak, lezuhantak és le fognak zuhanni -tört fel Beszédesből az emlékezés. - És ez a sok rövidítő út egyáltalán nem tetszik nekem - mutatott ki a lehúzott ablakon a kocsi elé. „Tartozom vele“ - töprengett Gézácska.- Azt mondtam, irány az egyenes- vált szigorúvá Beszédes hangja.- Félek - szólt a legényember -, nagyon félek a pallóra lépni, apám, és ellenállhatatlanul vonz a messzeség.- A kincsed - markolt az idős ember a levegőbe és macskapofonnal a kocsivezető arcába suhintott.- Ugye, főnök - válaszolt hűvösen Géza ellenfele ha születik, vadnyugat nevelje azt. Igaz-e? Már pedig túlélem magam egyszer, s nem véletlenül hozta a sors, hogy kettőnknek szánom ezt. Még ha Beszédes gatyájában citerázik, akkor is. Fogódzkodjon meg - kurjantott a legényembe! -, de most aztán rendesen, apuska! A kocsi nyílként röppent ki az erdőből a folyópartra, s villámgyors pedálváltásokkal farral rohant a gyalogjáró cölöphíd felé.- íme, újból Velence - suttogta maga elé halálra váltan Beszédes, miközben a levegő reszketett a madárzsivajtól, Coki sivításától, a motor bömbölésétöl, a legény kurjantó dalától, s a folyó árja törvényszerűen ragadta magával délnek az olajfoltokat. * I gen, itt csend volt mostanáig. A Hargita tudvalevőleg hallgat, tövében a Sikaszó még annál is csöndesebb. Kőzetemben a Bakó-pataka mondikál, de gügyögő hangját sűrű lombok isszák föl; partja mentén, kart karba öltve, zöld nagyestélyiben sorakoznak a fenyők, mintegy védelemképpen; táncra kérik föl, aki a patakon átlépne - megzavarni valamiképpen a kicsi ház lakóját. Aki most - kötelességei és hajlamai között ingadozva - éppen drámát szeretne írni, de képzeletét elragadták a pisztrángok. Színes, csöndes tollászkodás ez is az emlékek mogyoróbokrai között, de nagy hirtelenséggel abba kell hagyni, mert ijesztő csaholással farkastermetú juhászkutya ront ki az erdő sarkából, majd azután még egy, és percek múlva föltűnik a harmadik is. Fel s alá nyargalnak a ház előtt, majd megállapodnak az ablakom alatt, és ugatnak veszettül, mintha vaddisznót, medvét sejtenének, s épp az én szobámban. Valahonnan a padlásról rémülten ereszkedik alá az unokám:- Nagytata, vegyük elé a puskát! Meg vagyunk támadva! A gyermek úgy érzi: farkasok rohantak meg. Hiába szól a magyarázat, miszerint a farkasnak nincsen kölönc a nyakában, és nem elegyedik el békén szakállas kecskékkel, amelyek változatos mekegés közben ugyancsak elözönlötték a füves-bokros martot, s mintha csak hadifogságból kerültek volna elé, rágnak te mindent, ami elérhető. A kétarasznyi, frissen ültetett fenyöfácskámat is.- Ez már több a soknál! - A feleségem seprűt ragad, de megtorpan az újabb látvány előtt. A juhok is megérkeztek. Egész csordányi gyapjas kórista fújja a bánatét - fölverve bánattal az egész ház, az egész környék immár. Jól tudjuk, ősszel, szénhordás után mindenütt szabad itt a legeltetés, de a ház közvetlen környékén ezt megúsztuk mostanáig, e pillanatig, mikor is törhetjük a fejünk: honnan zúdult ránk ilyen nagy hirtelenséggel ez a kalamitás?- Né, itt a gazda is! - kiált az unokám. A juhnyáj mögött valóban föltűnik a pásztor. Jobb kezében hatalmas fütykös, a bal hóna alatt szorongat valamit, s a nyelve alatt is tán falevelet, azzal füttyöget, SÜTŐ ANDRÁS A CSENDHÁBORÍTÓ SIKASZÓI NAPLÓJEGYZET miközben ünnepélyes léptekkel közeledik a lépcsöfel- járathoz. Valóságos püspöki bevonulás - ez mindjárt fel fog bennünket szentelni. Kivonulunk mindahányan a teraszra. A kamasz székely püspök füttyent, komondorai elnémulnak, kecskéi abbahagyják a mekegést, juhai a szomorú bégetést. A kolompok szólnak csak a berbécsek nyakán. Az ő ministránsai. Arcukon a meglepődés áhítatformát ölt; a gumicsizmás, vadászkalapos ifjú némán felénk bólint, majd pásztorbotjával koppintva megindul a lépcsőn fölfelé. Úgy jön, mint akit sóval és kenyérrel illik fogadni.- Jó napot adjon az isten.- Adjon, de így, ezzel a sok mekegéssel? És csemeterágcsálással? A legényke zavartan elmosolyodik és azt mondja:- Én csak így jöhetek. A kíséretemmel.- Mi jót hoztál nekünk? Ez már nehezebb kérdés. Istenem, mit is kell ilyenkor mondani? A botját falnak támasztva, hóna alól kézbe veszi a keményfedelű irkát, nézegeti, forgatja, majd felém nyújtja. Vége a püspöki tartásnak. Kissé meggörnyed, a tekintetében gyermeki félszegség, tán csöppnyi könyörgés is. Bocsánatot, megértést könyörgő riadalom. Nyütt vadászkalapját baljával hátratolja, mély lélegzetet vesz és bevallja bűnét:- Verseket hoztam. Hogy András bácsi elolvasná... S azzal fordul is, nehogy szeme láttára nézzek bele az irkába. Megy, mint aki véleményt mondott máris a világról. Elvonul vele a kutyafalka, a juhsereg, a kecskegaliba. Csönd van újra. A hargitai pásztorlegényke verseit olvasom. Igen-igen zsengék; véres-verejtékes küzdelem mindahány az önkifejezéssel. Szakmai körökben elutasíthatóak; ironikus szerkesztő a nyelvét is fenheti rajtuk. Árva bolyongással keresik itt egymást a szavak, s amiként egyik a másikkal kínrímben találkozik, csak épp összenéznek: mit keresel te mellettem? Itt-amott mégis összemelegednek, s egy titkon álmodozó kamaszlétek rezdülését közvetítik. Kinek? A havasi legelőn elképzelt ismeretlen olvasónak, akit melegséggel tölt el a puszta felismerés: íme a kis bojtár anyanyelvűnk jelzői, igéi fölött mereng, hogy valamiképpen hírt adjon önmagáról. Bíztatom is őt magamban: írjon, gyötrődjék csak a szavakkal. Szellemi ruházata fénye- sedik tőle. A hargitai székely fiúcska példáján fölbuzdulva most azt mondanám, ha tenne kinek: minden magyar egyetlen mondatot bár - írjon te minden reggelen. Vagy lefekvés előtt. Költői penzumként. Szellemi tornaként, a nyelvünk gerinccsigolyáit kínzó meszesedés elten.
